Navigáció


RSS: összes ·




Próza: Ahol a nap mindig korábban kel

, 321 olvasás, Sutyi , 2 hozzászólás

Ezerszín

1. epizód: Meglátni és megszeretni.

Szerette a repülőterek hangulatát. Kicsit olyanok, mint az Ég előszobái. Benne van ebben az is, hogy az ember Ikarosz óta vágyik a felhők fölé emelkedni. Még ha van is benne némi félelem, ez csak kíváncsi bizsergésben nyilvánul meg, hiszen tudja, hogy hamarosan elrugaszkodik a földtől, s szárnyalhat, mint egy madár.
Még akkor is így van ez, ha a vasmadár szűk ülésébe kötözve rájön, hogy mindez csak illúzió, s az elegáns hófehér, habos bárányfelhők felülről nézve csak mókás vattapamacsok.
Gondolta, megünnepli első ázsiai útját s kért egy pohár pezsgőt a stewardesstől, s a kezéhez készítette esti olvasmányát, Wass Albert Funtinelli boszorkány című regényének utolsó kötetét.
Próbált kényelmesen elhelyezkedni, mert tudta, hogy hosszú repülőút áll előtte. Szerencséje volt, mert éppen a vészkijárat folyosója mögötti sorban kapott helyet, így előtte nem voltak ülések, ki tudta nyújtani a lábát. Egy hórihorgas, nyakigláb, német férfi ki is szúrta, hogy mellette üresen maradt egy ülés, s a felszállás után megkérdezte átülhet-e. Rábólintott.
Sötétedett. A gép motorja egyhangúan duruzsolt. Jóleső fáradtság lett úrrá rajta, kényelmesen kinyújtózott. Kicsit zavarta, hogy a német férfi hosszú karja a közös karfát bitorolta, s a könyöke időnként az oldalát böködte, de azután magával ragadta a regényben olvasott történet…
A hajnali órákban arra ébredt, hogy az ablak lehúzott rolójának résein beszűrődik a kabinba egy kósza fénysugár. Kínában már régen felkelt a nap! Ébredezés közben megütötték a fülét a „konyha” felől beszűrődő zajok, s érezte a levegővel bekúszó illatokat. A furcsa ázsiai fűszerek illatát. Megérkezett.
Reggeli után landoltak a Baiyun Airporton. Elveszett apró hangyának érezte magát a repülőtér monumentális méreteit látva, s rémisztőnek a végeláthatatlanul kígyózó embersorokat. Hihetetlennek tűnt, de szűk óra múlva már a várakozók között kutatta tekintetével az ő „emberét”. Nem tartott sokáig, hiszen Gábor kitűnt a tömegből magas termetével s fehérlő hajával. Nem volt képes araszolni tovább, kilépett a tömegből, s a kordon szalagját megemelve átbújt alatta, és kitörő örömmel vetette magát Gábor karjaiba.
Amikor a repülőtér épületből kiléptek, nem csak az Ázsiára oly jellemző páratelt levegő vágta mellbe, de a város látványa is. Pillanatokig csak állt ott, az ámulattól földbegyökerezett lábakkal, s próbálta felfogni, hogy egy 11 milliós metropolisba érkezett.
Az utakon őrült forgalom, zaj és por. Többszintes felüljárókon szédületes tempóban kanyargó autók és buszok.
Beszálltak az egyik, város felé haladó buszba, s szeme az ablakon keresztül a tájat pásztázta.
Az út két oldalán külvárosi - itthoni paneltömbökre emlékeztető - többemeletes lakóházak végeláthatatlan sora, melyek szinte egymást érték. Az ablakokban - mint egy olasz neorealista filmben - kilógatott ruhák száradtak.
Üdítő színfoltot az egyforma szürkeségben csak a lakóházak tetején zöldellő kertek hoztak, no meg az út melletti egzotikus, európai szemnek szokatlan növények, amelyek kissé porosan is kellemes látványt nyújtottak.



Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezerszín
· Kategória: Próza
· Írta: Sutyi
· Jóváhagyta: Syringa

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 58
Regisztrált: 0
Kereső robot: 28
Összes: 86

Page generated in 0.067 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz