Mint üldözött vad, fut az erdőn át,
S menekül a vadászok puskái hallatán,
Úgy rohanok én is, de hová, nem tudom...
Majdcsak kikötök valahol...
De jaj! Dörren a puska, füstölög a fegyver,
A vad már nem rohan oly nagy erővel,
Nem áll meg, menti életét, de
Az már egy fabatkát sem ér.
Az enyém sem ér egy fillért sem,
Szívem lassan megkövül, de még egyet ver...
Lágy lenne, ha tudna szeretni,
Szép lenne, ha tudnák szeretni.
Szánalmas vadnak szívében a golyó,
Kettészakította azt durván, vadul,
Szétcsapódtak vörös cafatai,
E szív már többé nem fog szeretni.
Mint ahogy a vad elterül a földön, némán,
Úgy terülök el én is a halál ágyán,
Nem bírom elviselni a kegyetlen fájdalmat,
Szívem szétszakad, mint a vadé, halkan.
Megjegyzés: Pásztó, 2013. január 16.