Szétesem lassacskán, mint a megunt játék,
nem babrál rajtam már a kisgyerek,
kihűlt szenvedélye, s szűk sarokba vetve,
úgy fekszem ott régen, mint kit elfeledt.
Kivérzik a szalmabélű baba belsőm,
kancsalul néz szálra fűzött szemem,
a csavarozás sem tartotta fél karom.
Oly kár értem, ez az egész oly esztelen!
A varrás ruhám alatt mélyebbre hasadt,
nem véd már a remény, itt van a vég, igen:
a szép szavak már nem jutnak eszembe,
és csöndben megszakad a szívem..