Navigáció


RSS: összes ·




Vers: Az utam a remény

, 205 olvasás, starics ibolya , 1 hozzászólás

Fohász

Az én utam, az senki másé,
enyém.
Oly egyedi megmásíthatatlan
mint én.
Rajta mennem kell
ha tetszik ha nem.
S ha néha fejem a falba
is verem.
S más irány tetszene nekem,
elragad képzeletem
fel-fel, szállni a magasba,
a valóság vissza tart
mint mágnest a pólusa,
vissza húz az utam,
ami az enyém, o, ne hagyj
el remény.
Lábam néha botlik,
kő -kövön nem marad,
életem az utamon rendületlenűl
halad.
A kék ég oly messze, távol,
repülnék de nem lehet,
az út az enyém, vissza húz
nem enged. o remény
ne hagyj el engemet.
Röghöz kötött testemet
vonszolom porában,
szememet emelve
vágyódom oly messze
merengve, hol madár
sem jár, csak csend
s magány,
kristálytiszta fények,
lent a szürkeségben
élek, s félek, árnyak
kísérnek, az út homályba
vész.
Ne hagyj el reménység.

Kinyomtatom


Vers elemzése


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Fohász
· Kategória: Vers
· Írta: starics ibolya
· Jóváhagyta: Syringa


A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 7
Regisztrált: 1
Kereső robot: 12
Összes: 20
Jelenlévők:
 · boszorka


Page generated in 0.0532 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz