Falatozhatsz belőlem két pofára,
Aljas tépőfogakkal marhatod húsom,
Nyúzz bár le hét bőrt is rólam,
de ha már az utolsókat rúgom
sem tépheted ki lelkem
Mert kőbe van vésve eszméje,
s minden vétkem ellenére
fehér a vászon, amire festi az élet
a tévedéseim tarka képregényét
Rugdalózik szívem,
de nem járja még a végét
Karomban nincs már ugyan erő,
fejemből is kopik ki a velő,
De a rég bevésett barázdák mélyek
Több vagyok még így is
mint a sekélyes népek,
kiket a szél forgat ideák irányába
Nem vagyok se báb, se gyáva
hogy ne legyen saját véleményem
S bár nem jár érte érdemérem;
saját arcomat letépem,
ha máshogy tennék mint gondolok.
Mert kétszínű nem vagyok.
De monokróm robotok
közt sem érzem magam otthon
Én a színekre teszem le a voksom;
égető vörösre, vagy hűsítő kékre
mindegy milyenre, de csak a szépre
Nem adom a hitem a szürkékre
A szürkék csak egy módon látnak,
Nem építenek semmit a világnak
A tarkákban ellenfelet vélnek,
akit be kell törni, mert igazából félnek.
Tollanként szedik ki színes szárnyukat
Ha kell, eltörik fürge kis lábukat
Pasztellszín gúnyát húznak rájuk
De nem tudják a balgák,
hogy ez csak a ruhájuk
A szín és a tűz belülről éget
Nem találtak még olyan mérget,
ami megöli az alkotó kedvet,
ami ne hozza elő a rútból a szebbet
A fényt az Isten adta
s törte sok apró darabra,
hogy színt lásson az ember
Ki vagy te, Szürke,
hogy szembe merj szállni ezzel?
Nem harcolok már én sem mellette,
mert ti vagytok erőfölénybe’
De a szárnyak majd lassan újra kinőnek,
ha belülről csendben balzsamozom őket
Hitvány húsevőként hiába kapsz utánam;
Elsuhanok, s feloldódom a színek világában