Navigáció


RSS: összes ·




Regény: A kézsebész / Nora - 20. Zuhanás

, 207 olvasás, Aevie , 2 hozzászólás

Sors

Anyám sokkal kisebb dolog miatt is elvágta volna a torkomat, mint amit tettem azon a vasárnap estén. Több rendbeli kihágást követtem el. Ferenc Atyán és Dávidon kívül csak a mentők, tűzoltók hajthattak be a kapunkhoz vezető földútra – bár ez utóbbi kettőre egyáltalán nem mertem volna a fejemet tenni.
Zsolti motorral vitt be a kapunkig. Nem is értem, hogy lehettünk ilyen bátrak. Vagy talán már egy fejlövéstől sem riadtunk volna vissza, én legalábbis biztosan nem, az új tények tükrében... Így tehát halálos bűnt követett el azzal, hogy magával vitt. Amint megláttuk a kocsijukat, fejvesztve lepattantam a mociról, és sietni kezdtem a kapuhoz.
– Nem hagylak itt! – kiabálta utánam a durrogó motorról.
Közben a kódot ütöttem, már másodszor, ekkor is elhibázva. Anyám jött is a ház felől.
– Gyere velem! – szólt újra.
Anyám közeledett, torkából eget rázó hang visított. Ujjaim szürkén reszkettek a gombok felett. A harmadik próba volt az utolsó esély. Ha elhibázom, a ház lezárja magát, anyám visítozhat a golyóálló fal mögül, én meg lelépek Zsoltival. Elmotorozunk a lenyugvó nap narancs fénye felé.
– Micsináljak-micsináljak-micsináljak? – reszkettem, és azért imádkoztam, hogy elrontsam a gombok beütési sorrendjét.
– Norci, bántani fog! Én nem védhetlek meg tőle! Gyere velem!
Az utolsó gomb. Anyám hatalmas torka.
– Nem lesz baj! – mosolyogtam kínosan Zsolti felé, miközben szédültem a rettegéstől és valami új, egészen más érzéstől.
Zsolti akkor mert csak otthagyni, mikor látta Ádit kirontani a házból. A kód végül sikerült. Belépve úgy kúsztam ki anyám karmai közül, mint pikkelyes hal a jegesmedve markából.
Üvöltözött, én rohantam. Futásban jó voltam. Sokat kellett gyakorolnom... De a szobám volt a végcél, onnan nem volt tovább. Az ajtón pedig nem volt zár.
Micsináljak-micsináljak-micsináljak? – reszkettem az ágyamon. Megölni magam már késő volt. És akkor megértettem, hogy mi az az ismeretlen erő, amely addig még soha nem kerített a hatalmába. Felálltam. Anyám ordítva berontott, és én akkora pofont kevertem le neki, hogy a földre esett. Apám és Ádi követték. A diadalom fél másodpercig tartott, anyám újult erővel kelt fel, az egész poklot az öklébe gyűjtve. Apám lökött akkor az ágyra, Ádám nekiesett, de anyámat akkor már nem maradt, ki megfékezze.
Kiugrottam az ablakon...
És akkor végre csend lett. Szétmállott térdem a füvet nyomta, elmosolyodtam. Álltunk itt Zsoltival... Lélegezni tanított... Már nem akartam lélegezni sem. Még Ádám hangját hallottam az ablakból, majd eldőltem. Szemem az égre meredt, majd rám zuhant felhőstül, mennyestül.
Sötét. Lópaták. Dávid fekete hátú csótányszemei. Üvegtestében a csápok. A hangja: „Ne érj hozzám! Sosem érhetsz hozzám! ” Keresztet cipel. Mindene fekete. Rózsák. Bordó rózsaszirmok, az orromba tömik, nem kapok levegőt. Illatfulladás.
Kinyitom a szemem, a koponyacsontomig vésik a babérkoszorút. Három szem. Ádám két kékje és egy fényalagút.
Újra sötét. Az Olga-hegy, a mélybe zúduló gennyzöld vízesés. Irtózatos szag, mögöttem vértől buggyanó talajfekélyek. Majd elektromos vihar. Ki akarok jutni, ki akarok jutni, ki akarok jutni...
Iszonyú pánikkal ébredek, ami ülő helyzetbe lök. Zokogok. Tudatosul bennem, hogy nem haltam meg. Orvosok. Pittyegő szarok.
– Norci! Hallasz? Hallasz? Hallasz?
Hallom őt. Látom őt. Én még sosem jártam a szobájában. Gyomorforgató szentkép szag van. Kereszt alakú tollal ír, teljesen megszállott. Egy herceg, aki puritánabb bármely szegénynél. Rám néz. Érzem, hogy lát. Azt mondja, ő is egy lovas a négyből. Ő segíthet. De nekem nem lehet segíteni.
Végül csend. Rózsa illat. Rózsavíz csordul a szívemből. Mérhetetlen fájdalom, iszonyú szomorúság könnyeivel ébredek.


– Norc? – A bátyám.
Zokogok. Az ágyam mellett ül, a könnyeimet simítja.
– Hogy érzed magad? – A sebész főorvos.
Alig tudtam megszólalni a fájdalmas könnyek közül. Végül kipréseltem magamból egy „jól vagyok”-ot, majd újra a rémület.
– Ádi, lebénultam?
– Nem, szívem, nem – válaszolta és még mindig simogatott. – Még csak nem is törött el semmid. Egy csúnya seb van a jobb combodon, de ennyi – nyugtatott szorgosan.
És akkor körbenéztem. Rengeteg kék- és zöld ruhás, fehér köpenyes ember. Zsoltit kerestem.
– Ő hol van? – kérdeztem. – És anya?
– Mire emlékszel? – kérdezte a nagy kövér ember, az ágyam mellett.
Én továbbra is Zsoltit kutattam.
– Kiugrottam az ablakon.
A tömeg felhorkant.
– Agyrázkódás – közölte a bátyám a fejét rázva. – KIESTÉL az ablakon! – javított ki.
A szemébe néztem.
– Ugye nem ment el megint?
– Nóra, pihenj most, és szóljál, ha bármire szükséged van, ott az a gomb az ágyad felett...
– Maradok – szakította félbe a bátyám.
– Szeretnék beszélni veled, aztán visszaengedlek! – mondta Ádámnak a főorvos.
Akkor megsimította a kezem a bátyám, és felállt az ágyamról. Mintha villám csapott volna a kézcsontjaimba, ami gyenge bizsergésbe váltott. Aztán mindenki elhagyta a szobát.
– Nóra, a gomb! – szólt vissza a főorvos, majd felnéztem az ágyam fölé.
A gomb – sóhajtottam. Csuklóm megreszketett, amikor felrémlett előttem a kapunkon lévő biztonsági ablak, a gombokkal. Fel akartam kelni, hogy kinézzek az ablakon. Érdekelt, vajon a kórterem milyen magasan van. Újra a mély látványára vágytam, belenézni, méregetni. És akkor, kiszállva az ágyból egy szúrást éreztem a karomban. Kicsúszott a vénabranül. Felnéztem az állványra, és láttam, hogy még mindig nyomták belém a vért – túlnyomással valószínűleg, mert másodpercek alatt öntötte el az ágyam és a padlót. Át akartam hajolni az ágy felett, hogy megnyomjam a gombot, de talpam elcsúszott a vértócsán, és térdre estem. Akkor egy hatalmas éles fájdalom hasított combon, amitől seggre ültem, és sírni kezdtem.
– Norci? – Zsolti hangja.
– Itt vagyok – szipogtam a vérben ülve...
Ő megkerülte az ágyat, és döbbenten nézett le rám, majd egyből fel az infúziós állványra. Áthajolt felettem és mint csapot zárta el. Hátrafordult, és az üvegszekrényből kivett egy nejlon terítőt, amit a szomszéd ágyra terített, majd leguggolt hozzám.
– Véletlenül nem fél másodperce mentek ki az orvosok?! – vigyorodott el, és a karom felé nyúlt. A vénámból kilógó tűt ragasztotta le egy vattával. – Na, gyere! – nyúlt értem.
– Állj! Ne! Ne! – szóltam rá stopot mutatva a másik kezemmel.
Kérdően nézett rám.
– Véres leszel...
– Ó, igen?! – nevette el magát, majd felkapott a talajról. – Tudod, néha előfordul velem, itt a sebészeten. De csak nagy ritkán! – vigyorgott gúnyolódva, és rátett a szomszéd ágyra.
Újra hátrafordult, elővett egy tiszta hálóinget, amit a mellettem lévő székre tett. Meg valami szivacsféle volt nála, amit bevitt a szobához tartozó fürdőbe.
– Zsolti, légyszi, mondd el, hogy mire készülsz! – szóltam utána.
– Csak átöltöztetlek! – válaszolta.
– Egyedül is át tudok öltözni – morogtam.
– Nem kéne többet ugrálnod, mert tönkreteszed a gyönyörű varrataimat! – mondta, miközben visszaért.
– Te varrtad össze...?
Bólintott, majd a szivaccsal törölgetni kezdte a bőröm. Kikaptam a kezéből, és rámeresztettem a szemem.
– Fordulj el! – sürgettem.
– Szóval mi volt...? – kérdezte, miközben hátat fordított. A szoba sarkában lévő szekrényhez lépett, és átvette a zöld pólóját.
Szemem a meztelen hátára tapadt. A jobb lapockáján egy nagyobb tetoválás díszelgett. Szabályos kör, szimmetrikus felosztással és alakzatokkal. Míg próbáltam kitalálni, mit ábrázolhat, hirtelen felém fordította a fejét.
– Szóval csak te leskelődhetsz?! – vigyorogta, majd lángvörös arccal elfordultam.
Mikor mindketten felöltöztünk, Ádám libbent be, majd megtorpant.
– Hát itt meg mi történt?
Zsolti az állványhoz lépett, mellém húzta, és újra összeillesztette a karomban lévő tűvel. Nem bírtam odanézni.
– Kicsúszott a tű – válaszoltam.
– Nem, a szerelék jött szét. Ádámkám, hát nem tudsz bekötni egy vért?
– A főnököd csinálta – vetette oda, majd közelebb jött, kikerülve a vértócsát.
– Ja? Akkor nincs több kérdésem...
– Norc! Fejfájás, szédülés, émelygés, kettős látás? – kérdezte a bátyám. – Bármi?
Megszeppenve ráztam meg a fejem. Zsolti Ádámra nézett.
– Szóval mi történt? – kérdezte a bátyámat. – A hivatalos verzión túl...
– Kettőt találhatsz! – morogta a bátyám, aztán mindketten felém fordultak.
– Kiugrottál az ablakon?! – kérdezte végül Zsolti.
Bólintottam.
– Ugye tudod, hogy nagyobb esélye lett volna, hogy lebénulj, mint hogy meghalj?
– Nem akartam meghalni! – vágtam rá. – Csak nem akartam, hogy hozzám nyúljon...
– Apa száznegyven kiló, anyánkat már nem tudtam megállítani – tette hozzá Ádi.
– És most kint ül ez a szemét picsa, rágva a műkörmeit, és úgy viselkedik, mint egy aggódó anyuka - rázta a fejét Zsolti.
– Téged meglátott? – kérdezte Ádi.
– Még kint van a nevem az ügyeletes táblán. Tudja, hogy én láttam el Norcit. Csinálhatsz a papírokkal bármit.
Egyszerre sóhajtottak.
– Ööö... Zsolti? – törtem meg a csendet. – Azt hiszem a varrataidat is tönkretettem...
– Jaj, húgom, fél percre hagylak egyedül! – morrant rám Ádi, és feltépte a kötést a combomon.
– Úristen... – nyögtem. Kezem a számra szorítottam, és sírni kezdtem, ahogy megláttam, mennyire borzalmasan fest a lábam.
Ádi visszahajtotta a kötést és rám nézett.
– Jól van, nem kell feltétlenül odanézned – váltott kedvesebb hangnemre. – Ez csak egy seb!
Közben Zsolti mindenféle kütyüt hozott, és leült a combom mellé. Hanyatt feküdtem, és a bátyámra néztem.
– Amikor azt mondtad, ez csak egy seb, nem pont így képzeltem el! Az egész lábam EGY seb! Hány varrat van benne? Százhuszonnyolc?! Hány óráig csináltad? – meredtem Zsoltira, aki épp szurit szívott fel. – Istenem, szuri?!
Tekintetem a plafon felé fordítottam.
– Bárcsak meghaltam volna...
– Pici szúrás... – szólt Zsolti.
– Ja, pici! Gondolom olyan lesz, mint a „csak egy seb” – grimaszoltam Ádám felé, de valóban pici volt, alig éreztem. Megdöbbenve bámultam Zsoltira. Mosolygott.
A végszóra Jácint lépett be. Hirtelen nem is értettem, mit keres itt, de aztán eszembe jutott, hogy belgyógyász, biztos ő is Ádi és Tamás kollégája a kórházban.

– Sziasztok, jó reggelt ezen a balesetes reggelen! – üdvözölt minket, és a lábamra nézett. – Na, kislány, hogy vagy?
– Uhh, nem tudok elmenni Janihoz! – döbbentem rá, majd elvigyorodtam.
– Látom, nagyon bánod! – nevetett. – De ha te nem tudsz menni, jön ő! – Akkor az arcomra fagyott a mosoly. Kinevettek. – Ne aggódj, nem nyúl a szádba, csak meglátogat, ha végez...
– Ha végez? Hát meddig kell benn maradnom?!
És akkor belém villant a tény: inkább hazamennék? Anyámmal?! Itt legalább nem mer újabb hematómákat verni a testemre. Bár erre sem tettem volna szent esküt.
Senki nem válaszolt.
– Ádi, ugye hazaviszel ma? – meredtem a bátyámra.
Ádám egyik szememből a másikba tekintett, karjai a mellkasa előtt összefűzve reszkettek meg.
– És Tamás is bejön, amint végeztünk a vizittel.
A szívem nagyokat dobbant. Szerettem Tamást. Bár még csak egyetlen-egyszer találkoztam vele hosszabb időre, mégis... Volt benne valami határtalanul kedves és megnyugtató.
– Apropó, vizit – szólt Jácint –, nem muszáj jönnöd, ha... – fordult a bátyám felé.
– De, megyek – sóhajtotta. – Bár nyugodtabban hagynám itt a húgom, ha le lenne szíjazva – morogta. – Jövök, ahogy tudok – simította meg búcsúzóul a kezemet.
Majd kettesben maradtunk Zsoltival. Ránéztem, akkor ragasztotta le újra a combom.
– Nálatok nincs vizit? – kérdeztem.
– Nálunk korábban van, fél hétkor kezdődik, mi nem vagyunk olyan lusták, mint a belgyógyászok! – mosolygott. – Az a sok ember azért volt bent nemrég.
– És te hol voltál?
– Én? – kérdezett vissza nevetve. – Jó, én lustább vagyok még a belgyógyászoknál is, elaludtam.
Nevettem.
– Nem, igazából tömegbaleset volt az éjjel. Rengeteget dolgoztam, közben meg téged is figyeltelek. Szóval hagytak aludni – válaszolta.
– Zsolti, miért lettél orvos? – bukott ki belőlem. – Nem lenne könnyebb mást csinálni?
– Én pontosan ugyanabban a helyzetben vagyok, mint te! A családom köti a kezemet. Nálunk mindenki orvos, és pont.
– Jól van, de sebészet? Erre is köteleztek? – faggattam. – Ez a legnehezebb, nem?!
– Azt tudod, hogy téged mire fognak kötelezni, Norc? – komolyodott el.
– Hogy Dávid felesége legyek...?
Keserű mosolyra váltott az arca.
– Ja. De ha csak ennyi lenne, akkor anyád esküvői meghívó mintákat nézegetne, és nem gyűjtené másvilágra a demokrácia híveit.
Kérdően bámultam rá, mire egy ápolónő rémülten betrappolt.
– Zsolti! Vagyis Hercegh doktor! – helyesbített miattam.
– Már nem dolgozom! – fordult felé sóhajtva.
– Tudom, de nekem egy férfi kell! – válaszolt a nő, és a véres ágyhoz lépett, hogy eltakarítsa.
Zsolti értetlenül vigyorogva bámult hol felém, hol a nő felé.
– Most már abban sem segíthetek... – kacsintott rám, mire a nő döbbenten fordította felém tekintetét, majd elhessegetve sejtéseit, folytatta.
– Egy hatalmas pók mászik a felvételi pultján! – bukott ki belőle.
Zsolti szemforgatva fordult felém.
– Igazad volt, Norc! Ez a legnehezebb szakág! Most meg egy hatalmas, mérges pókkal kell megküzdenem. Teljes életveszély! – állt fel vigyorogva. – Sietek vissza!
– Vigyázz magadra! – nevettem, mire megtorpant.
– Nem, kérlek... Te vigyázz! Ne ugrálj, jó?
Bólintottam.

És eljött az idő. Anyám néhány perc múlva besasszézott. A ruhája méregzöld volt. Az arca is. Kevély, gőgös és rettenetesen hideg. Megborzongtam.
– Na? Hogy vagy? – kérdezte, miközben a távoli ablakhoz lépett. „Gy”-i erősen pottyantak a plafonról, tottyantak a padlóra...
– Jól. Ne haragudj, anya – tettem hozzá gyorsan.
A nyári nap hányássárgán sávozta zöld arcát. Válaszként hümmögött. Majd felém fordult. Lépdelni kezdett, elegánsabban, mint bármelyik topmodell a kifutón. A haja szőkébb volt a szokásos vörös árnyalatnál, és szoros kontyban húzta hátra arcbőrét.
– Ha még egyszer, Nora – kezdte sziszegve –, ha egyszer is... Ha csak a gondolat is megfogan abban a hülye, elcseszett, debil agyadban...
Mint vulkán, mely kitörésre készül, remegett meg a gyomrom. Nem a félelemtől, nem a halálvágytól. Gyilkolni akartam. Őt akartam megölni.
Az ágyamhoz lépett. Habzó nyála az arcomra fröcsögött.
– Megkínozlak, aztán elevenen elégetlek! MEGÉRTETTED?
Tamás lépett be. Anyám megszédülve felé fordult, majd vissza rám.
– Utazunk... De hidd el nekem, kislányom, lesz, aki szemmel tart ezután. A kis barátodon és a korrupt bátyádon kívül! – mondta fenyegetően. – Megszüli őket az ember, és ilyet! – pusmogta, majd Tamás felé vakkantott valami köszönésfélét, és elhúzta a csíkot.
Alapesetben biztos, hogy kidobtam volna a taccsot, egy kis gyomorvérzéssel spékelve. De ott volt Tamás, aki kedvesen mosolygott, így azt hiszem, bármilyen nyugtatónál jobban hatott rám.
Az ágyam melletti székre ült.
– Nincs jó kedve ma anyunak – hümmögte.
Bizonytalanul ráztam meg a fejem.
– Tudod, én régről ismerem őt, nagyon régről – kezdett mesélni –, még nem is voltál. Ádám még kisfiú volt, égetnivaló rossz gyerekként bosszantotta folyton a környezetét. És anyád – bár most is rendkívül csinos nő, de akkoriban lélegzetelállítóan gyönyörű volt. Nem az évek, nem! Valami belső feszültség tartja fogságban a vonásait. Ahogy pörgött, szállt a hosszú szőke haja... Tudtad, hogy szőke volt? Szőkébb, mint te! Megállította a föld forgását, ha megjelent. Megszédültünk tőle, és mindenkit bevont az ő varázslatos életvidámságába.
Ahogy hallgattam őt, már biztos voltam benne, hogy viszonyuk volt.
– Na, ne haragudj! Te vagy a lényeg! – zökkent ki az álmodozásnak tűnő mesélésből. – Hogy vagy?
– Jól! – vágtam rá sokadszorra ezen a napon.
– Na, és igazából? – hajolt közel.
A szeme! Ismét megdöbbentem a szeme mélységétől.
– Hát, iszonyúan zavar a karomba kötött vezeték, és láttam a sebet... Undorító!
Mosolygott, és két másodperc alatt kihúzta belőlem a tűt. Döbbenten néztem rá.
– Már lefolyt!
Tenyerét a combomon lévő kötés fölé helyezte, majd körbe-körbe mozgatta, mint aki varázsol.
– Kész, meggyógyítottam – nevetett.
– Mágia? – mosolyogtam felé.
– Hm – bólintott, majd közel hajolva suttogott. – És csak akkor működik, ha két hétig egyáltalán nem nézed meg.
Elnevettem magam.
– De semmi kukucs! – tette hozzá.
– Oké, ígérem.
Mosolyogva hátradőlt, egyik lábát áttéve a másik felett.
– Folytasd csak, varázserőm teljében vagyok!
– Utálom a kórházat, a szagát, az éles, fényes eszközöket, amiket tök váratlanul szúrtok belém, a vért, ahogy ömlik, a fájdalmat, a fehér falakat, a fehér ágyat. Mindent utálok! – grimaszoltam.
– Ja, most képzeld el! Nekem meg minden nap itt kell lennem!
Nevettem.
– Na, de mesélek még, ha szeretnéd!
– Nem kell dolgoznod? – kérdeztem vissza.
– Majd telefonálnak, ha kell. Vagy sikít valamelyik nővér. De amióta Ádi is a csapat tagja, nyugdíjba is mehetnék.
– Ádám zseni, mindig is az volt – válaszoltam büszkén.
Bólintott.
– Szóval van egy lányom – rázta meg a fejét –, vagyis valóban van egy, na meg három fiam, nagy gyerekgyáros vagyok, mi?! – mosolygott. – Na, de ez a lány, az egyik nővérke nálunk, és nagy a bánata, sehogy sem tudom felvidítani, el tudod ezt képzelni?
– Nem! – vágtam rá nevetve.
– Aztán kiderült, hogy a nővérek közt bőszen tombol ez a melankólia, na meg a fiatal hölgy rezidensek között is.
Kikerekedett szemekkel vártam a vicces csattantót.
– Na már most, és én nagyon bírom a krimiket, kiderítettem, hogy mi itt a bökkenő...
Megállt, és kérdően nézett rám, de nem értettem, hova akart kilyukadni.
– Van ez a híres sebész gyerek... – folytatta.
Akkor már leesett...
– Aki egyfelől azért híres, mert a létező összes egészségügyi miniszter, kórházigazgató és regionális sebészvezető rokona, másfelől azért, mert veszettül tehetséges. Aztán meg mert a takarítók nem győzik a lányaink nyálát törölgetni, ha felbukkan... Na, érted, mire célzok?
Égett az arcom a vörösségtől.
– Rómeó és Júlia?! – kérdezte végül, mire gyomron vágott az idegesség.
Mégis mennyit tudhat Tamás?! Nem válaszoltam, csak megszeppenve bámultam az arcát.
– Erkélyjelenet? – rázta meg a fejét kérdően. – Összefügghet, Norci? A múltkori fogtöréses ablak-baleset és a mostani?
Az ölembe ejtettem a tekintetem, a kék pöttyöket bámultam a kórházi hálóingen.
– Csak mert azt pedzegetik, hogy te ejtetted rabul a szívét!
Újra felnéztem rá.
– Anya tiltja... – sóhajtottam.
– És apád mit szól az egészhez? – kérdezte.
– Az apám?
És abba, hogy ő még csak nem is az apám, igazán nem akartam belemenni.
– Ő mindig ugyanazt, amit anyám.
– Lehet véleményem?
Bólintottam.
– Ne higgy a pletykáknak, jó gyerek a Zsolti. És kicsim, valahogy próbáljatok kevesebb erkélyjelenetet rendezni, ez neked nagyon nem megy!
– De ismered anyámat. Meg fog ölni – bukott ki belőlem.
Elnevette magát.
– Egyenesági örökös vagy! Jelen helyzetben a legfontosabb vagy az életében!

Miután Tamást elhívták, még agyalni sem volt időm, Ferenc Atya ballagott be a szobába. Felpattantam és az ölelésébe rohantam – varratszakadás ide vagy oda.
– Lányom, ne sírjál, kicsi gyermekem, most már jól vagy! – simogatta ölelésében a hajam, majd visszatoloncolt az ágyhoz.
Betakart, és keresztet húzott a homlokomra, amely most még jobban égetett, mint máskor.
– Na, és hogy vagy? – kérdezte, miközben ráncai aggodalomtól reszkettek.
Megtöröltem az arcom, és bólintottam.
– Amúgy jól, Atyám! Inkább csak örömkönnyek, hogy jött!
– Örülök, gyermekem! Hát a lábad? Telefonált Ádi, mondta, hogy kiestél az ablakon, és hogy mennyit zuhantál! Ó, egek! – illesztette imára a kezét.
– Csak egy seb, Atyám. Két hét és meggyógyul – mosolyogtam.
– Jaj, lányom, de hát hogy estél ki? – faggatott.
– Tudja, milyen béna vagyok, Atyám... – hazudtam a Szent Atyám képébe.
– Tudom, lányom, tudom... Vagyis – legyintett elmosolyodva. – Dehogyis vagy béna! Csak szeleburdi vagy! Az vagy! – simította meg az arcom, majd leült az ágy melletti székre.
– Dávid nem jött? – jutott eszembe.
– De-de – mutatott az ajtó felé –, jön mindjárt, csak összefutottunk Zsoltival, én viszont siettem, minél előbb látni akartam, hogy biztos jól vagy-e!
– Ott hagyta őket? És nem veszekednek?
– Miért veszekednének? – kérdezett vissza.
– Hát, tudja, milyen Dávid! Indulatos, önfejű, ki-ha-én-nem...
– Hiszen Romanov – vigyorgott rám szélesen sárgás-szürkés fogaival.
Néhány pillanatra csend szállt közénk, de a mondandója komolyságáról mosolygó azúrkék szemei elvonták a figyelmem. Kissé előredőltem.
– Atyám! Ez csak nem...? Csak nem viccelődés volt?
Bólintott mosolyogva. Rácsaptam a kezére, majd megszorítottam azt.
– Jól van, alakul ez! Végre rájött, hogy a humor nem a sátán fegyvere?
– Túl sok időt töltök köztetek, fiatalok között, nem tehetek róla – mosolygott.
És akkor nagy robaj. Dávid jelent meg az ajtóban. Egyik szeme villogott, a másik leragasztva... Nyomán viharszél rengette meg a kórház ócska ablakait. Megrémültem.
– Atyám, magunkra hagyna minket egy fél perc erejéig?
– Fiam, ne feledd a... – állt fel a pap tétovázva.
– Norci szokta elfelejteni, én sosem...
Bólintott az Atya, majd kiballagott a kórteremből. Dávid a becsukódó ajtó után bámult, majd felém fordította éjsötét tekintetét.
– Te senkire sem hallgatsz? – kérdezte végül. Szavai elfojtott, kitörésre kész feszültségtől zengtek.
Nem válaszoltam. Meghagytam költői kérdésnek. Ő is annak szánta.
– Mit gondolsz, miért téptem le a szárnyad?
– Hogy megállíts – suttogtam.
A fejét rázta, és meg sem mozdult. Egész végig az ajtóban ácsorgott.
– Mindig csalódom benned. Minden egyes nap!
– Kezdődik... – mormogtam az orrom alatt.
– Láttam a baletted, látlak a suliban, többet értesz az egészből, mint bármelyik tanár. Együtt énekeltünk, éreztem a szíved a hangjegyekben. Talán írogatsz is...
Megvontam a vállam, majd rám dörrent.
– METAFORA VOLT! Szárny, repülés, azt hittem, te érteni fogod, azt hittem, hogy a párkányon majd eszedbe jutok...
A szívem a torkomba ugrott, a gyomromat kemény düh töltötte ki. Felálltam, felé léptem. Még mezítláb is alacsonyabb volt nálam.
– Te? – sziszegtem. – Tudod, mire gondoltam? A halálra. Úgy tűnik, ez az egyetlen út, ahová anyám elől menekülhetek.
Ajka sötét mosolyra húzódott.
– Anyád fantasztikus nő, az evilág anyja. Ahogy apám is, világapa. Elhivatott emberek. De te és én... Nem is sejted, mennyire hasonlítunk!
Ajakbiggyesztve forgattam a szemem.
– Nekem is a halál jár a fejemben. Pontosabban a túlvilág. Én Isten szolgája vagyok. A túlvilág pedig, Norci, ezt az evilágiak sosem fogják megérteni. Hogy ki győz? Aki elhivatottabb. És hidd el, én még a szüleinknél is céltudatosabb vagyok. Te? Te nagyon buta vagy – csóválta a fejét –, egy kapálózó drámakirálylány, nem csoda, ha állandóan felhergeled anyádat. Nincs az a világfejedelem, aki elbírna a hisztijeiddel.
– Nem akarok mást, mint normális lenni. Mint buta tinilány!
– Sajnálom, hogy ezt mondod. Te vagy a kulcs, Norci! És nem érdemled meg, hogy az legyél – sóhajtotta.
– Örülnék, ha mindenki leszállna rólam, és új kulcsot keresnének... Ááh! – szorította meg hirtelen a csuklóm.
– Itt ütötték át Jézus kezeit vasszögekkel! És a lábait, majd keresztre feszítették. Neked még fogalmad sincs a fájdalomról!
Kirántottam a kezem, ujjai nyomán hematóma kezdett gyűrűzni.
– Mit gondolsz? Ő választhatott sorsot magának? Nem! Kiválasztott volt! És arról tudsz, Norci, hogy kudarcot vallott? Hogy a halál vállalása helyett megtagadta Istent a kereszten? Megváltóként szólnak róla az evangéliumok, de valójában nem sikerült. A világ azóta is mocskos, bűnös hely.
– És ez is az én hibám, mi?! – flegmáztam.
Megrázta a fejét.
– A te hibád az lesz, ha ez alkalommal sem sikerül! És több esélyt nem kapunk. Elveszi tőlünk a mennyet. Ránk uszítja a poklot és...
– És mi? Nem kell többet templomba járni? Hű, de fogom sajnálni... – gúnyolódtam.
De akkor könnyel telt meg egyetlen szeme harag helyett.
– Világvége lesz, Norci!
Röhögni kezdtem, egyenesen a képébe, míg ő csak hadarta és hadarta, mint valami bigott hittérítő.
„Azután látám, mikor a hatodik pecsétet felnyitotta, és ímé nagy földindulás lőn, és a nap feketévé lőn mint a szőrzsák, és a hold egészen olyan lőn, mint a vér. És az ég csillagai a földre hullának, miképen a fügefa hullatja éretlen gyümölcseit, mikor nagy szél rázza. És az ég eltakarodék, mint mikor a papírtekercset összegöngyölítik; és minden hegy és sziget helyéből elmozdíttaték. ”(*1)
Majd csak a vihogásom maradt, ami rombolta az ő szent csendjét... Akkor abbahagytam, és aggódva néztem rá. Biztos, hogy beleőrült a sok csaj nélküli matyizásba – gondoltam.
– Mit gondolsz, ki segít majd cipelni a keresztet?
– Ezt nem hiszem el... – törölgettem a röhögés könnyeit.
– A sebész doktor úr hiába varrja majd össze a sebeid, rendre újra fog indulni a vérzés! De csak... – hebegte –, csak azt szerettem volna mondani, ezek után, hogy mégsem értettél meg engem... Ha majd nagyon fáj, jussak eszedbe! Legközelebb.
Egy szavát sem értettem. És szerencsére a sebész doktor úr megzavart minket. Dávid rá nézett, majd elviharzott.

– Te szemen nyomtad egy marcipán-figurával? – mutatott utána félig kérdően, félig vigyorogva.
– Akkor én még szerencsés voltam a bokarúgással! De mégis mit tett, hogy ezt érdemelte?
– Jézusom, Zsolti, ebbe ne menjünk bele... – sóhajtottam.
Ha megtudja a kajabajomat, mindennek vége lesz...
– Vigyázzál rá, csak nem akarsz félvak férjet!
– Ő Isten férje lesz – válaszoltam, nem sejtve, milyen hülyén jön ki.
– Na, Janiéknak csak igazuk lesz a „miért ne lehetne Isten homokos” teóriájukkal.
Valahogy nem bírtam már Istennel poénkodni. Felkavart Dávid hülyesége.
– És miért álltál fel? – morgott rám.
Megfordultam, és az ágy felé léptem, majd bebújtam.
– Nehogy trombózist kapjak – vontam meg a vállam.
Zsolti meghökkent.
– Mi van? Ádi mellett nőttem fel, a vacsoraasztalnál is a hüvelygombákat ecsetelte...
– Jól van, de hogy kapnál már trombózist, ha nem alvad a véred?
– Mindent én sem tudhatok...
Röhögött, majd adott egy hőmérőt.
– Ugye nem kell fura helyekre dugdosnom? – kérdeztem rémülten.
– Nem, sima hőmérő – nevetett, és leült mellém.
– És ha lázas vagyok, akkor mi lesz? – faggattam.
– Akkor lázas leszel – vigyorgott.
– Jaj, de akkor lázcsillapító kell, meg antibiotikum?
– Bizony – helyeselt –, na? Beteszed?
– Jó, de ezek tablettában is vannak, nem?
Nem válaszolt. Idegesen beraktam a karom alá, ujjaimmal tétován zongoráztam a másik vállamon, és igyekeztem nem nézni rá. Ő meg igyekezett elkapni a pillantásomat. Kezével elkapta az egyre hevesebben doboló ujjaimat. Ránéztem.
– Hogy...? – kezdte. – Hogy gondoltad, hogy ez rendben van? – nyögte ki végül.
– Nem tudtam hova futni.
Nagyot szusszant.
– Miért nem jöttél velem?
– Ahogy mondtad, beelőzött volna...
Közelebb ült, megsimította az arcom, és megcsókolt.
– Sosem mernék kiugrani az ablakon, hihetetlen vagy! Tudod mekkora mákod volt? – felállt, és a szoba másik felében lévő orvosi cuccokban kezdett matatni.
– Ja – morogtam. – Az igazi mák az lett volna, ha kinyiffanok. Sosem fog leszállni rólam, igaz?
Két szurit szívott fel.
– Anyád teszi a dolgát, és mi is azt fogjuk tenni – válaszolta, és egy tálcán hozta oda a két förtelmet.
– Valaki igazán elmagyarázhatná pontosan, hogy az én dolgom mi... – morogtam a szurikat bámulva.
Rám mosolygott, és újra mellém ült.
– Egyikőnk sincs beavatva. Unalmas lenne tudni a játékszabályokat, nem? – kérdezte, és a vállam felé nyúlt a fertőtlenítővel.
– Állj, még meg sem nézted a hőmérőt?!
Mozdulata megakadt.
– Na, nehogy a szuritól parázz! Nem fogom elhinni az ablakugrás után – morogta. – Biztos, hogy lázas vagy. Túl forró volt a csókod.
– Ó, remélem, nem így ellenőrzöd mindenkinél... – Jeges ujjakkal húztam ki a műszert, és az ölembe ejtettem.
– Na? – kérdezte, és felé tartottam a vállam.
– Mennyi kell, hogy ma hazamehessek?
Elfordítottam a fejem, és összeszorítottam szemem, ajkam. Zsolti nem válaszolt. Óvatosan hunyorogtam felé, majd a vállamra néztem, amin már a vatta is ott tapaszkodott. A hőmérőt nézte.
– Mikor szúrtál meg? – kapkodtam a tekintetem a vállam és az arca között.
– Ez túl sok, Norc – sóhajtotta pár pillanat gondolkozás után. – Rá kell írnom a kartonodra, a főnök tuti, hogy az ágyhoz láncoltat.
– Hát, hamisítsd meg! – vágtam rá.
– Ezt meg se hallottam – morogta.
– Otthon is tudok szurikat kapni – nyávogtam. – Bár ezek után csak te szúrhatsz meg, a bátyám dartstáblának néz.
Elmosolyodott.
– Belgyógyászok... – sóhajtotta.
És akkor Jani és Szilvi lépkedtek be.
– Na, a fogorvos szekció – fordult feléjük Zsolti, majd vissza felém. – Körbekonzultálok meg könyörgök, de ne várj túl sokat! – érintette meg búcsúzóul az arcom, majd elkaptam a kezét.
– Nagyon haza akarok menni, nagyon!
– Ezek szerint anyuék elutaztak?
Bólintottam.
– Előre szólok, hogy Ádival nem vitatkozom!
– Tudom, vele nem lehet – válaszoltam, majd ott hagyott.
Szilvi leült mellém, Jani meg a székre, és körülbelül egyszerre tették fel a negyven milliós kérdést.
– Hogy vagy?
– Jól.
Majd egy bólintós kínos csend.
– Jácint azt mondta, munka után jössz, már olyan késő van?
Jani elnevette magát. Whitening fogkrémreklám mosoly...
– Azért a biztonság kedvéért lemondtam az utánad lévő betegeket.
– Jaj, bocs, hogy nem tudtam elmenni – nevettem kínosan.
– Ugyan. Hozzám jöhetsz még százszor, de most fontosabb, hogy meggyógyulj. Így meg legalább volt időm Szilvi szájára!
– Uhh, neked is fájt? – fordultam a csaj felé.
– Nem – legyintett –, kifehérítettük – mosolygott rám ő is. Esküszöm megvakultam egy pillanatra a virítóan fehér fogai csillanásától.
– Hát persze, fehérítés! Csak én vagyok ennyire lúzer, hogy gyökérkezelni kelljen a fogaimat?!
– Majd jössz minden héten, és rendbe teszlek – válaszolta Jani.
– Minden héten? Jézusom! Inkább újra az ablak...
Ciccegve rázta meg a fejét.
– És ha mindig hazaviszlek motorral?
– Oké, akkor alkuképes leszek!
Zsolti robbant be.
– Oké, öltözz! Még a délutáni vizit előtt el kell tűnnünk, különben nincs esély hazamenetelre!

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Sors
· Kategória: Regény
· Írta: Aevie
· Jóváhagyta: Syringa

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 47
Regisztrált: 10
Kereső robot: 22
Összes: 79
Jelenlévők:
 · aron
 · Destiny
 · galamboki
 · Géptelen
 · GoldDrag
 · Magyar Anita
 · marisom
 · Mysty Kata
 · Sheodon
 · sophia


Page generated in 0.066 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz