Navigáció


RSS: összes ·




Jegyzet: A megperzselt völgy

, 139 olvasás, Pacsirta , 16 hozzászólás

Természet

Sikerült elcsípnem az utolsó nyári napot, hogy ellátogassak a már korábban említett Emlékvölgybe. Izgatott voltam. Ezúttal is számítottam arra a rendkívüli élményre, amivel itt találkozni szoktam.

Már csak néhány lépés választott el a titokzatos átjárótól, ahol a parkból kilépek a völgybe.
Csakhogy, az átjáró ezúttal, nem volt titkos. A dzsumbuj se volt áthatolhatatlan, nem volt semmi titokzatosság, valaki megmetszette a korán levelet hullajtó bokrokat, az ágat is levágta, amit félrehajlítva juthattam csak át a szövevényes bokorrengetegen. Most nem kellett semmit tennem, csak úgy, minden nehézség nélkül, kívül voltam.
Szét sem nézhettem, mert rögtön megakadt a szemem a szilvafán. Majdnem egészen csupasz volt, néhány sárguló levélke hintázott még rajta, és néhány ottfelejtett aszalt szilva lógott az ágakon.
Akkor néztem szét. Egészen letaglózott a látvány, kis híján elsírtam magam.
Nem volt sehol egy szál virág, semmi zöld szín, csak a megperzselt magas füvek bólogattak, ájultan, sután, kábán a most is perzselő Nap felé pislogva. És csend volt. Végtelen csend. Nem duruzsolt a szellő a fülembe, nem hallatszott a madarak éneke, nem dongtak méhek, bogarak, síri volt a csend, életnek a legapróbb jele nélkül.
Aztán megláttam a lucernást. Le volt kaszálva, s szép rendekben ott száradt a széna. Felsikoltottam örömömben. Mégsem jöttem hát hiába, a széna... a szénaillat... annyira hiányzott már. Futottam a lucernamező felé, határtalan örömmel, hogy újra érezhetem az illatát, amit itt őrizgetek a lelkem mélyén, s most újra beleszagolhatok, több évtized múltán...
Lehajoltam, és belemarkoltam a szénába. A szemem is lehunytam miközben az orromhoz emeltem, hogy jó mélyen beszívjam azt az emlékeimből feltörő, régen vágyott fűszeres illatot...Rögtön ki is pattant a szemem, mert nem éreztem semmit... semmit a világon. Éreztem, hogy a csalódottság az arcomra van írva, de nem adtam fel. Felforgattam egy rendet, innen is vettem egy marokkal, onnan is, de a régen vágyott illatot sehol sem leltem...
Nem mondtam le róla. Hiszen ott feküdtek előttem a rendek, újabb rendbe markoltam bele, aztán megint újabba, de a széna illatát hiába kerestem. Magamba roskadtan álltam csak, hitetlenkedve, és végtelenül kifosztottnak éreztem magam.

Aztán megfejtettem a rejtélyt. A nyár tette ezt velem, a perzselő, forró nyár. Ellopta az illatokat, nem csak tőlem, a völgytől is, az állatoktól, melyeknek nem lesz illatos vitamindús széna a télen, mert megperzselte a nyár, az őszt is meglopta, mert elvégezte a munkát helyette, neki már nem sok minden maradt. Nem csak az illatoktól, de a színektől is megfosztott bennünket. Ez az ősz már nem lesz olyan színes, mint lenni szokott, hiszen a lombokat is megtizedelte a nyár.
Szívemben keserűséggel indultam haza. Ezúttal elmaradt az élmény, amit itt kapni szoktam.
Ám lelkemben feléledt a remény: lesz új tavasz, s újra zöldbe borul a völgy, ott kacarászik majd a pajkos szellő, illatoktól terhes lesz a levegő, és lesz zene, muzsika, ami kíséri majd vidám dalom.
Csak ki kell várni...

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Természet
· Kategória: Jegyzet
· Írta: Pacsirta
· Jóváhagyta: Syringa

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 38
Regisztrált: 3
Kereső robot: 46
Összes: 87
Jelenlévők:
 · Janó Nataniel Dávid
 · Kránitz Laura
 · Syringa


Page generated in 0.0657 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz