Navigáció


RSS: összes ·




Novella: Rémmesék könyve

, 227 olvasás, kovacsgabor , 0 hozzászólás

Misztikum

Pokoli egy éjszaka volt. Soha nem féltem még annyira, mint akkor. Mindenről az a förtelmes, sátáni könyv tehet.
Este volt már, bár sötétedés előtt kezdtem el olvasni a könyvet, ami annyira magával ragadott, hogy nem is bírtam abbahagyni az olvasást addig a bizonyos pontig, mikor elmém már nem bírta tovább (legalábbis ezt állítják az orvosok).
Meg sem kísérlem leírni milyen undorító, istentelen dolgokat rejtett az a borzadály, mert a józanész határain túl terjed mindaz az istenkáromlás, amit azok a lapok tartalmaztak. Soha nem voltam egy ijedős, félős típus, számos Lovecraft és Barker történeten vagyok már túl, de azok a sorok… A pokol legmélyebb bugyraiba nyertem betekintést, mikor nekiveselkedtem a Rémmesék könyvének utolsó történetének olvasásához, amit most nem neveznék nevén, mert a címre gondolván is, az őrület vékony mezsgyéjén egyensúlyozik elmém.
Most, e négy fehér fal közt, megpróbálom megmagyarázni és hitelesen leírni a múltban történteket és megindokolni elkövetkezendő tettemet.
Ahogy fentebb említettem, este volt már. Egyedül olvasgattam otthon a szobámban a Rémmesék könyvét. Az utolsó történetnél tartottam. Egy átlagos horrornak tűnt, misztikus sztorival, kíváncsiskodó főszereplővel, ódon festményekről, amik különös látomások lényeit és démonait ábrázolták, amiket egy titokzatos és tragikus körülmények közt elhunyt festő festett.
Kezdetben, a nem túl bonyolult, ám mégis érdekes cselekmény, tökéletes kikapcsolódást nyújtott. Maximálisan beleéltem magam és elképzeltem a szövegben leírtakat. Minden agysejtem, a történetre összpontosított. Az orvosok szerint elfáradtam, vagy az élénk képzelőerőm és a későesti horror olvasás váltotta ki belőlem azt, amiért most itt vagyok.
A történet felénél jelentkeztek az első furcsaságok. Egy furcsa érzés kerített hatalmába, mintha valaki folyamatosan figyelne. Én ezt a novella keltette feszültségnek tulajdonítottam, de mint később kiderült, ez helytelen feltételezés volt.
A végéhez közeledve, a történet egyre elborultabb és kiborítóbb lett. Miközben a feszültség folyamatosan fokozódott, azon kaptam magam, hogy az árnyakat lesem és a halk neszeket figyelem. Az ajtóval szemben helyezkedő ágyamról, percenként fel-fel pillantottam és vártam mikor lép be valaki rajta.
A félelem keltette feszültség, fokozatosan férkőzött be és kezdte ki elmémet. A borzongás, lüktető ingerként bizsergette a tarkómat és páni félelem lett úrrá rajtam.
A befejezés, egyszerű sokként ért. A remegő kezeim közt tartott kötet, ide-oda rázkódott, miközben szemeimmel a falra vetült árnyakat pásztáztam, amik folyamatos mozgásban voltak. A szoba olyan volt mintha a falak egyre távolabb és távolabb kúsznának az ágyamtól és egymástól. Akkor, azon az átkozott helyen, a sötétség testet öltött.
A delírium állapotában, éreztem az engem vizslató tekintetet. Próbáltam felkapcsolni a lámpát, de végtagjaimban az izmok nem engedelmeskedtek elmém parancsainak. A félelemtől bénultan hevertem, majd az ősi ösztönök vagy az akarat végtelen ereje segítségével, mint egy őrült úgy vágódtam ki az ágyamból és rohantam ki a szobából, felkapcsolva a lakásban az összes villanyt.
A nappali falán, egy hatalmas aranyozott keretű tükör lógott a falon. Mielőtt felkapcsolhattam volna a villanyt ott, belenéztem, és amit benne láttam, átlendített az értelem, és az őrültség keskeny határán.
Az a förtelmes szempár, ami engem bámult… Soha nem hittem volna, hogy lehet valami sötétebb az éjszakai sötétségnél, de az a tekintet, még a végtelen éter sötétségénél is sötétebb volt. Az árnyak formálta alak, úgy karolt át, akár anya a gyermekét a családi fotókon. Éreztem, ahogy testem lehűl, és izmaim megmerevednek annak ellenére, hogy bőröm lángolt, mintha a pokol tüze égetné. Ekkor magamból kikelve felüvöltöttem, majd minden elsötétült és itt ébredtem fel.
Később megtudtam, hogy a szomszédok hívták ki a rendőrséget és a mentőket.
Tudom, hogy ez meghaladja a józanész határait és nem véletlenül vagyok most ott, ahol vagyok, de az a történet, egy átjáró a pokolba, higgyenek nekem, én beléptem rajta. Láttam a sorok mögött megbújó gonoszt. A végtelen káoszt és szenvedést. Még most is beleborzongok, ha visszagondolok arra az éjszakára. Nem tudok így élni ezzel a teherrel, a folytonos félelemmel és a rémálmokkal. Kimerültem. Ezért kell most azt tennem, amit most e bejegyzés, illetve búcsúlevél befejeztével meg is teszek.
A takarómat csíkokra szaggatva, majd a szövetcsíkokat összefonva, sikerült egy hurkot csomóznom belőle, amit a felállított ágyam lábához rögzítettem. Remélem, elbír.
Tudom, hogy bűn, amit most teszek, de már nem bírom elviselni annak a förtelmes éjszakának a rémképeit. A pokol ellen nincs gyógyszer. Ez az egyetlen megoldás.

U. I:
Óva intek mindenkit, hogy elolvassa a Rémmesék könyvének utolsó, istenverte novelláját, ha mégis elolvasná valaki, annak Isten óvja a lelkét.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Misztikum
· Kategória: Novella
· Írta: kovacsgabor
· Jóváhagyta: Syringa

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 10
Regisztrált: 2
Kereső robot: 13
Összes: 25
Jelenlévők:
 · kicsirigo
 · kisssp


Page generated in 0.0431 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz