Most oké, hogy valahogy
Csak oké.
A lemenő nap a panelben ma is
A víg fáradtaké.
Szánakozva csügged a kataklizmán
A pohárra feneklett Jäger-Cataflam.
Az oké, a kicsi oké a fáradtaké,
A csészémből lassan kiszürcsöl a kávé.
Eldobott szívem becsúszott egy bárszék alá,
Alatta szétkaristolt a poklok tornácává.
A szomszédban bölcső csörög
És fiatal nagymamák,
A szomorú teraszon csobogó ereszcsatornák,
Zivatartól horgasztott tucatnyi fűzfaág.
Hamuban sült kátrányban szívom máglyára az egzisztenciát.
Makulás rekamién hajlakkos szerpentin,
Az ujjakról a mámorba merült egy szilveszteri bulin.
Úgy felhívnám a régi engem,
De a tükör törött, a számom lecseréltem.
A némaság vállamon kopog, nevet egy szatírán.
Egy emelettel lejjebb egy pár egy vicc hallatán
Felvidul, remegek a hahotán,
Öregnénik pletykálnak a kihűlt utcán.
A zenébe rohanok a külvilág hallatán.
A boldogságból mára már elég lesz talán.
Kihuny a fény, áfonya alkonyat,
Beszippantom a Teliholdat:
És csak úgy elalszom.
Én egyedül álmodom.
Megjegyzés: 2018. január 3.