Navigáció


RSS: összes ·




Vers: Menedék

, 178 olvasás, eszgyé , 0 hozzászólás

Megemlékezés

Tajtékot vet szívemen, sodor habos idő,
egy nap van, a mai: oly tiszta e jelen,
megállok sziklaként talapzaton várni,
nézlek egyre, s lencsém fókuszál élesen.

Szavakon botorkál, a nyelv még bátortalan,
elszórja jelzőit termékeny határba,
mint mesélő hint útra messzeséget,
és az kalászként szökken majdan szárba.

Kulcsot kaptál, tudod, titkos végtelenhez,
világod csodái kohótűz’t csiholnak,
szikraesőként hull előttem a mélybe,
beléfeledkezem, nem érdekel holnap.

Emlékkönyvbe írok, de már nem magamnak,
legyen menedékhely kíváncsi jövőnek,
innen olvassanak mesét kisgyereknek,
és csaljon szemébe szép asszonynak könnyet.

Kinyomtatom


Vers elemzése


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Megemlékezés
· Kategória: Vers
· Írta: eszgyé
· Jóváhagyta: Syringa


A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 5
Regisztrált: 0
Kereső robot: 10
Összes: 15

Page generated in 0.0369 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz