Navigáció


RSS: összes ·




Regény: A kézsebész / Nora - 5. Fehér köpeny és csókcukorka

, 194 olvasás, Aevie , 7 hozzászólás

Sors

Ádám valóban sok mindent átgondolt, bár velem egy mukkot sem osztott meg mindebből. Valóban átértékelhetett mindent, amiért úgy döntött, hogy engem a kórházban hagy, míg ő hazarohan. Haza: ahonnan kipislantanunk sem szabadott volna, nem hogy a városig furikázni. Nem tudtam, mi járhat a fejében, de abban teljes egészében biztos voltam – még ha arra is kérte Zsoltit, hogy maradjon velem, majd hozzon haza -, hogy nem a papás-mamásba egyezik bele.
Talán megbízott bennem. Még úgy is, hogy mostanában folyton ellentmondtam neki. Talán hitt abban, hogy okos vagyok. Abban, hogy nem sétálok bele egy villámoktól cikázó tornádó közepébe. Talán... Ha így is volt, én nem bíztam magamban ennyire. Sőt, semennyire sem. Az a kavar, az a rettenetes földindulás, amit Zsolti okozott bennem az első teliholdas esténken, az a hótól csillogó pillanat, teljesen ledöntött a lábamról. Majd azonnal jött a düh, a harag, az önmarcangolás. Önvád tízezerrel. Rám mosolyog valaki, és én egyből kockára tennék mindent...
Ami még jobban zavart, hogy Zsolti tipikus szépfiú volt. Olyan férfiasan szépfiú, ha van ilyen egyáltalán. Magas volt, de nem nyurga, mozgása mindig kontrolláltan összeszedett, és hihetetlen erőben volt úgy is, hogy nem volt egy agyongyúrt izompacsirta. Igen, az a típus, akire valóban ragadnak a nők. Olyan egyszerűen nem fordulhatott elő, hogy beálljak a rajongótáborába, a cirka huszonkét bombázó mögé. Nem lehettem ekkora klisé, főleg nem tizenöt éves létemre.
De nem csak én lettem öntudatosabb, Ádám is megváltozott. Engem szinte semmibe se avattak be, de Ádám sokat tudott. Talán mindent és talán többet is, mint ahogy gondolták a szüleink. Nem fordult volna szembe velük, azokat az eseteket kivéve, amikor engem terrorizáltak. Mégis, valahogy azt éreztem, hogy elég erős már ahhoz, hogy saját neve és helye legyen abban a világban, ahová születni kényszerültünk. Furcsamód, ez mégis jelenthette azt, hogy képes lesz minket kimenekíteni ebből a pokoli protokoll-világból. Bíztam benne, hogy nemsokára sikerülni fog.
Viszont soha nem beszéltünk erről, pedig tudtam, hogy pontos terve van. Egyszerűen csak láttam a szemében. Minden nappal kékebbé vált írisze, ahogy a lelke szabadságért fuldoklott. Igyekeztem normális lenni, érte, számára, hogy legalább egy igazi családtagja legyen az életben. De velem nehéz volt, bár talán ez tett valódivá, ebben a pokoli színjátékban.
– Még mindig nem tudom elhinni, hogy levetkőztetted őket!
Gondolataim kusza hálójából Zsolti zökkentett ki. Az autójában ültem, és hazafelé tartottunk. Sötét kora este volt. A telihold acélszürkévé világította a kövér hófelhőket, melyek duzzadva, lassan gomolyogtak, egyre erősebb hóillatot árasztva magukból.
Rámosolyogtam. Ő nevetett, és választ várt, ahogy újra és újra rám fordította tekintetét az útról. A holdfény alatt, a fekete autóban mindkettőnk bőre ezüstösen világított. A haja szőkébbnek tűnt, az enyém szinte hófehéren kunkorodott. Barna szeme mint beesteledett ég, mosolykönnyek csillagaival.
– Jó! Akkor elmondom a teóriámat – kezdtem, és kihúztam magam.
– Erre nagyon kíváncsi leszek! – vigyorgott továbbra is.
– Ti orvosok... – kezdtem bele.
– Tudom-tudom – vágott közbe –, mind egyformák vagyunk, istennek képzeljük magunkat... Meg eogista barmok is vagyunk! – nevetett.
– Igen! – bólintottam komolyan. – És ez nem elég! Azzal, hogy felveszitek a nagy, hosszú, lebegő fehér köpenyeteket, na azzal aztán tényleg mindenhatónak érzitek magatokat!
– Azért jó lélegezni, nem? – elkomolyodott egy pillanatra, majd újra kezdte a vihogást. – Akkor sem hiszem el, hogy az egész pulmonológia levette a köpenyét!
Csak vigyorogtam én is, és figyeltem őt: ezüstösen csillogó, bal karját a kormányon, ahogy alkar izmai közt kidomborodtak az erek. Odakint mínuszok repkedtek, ő mégsem volt kabátban, hosszú ujjú pólóját könyökéig tűrte. A másik karja a sebváltón pihent, és azon kaptam magam, hogy megint mélyre zuhanok belé...
– És ez az egész, hogy nem vettek fel a rendszerbe, hogy nem írtak zárót. Nem tudom, ez mi volt, Ádi ezt hogy és miért intézte így... Mert gondolom, az ő keze van a dologban – folytatta, miközben az utat figyelte.
Nem válaszoltam, csak ültem ott, könyörögve az éghez, hogy fejezze be a kombinálást. De nem tette.
– És azok, akik halálra szívatnak minket a gyakorlatokon, azok a vaskalapos, vérbeli kihaénnem orvosok, ahogy mondtad... Úgy ugrálnak, ahogy egy kislány fütyül?!
A kislány jelzőtől most is elment az életkedvem. Rettegtem, hogy meddig megy még el, és szívből gyűlöltem magam azért, amiért nem bírtam akkor sem úgy viselkedni, mint egy normális gyerek.
– Kik vagytok ti? – kérdezte, és lazán rám mosolygott. – Az orosz maffia költözött a szomszédomba, vagy mi?
Álarc, álarc, álarc, légy most velem! Ha egyszer, ha valaha találunk kiutat ebből az egészből, akkor talán másképp..., de most kellesz, nagyon kellesz, álarc!
Furcsa dolog történt. Képtelen voltam rá! Egyszerűen minden színészi tehetségem a semmibe veszett. Éppen úgy, ahogy a szélvédőn egymásba, majd az örökkévalóságba olvadtak az eleredő hó pelyhei. Tudtam, hogy hatalmas bajba keveredtem, és keverem a családomat. Zsoltit meg főleg. Itt volt a premier, és én lefagytam. Ugyanakkor volt még valami, amivel menthettem a helyzetet... Mert az orvosok nagyképű, egoista barmok, akik azt hiszik, a kórházon kívül nincs is valóság. Ha egyszer elkezdenek a szakmájukról beszélni, akkor minden más megszűnik.
– És mit csináltak velem? – kérdeztem hirtelen.
Zsolti kérdő tekintettel fordult felém egy pillanatra.
– Nem akarhatod tudni! – válaszolta kurtán.
Valóban. A világon a legutolsó dolog volt, amiről tudni akartam. Vártam néhány másodpercet, és rémülten döbbentem rá, hogy tényleg nem akar beszélni róla.
– De igen!
Újból rám nézett, mintha a valós választ tényleg ki tudná olvasni a gondolataimból.
– De nem! – nevetett.
– Most mit vagy ilyen nagyokos?! És ha tényleg érdekel?! – rivalltam rá.
– Mindjárt hányni fogsz, nem tetézném a dolgot véres részletekkel – jelentette ki.
És tényleg. Olyan gyorsan tört rám a hányinger, hogy ha nem állt volna félre pont abban a pillanatban, akkor hát... toccs lett volna, be a kocsijába.
Kivetődtem a hóba, és hálát adtam az égnek, hogy nem nappal van. Nagyon gyorsan túl voltam a dolgon, de hallottam, hogy kiszáll az autóból.
– Ide ne gyere, mert kinyírlak! – szóltam rá rémülten, még mindig a hóban térdelve.
Mindennek – mi el sem kezdődött közöttünk – azonnal vége szakadt volna abban a pillanatban, ha meglátott volna hányni.
– Ha megígéred, hogy nem rohansz el! – Nem nevetett, de hallottam a hangján, ahogy vigyorog. – Tudom, hogy vonz a hideg, a sok hó...
– Úgy utállak! – kiabáltam, majd hánytam még egy csomót.

– Mentolos cuki?
Kérdezte pár perccel később, amikor újra tovább tudtunk indulni. A jobb kezével vette ki a nadrágzsebéből, és egy kézzel pattintotta le a fedelét, miközben továbbra is az útra figyelt.
– Kösz!
Kettőt a tenyeremre rázott, majd ugyanennyit a saját szájába.
Istenem, a doboz hozzáért az ajkához! – vágott gyomron a látvány, majd a tenyeremre néztem: kettő ici-pici csókcukorka.
– Na, mi van? – nézett rám. – Hányni kell? – kérdezte, és lassított.
– Nem.
Válaszoltam, majd belém hasított a gondolat: meg akar csókolni! És innentől kezdve sorsjátékot játszottam Istennel.
Ha meg akar csókolni, akkor még a falu előtt jön velünk szembe autó: jött!
Ha nem akar megcsókolni, akkor látok a faluban legalább egy embert: nem láttam!
Ha meg akar csókolni, akkor elszáll az autó felett egyedül egy varjú: szállt!
Ha nem akar megcsókolni, akkor egy percen belül mindkét kezét ráteszi a kormányra: nem tette!
És így, száz százalékig biztos voltam abban, hogy meg akar majd csókolni...
A falu főútja után – még a házunkhoz vezető földút előtt – hirtelen leparkolt. Kérdően néztem rá, és ő is hasonló bizonytalansággal rám.
Hát itt van a perc... – gondoltam. És imádkozni kezdtem, hogy csak ne kelljen újra hánynom!
– Szóval nem tudom... – kezdte. – Mert én egy senki vagyok.
Csak ennyit mondott. Hosszú másodpercnyi, néma csend szállt közénk, aztán újra a kérdő tekintet.
– Nem értem – nyökögtem végül, és a szívem egyre nagyobbra duzzadva lüktetett a torkomban.
– Nem hajthatok be hozzátok! – bökte ki végül.
– Tessék?
– Tudod, a szabály, hogy a faluból például csak Ferenc Atyának szabad.
Nem tudtam erről. Szinte semmibe se avattak be, de nagyon reméltem, hogy a szüleim még hetedhét országos távnyira vannak. És ezt nem árulhattam el neki, ahogy szinte semmit sem szabadott volna.
– Ne aggódj, elkísérlek. Ha rosszul vagy, felkaplak, és kézben viszlek!
Elmerengésem csodálkozásba csapott, ahogy Zsolti arcát néztem. Zavarban volt. Ő, a nagy dumás szoknyapecér...
– Csak elég hideg van, félek, hogy nem tesz jót a tüdődnek – folytatta.
– Hajts be nyugodtan! – válaszoltam.
– De nem juttatnak börtönbe a szüleid, vagy ilyesmi?! – Az állam az ölembe esett.
– Mesélj, mit gondolnak rólunk az emberek!
Zsolti újra felkapcsolta a kocsit, hogy befűtsön, aztán hozzákezdett.
– A hivatalos verzió szerint ügyvédek – mondta, de ettől nem lettem nyugodtabb.
– Mi a nem-hivatalos?
– Mármint a szennyes pletykákra gondolsz?
– Igen, csak az érdekel! Mit gondolnak rólunk?
Hezitált. Percekig hol rám nézett, hol a mozdulatlan szélvédőre, míg tekintete végül az autó ablakán ragadt. Nyaka megfeszült, előredőlt, mintha látott volna az autó előtt valamit.
– Van ott valaki? – kérdezte tőlem halkan.
Anyám – vágott fejbe a gondolat, ott áll, és bámul minket. A következő pillanatban pedig kirángat a kocsiból, és jó párszor hasba rúg – futott át az agyamon, amikor odafordultam.
Zsolti felnyomta a fényszórót, én felsikítottam ijedtemben. Kezét rátette a kezemre, ami a combomra feszült.
Dávid volt. Csak állt ott, meg sem mozdult, és minket bámult. Kis híján elsírtam magam a borzongástól.
– Itt a pasid – jelentette ki Zsolti, mindenféle gúnyos vigyorgás és vihogás nélkül.
Ránéztem, de ő nem viszonozta a pillantásomat, Dávidot bámulta. Lenéztem a kezére, mozdulatlanul forrósította az enyémet, ujjvégeivel a combomat.
– Nem a pasim – válaszoltam.
– Nem?! – fordult felém meglepődve, aztán megkönnyebbülten mosolygott. – Na, pedig ez volt az egyetlen a pletykák közül, amit elhittem!
– Hát, mindenkinek tök rendben lenne, ha egy kreténnel járnék? Hát mindenki tök kreténnek néz?! – fakadtam ki.
Mélységes csalódástól szikrázó pillantást lövelltem felé, majd kiszálltam a kocsiból, hogy faképnél hagyjam. Sietve követett.
– Szerelmes beléd – súgta oda Dávid, miközben szó nélkül elviharzottam mellette.
– Na mi az, tudsz beszélni?! – fordultam vissza, és fenyegetően léptem Dávid felé. Esküdni mertem volna, hogy pupillái egy pillanatra sárgán villantak.
– Legyetek boldogok! Bár úgysem lesztek... – közölte.
– Te köcsög kretén! – kiáltottam, és nekiestem volna, de akkor fény gyúlt nem messze Zsolti autója mögött.
Fényszórók. A szüleim! Elbotolva a saját lábamban, seggre ültem. Sietve térdre fordultam, és sprintelni kezdtem.
– Norci, mi a frászt csinálsz, normális vagy?! – kiáltotta Zsolti, és hallottam, ahogy ő is futni kezd utánam.
Nagyon gyorsan lehagytam. Ám akkor az agyamba fagyott a tény, hogy a szüleim kocsiját már nem fogom tudni lehagyni. Nem fogok hazaérni! Meg fognak ölni! Nem, előtte megkínoznak! Halálra fognak kínozni!
A tölgyek közé vetettem magam. A fejem óriásit csattant az egyik kérgében. És akkor, eszméletvesztésem utolsó előtti pillanatában döbbentem rá, hogy ha engem nem is, a két fiút biztos, hogy megölik...

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Sors
· Kategória: Regény
· Írta: Aevie
· Jóváhagyta: Syringa

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 37
Regisztrált: 8
Kereső robot: 24
Összes: 69
Jelenlévők:
 · aron
 · banfaizsolt
 · boszorka
 · Divima
 · evinternet
 · GoldDrag
 · gszabo
 · marisom


Page generated in 0.0627 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz