Széles mély barázdák a fa törzsén,
Az idő az mely szétrepesztette,
Arcod sápadt, halovány lett a pír
Kérded! - Vajon ezt is ő tehette?
Ősszel elfogy lombkoronája
Színe is másképp tündököl,
Hajad megannyi ősz szála
Köszön vissza egy tükörből.
A gyökere az mi nem látható,
Szélben, fagyban állja a sarat,
Lábad mely bírt s bárhova vitt,
Kissé görbült lett súlyod alatt.
Merengsz s most látod a hasonlót,
Mely benned és ott ama fában van,
Melletted szól amivel több vagy,
Lélek van a kimondott szavakban.
Megjegyzés: Haraszti Attila