Navigáció


RSS: összes ·




Próza: A thai menyecske - 5. rész Epilógus

, 328 olvasás, Sutyi , 8 hozzászólás

Bánat

-Drága testvérem! Már úgy vártalak!
Hallotta a húga hangját, majd látta amint a vidéki pályaudvar peronján hirtelen kiválik a tömegből és kitárt karokkal szalad felé. Szinte kiejtette a kezéből a bőröndöt, s pár lépés után boldog meghatottsággal szorította magához egyszem testvérét. Nem tudta, hogy Kati egyáltalán ki tud-e jönni elé az állomásra, hiszen talán egy hete volt túl a sugárkezelésen és a kemoterápián. Igaz kicsit húzta a lábát és a haja olyan furcsa rövid göndörödő fürtökben nőtt ki újra, a testén kicsit lötyögött a ruha, a szemét sötét karikák árnyékolták, de a mosolya a régi volt. Az a ragyogó, kedves mosoly, amivel a családban is mindig mindenkit levett a lábáról.

A thaiföldi esküvő óta nem is találkoztak, s azóta eltelt már négy év. Az életük itthon-jórészt- ugyanabban a mederben folyt tovább, amíg jó pár héttel ezelőtt Kati felhívta telefonon.
Amikor a kijelzőn a húga nevét megpillantotta, rossz érzései támadtak, mint eddig bármikor, amikor hívás jött tőle. Ritkán találkoztak és beszéltek telefonon, de ha Katival valami rendkívüli történt, vagy bajban volt, mindig hozzá fordult. Tudta, hogy rá mindig számíthat.
-Negyedik stádiumú méhrákom van-hallotta a húga sírós hangját, így mindenféle bevezetés nélkül.
A szíve a hírtől a torkában kezdett el dobogni, de próbálta kordában tartani az érzéseit, hogy a hangja ne remegjen meg:
-Nyugodj meg drágaságom. Ha a méhedben van a daganat az jól körül van határolva, kipakolnak és utána meg fogsz gyógyulni. Tudod, van a családban orvos, mindent el fogunk követni.
-Már beszéltem Gabival, s azt mondta, hogy nem műthető, mert a medencecsont is érintett.
Tudhatta volna, hogy a húga első rémületében felhívta az unokanővérüket, aki nőgyógyász volt. Utána annyit mondott még-valamivel nyugodtabb hangon- hogy Peti már beszélt egy orvossal itt Pesten, aki reményt keltett benne azzal, hogy esetleg tud segíteni, speciális lokális sugarazással.

Ahogy egymásba karolva baktattak a parkolóig, egy rövid ideig minden olyan volt, mint akkor régen, fiatal korukban, amikor az öt évvel fiatalabb húga hazajött hétvégére a kollégiumból, s szinte egymásba bújva, boldogan cseverésztek mindenféle apró női csacskaságról, és a fiúkról.
Mire hazaértek, a húga elfáradt, bevette a gyógyszereit és lefeküdt aludni. Végigaludta az egész délutánt, már besötétedett mire felébredt. Ő csak jóval később szerzett róla tudomást, hogy akkor már morfiumot szedett.
Jókedvűen ébredt, felült az ágyban, odahívta maga mellé, végigsimított a karján és kérte, hogy meséljen valami szépet a családjáról.
Amikor visszakérdezett, a húga kissé elkomorult és rövid szünet után elkezdett ömleni belőle a szó:
- Azt tudod ugye, hogy a nászútjuk után Goy egyedül maradt itthon Magyarországon, mert Petinek vissza kellett mennie Amerikába? Peti nem akart elszakadni tőle, hiszen nagyon szerelmes volt, s azt szerette volna ha Goy valami munkát vállal abban a városban ahol ő él. Nem tudtuk, Goynak milyen végzettsége van, csak gyanítottuk, hogy talán a nyolc eleminek megfelel, de alig tudott angolul is, így csak alkalmi segédmunkát végezhetett volna, azt pedig nem akart. Itthon maradt tehát Peti soproni lakásában, egyedül. Peti folyamatosan kért, hogy amikor tehetem, utazzak el hozzá és segítsek neki. Goy a négy év alatt sem tanult meg egy szót sem magyarul, s igazán nem tudom mivel töltötte az idejét, amikor nem tudtam ott lenni, hiszen én dolgoztam. Peti amikor csak tehette hazalátogatott és megállapodtak abban Goy-al, hogy egyelőre nem lesz gyerek, majd csak ha Peti végez az egyetemen és munkát kap. Addig futja a pár millióból, amit Peti az előző években gyűjtögetett. Nem tudni valójában mi játszódhatott le a lányban, hiszen én is csak németül beszélek, így nem tudtunk közel kerülni egymáshoz, de mindenki meglepetésére jó két évvel az esküvő után teherbe esett. Talán így akarta bebiztosítani magát, hogy ne kelljen visszamennie Thaiföldre, amire Peti kétségbeesésében néha célozgatott, hogy talán ott jobb lenne neki, nem lenne egyedül. Talán félt az ottani szegénységtől is. Nem lehetett mit tenni, kihordta a babát. Az utolsó időszakában a terhességnek már a kórházban feküdt, mert a baba közel öt kilót nyomott. Nagyon nagy méretű volt Goy apró, gyereklány testéhez mérten. Abban az időben én már beteg voltam, mégis minden szabad időmet ott töltöttem a menyemmel. Amikor a csodaszép egzotikus külsejű kislány megszületett, mindenki büszke és boldog volt. A sugár és kemoterápiás kezelések szüneteiben mindig ott voltam velük, s próbáltam segíteni. Úgy tűnt, Goy-t nem érdekli a baba. Nem igazán foglalkozott vele, s aminek egyáltalán nem örültem, nem beszélt a gyerekhez. Én pedig amikor csak tehettem, magyar gyerekdalokat énekeltem Leninek, s boldog voltam, amikor csillogó szemekkel, remegő karokkal és boldog sikongató hangokat hallatva adta tudtomra, hogy mennyire örül nekem. Ez a pici kislány volt életem utolsó nagy ajándéka. Mindent megpróbáltam megtenni érte, értük, s képzelheted mekkora volt a fájdalmam, amikor úgy másfél éves kora körül megszólalt és csak artikulálatlan hangok jöttek ki a torkán. Az orvosok azt mondták, talán soha nem tudja majd normálisan képezni a hangokat, nem tud majd beszélni.

A szomorú történet és a betegsége ellenére az az egy hét- amit akkor a húgával töltött- volt a legszebb időszak, amit valaha is együtt tölthettek. A kevés, fájdalommentes, ébren töltött időszakban nagyon közel kerültek egymáshoz. Lehullott a lepel, s ott álltak egymással szemben lemeztelenített lélekkel. Már csak az őszinte szeretet számított, amivel megváltották egymás lelkét.

Két hétre rá a húga egy éjszaka csendesen, végleg elköltözött erről a világról, oda, ahol már semmi sem fáj.

A temetésen találkozott újra a családdal. Lenit csak képekről ismerte, soha nem találkoztak. Amikor megérkezett a húga lakásába, levetette az előszobában a kabátját és zavartan megállt a szoba ajtajában, ahol a számítógép előtt Peti ült, ölében az aprócska egzotikus szépségű csöppséggel.
Egy pillanatra mély csend lett, majd hirtelen Leni lecsúszott az apja öléből, kitárt karokkal, mosolyogva szaladt oda hozzá és átölelte, mint valami régi ismerőst, s egy puszit nyomott az arcára.

Most is azt hiszi, hogy az az örömteli üdvözlés a nagymamának szólt, ott fent az égben.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Bánat
· Kategória: Próza
· Írta: Sutyi
· Jóváhagyta: Syringa

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 57
Regisztrált: 0
Kereső robot: 27
Összes: 84

Page generated in 0.0662 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz