Navigáció


RSS: összes ·




Novella: A sziget

, 191 olvasás, lyanoka , 8 hozzászólás

Ezek vagyunk

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy hajóskapitány. De mivel egy hajóskapitány mit sem ér hajó nélkül, volt neki egy rozoga, ütött kopott vitorlása, amellyel régóta rótta a végtelen óceánokat, kikötő után kutatva. Rozoga volt a hajó, akár a kapitány, mindkettejüket már jó ideje hajtotta a huhogó szél ereje, s mosta őket szakadatlan a hullámok magasba csapó, hideg habtaréja.
Történt egyszer, hogy a kapitány fáradt szeme megpillantott valamit a nyugvó nap varázsolta aranyóceánban. Megtekerte hát a kormánykereket, s mivel kedvező szelet kapott, arrafelé vette az irányt. Aprócska sziget bukkant fel, s kikötője hívogatóan integetett a vándorok felé. Ej, tán már nem is emlékezett a kapitány ilyen kis biztonságos helyre, mint amilyen ez volt.
Pár kicsiny házikó, néhány kisded fa, bokrok, kút, egy dombocska… emberek.
Emberek… már rég nem látta a kapitány őket, de tudta, hogy az idegenekkel szemben mindig bizalmatlanok a népek mindenfelé. Mivel este volt, így hát csak a horgonyt vetette ki a haragvó vízbe, s kötelet dobott a partra, de azt az összecsődültek közül senki sem tekerte a kötéltartó tuskóra. Rég nem járt erre senki, tehát az itt lakók sem tudták, hogy mit hoz az új.
Leszállt az éj, felszikráztak az első csillagok, s hűvös szél kélt. Az emberek eloszlottak a partról a kapitány pedig – jó szokása szerint – a fedélzeten tért álomra. Puha felhőkön nyugtatta fényes orcáját a hold…

Mire tengerágyából előbújt a nap, addigra már halk kopácsolás hallatszott szigetszerte. A kapitány már a hajóját javítgatta, néhány rossz deszkát, aztán a foszlott köteleket cserélte ki erősebbekre. A parti emberek még nem láttak soha ilyesmit, újfent összesereglettek, de csak némán, viszont éppolyan kíváncsian is szemlélték azt, hogy az idegen mit is tesz. Összesúgtak-búgtak, de hangosan senki sem mert kérdezni. Legnagyobb meglepetésre azonban látták, hogy a hajó a parthoz van kötve, s vékonyka palló feszül a vitorlás, s a föld között. Még nagyobb susmus támadott, nem tudták mire vélni a dolgot a szigetiek. Mivel a kapitány azonban nem akart lejönni a hajóról, hát lassan megnyugodtak a kedélyek, de valami ott maradt a levegőben. Feléledt a kíváncsiság! Ki lehet ez? Honnan jött, merre tart? Hozott-e, avagy visz valamit?
Nézték a számukra idegen dolgokat, szemlélték az idegen embert, aki szinte tudomást sem vett róluk, csak néha nézett le a hajóról, nagy derűsen. Teltek a napok, egyik a másik után, a hajó csinosodott, szépült, míg egyszer csak olybá’ tűnt, hogy elkészült, s alkalmas arra, hogy meglovagolja a haragvó óceánokat. A kapitány tán éppen indulni készült – ki tudja azt -, amikor is az egyik szigetlakó felóvakodott a pallón a hajóra. Csuda dolgokat látott, az már biztos! Ő azonban a kapitányhoz ment és megkérte, hogy – még mielőtt a hajó végleg kifut – hadd másszon fel az árboc csúcsára, hisz oly magasan még nem járt és szeretné a kicsiny szigetet felülről is szemügyre venni. A kapitány, mint vén tengeri medvéhez illik, elmosolyodott és beleegyezett a dologba, csupán annyit mondott az embernek, hogy vigyázzon: mentől magasabbra hág, annál jobban eltörpülnek az alant elheverő dolgok, holott ő maga sosem lesz több, vagy nagyobb…
Emberünk felmászott az árbocra, szép komótosan, óvatosan, vigyázva. Odafönn befészkelte magát a kosárba, mely kisebbnek tűnt, mint amire számított, hideg és éles szél fútt, fázott is kicsinyt, de az alant elterülő látvány kárpótolta emezen kis kényelmetlenségért. Sirályok szállottak körötte nagy zsivajgással, s a víz fényes tükörként szórta szét a nap éltető fényét, mely elvakította. Látta azonban az alant nyüzsgő embereket, kik ily magasból inkább tűntek kicsiny hangyáknak, mintsem magafajta élőlénynek. Egyszerűen boldog volt. És ez mind csak az övé. Csakis az övé… Az alkony és a hideg azonban lekergette a magasságból, ő pedig szépen lemászott. Amikor a kapitány megkérdezte, hogy mi tartott ilyen sokáig, az ember csak hebegett-habogott, egyszerű nyelvezete nem tette lehetővé, hogy meséljen mindarról a csodáról, amit odaföntről látott. Kérte azonban a kapitányt, hogy maradjon még egypár napig, hisz ki tudja, mikor lel újra kikötőre, és különben is, szívesen látott vendég a szigeten. Tengerészünk beleegyezett, jobb dolga úgysem volt, s bizony ki sem pihente magát, az eltelt napokban is csak a munka jutott neki osztályrészül kimerítően, nehézkesen. Elhatározta, hogy marad még pár napot. Mosolyogva tért álomra.

Ahogyan felemelte fénylő arcát a nap a felhőpárnájáról, a kapitány derűsen tapasztalta: a tegnapi látogató már ott toporog a palló végén. Váltottak néhány barátságos szót, üres frázisokat, és a szigeti ember máris kúszott felfelé az árbocon. Telt múlt az idő, az emberek a partról nézték a hajót. Egyikük-másikuk felóvakodott és elbeszélgetett a kapitánnyal, hogy ki is ő, merről jő, hogyan fújnak a szelek, mitől mély a tenger… Tengerészünk pedig beszélt, okított, odaadta a tudását. Más vagyona nem volt. Aztán egy újabb lakó kérte, hogy hadd menjen be a horgonykamrába, hisz a sziget kicsi, ő pedig annyira vágyik egy kis csendes nyugalomra, olyan helyre, ahol nem zavarhatják. A kapitány elvezette a lejárathoz, s gyertyát nyomott az ember kezébe mondván: vigyázzon a sötéttől és a mélységtől, mindkettő könnyen elragadhatja. A szigetlakó örömmel vette tudomásul a gondoskodást és hálásan megköszönte az intelmeket, majd gyertyával a kezében lemerészkedett a nyikorgó lépcsőkön a dohos kicsi helyiségbe. Talált egy ládikát, rácsüccsent és élvezte az egyedüllétet. Szívta a kamra levegőjét, hallgatta a hullámok locsogását a hajó bordáin, meséket szőtt a gondolatai között. Nem is kicsi hajó ez, hanem hatalmas nagy, erős gálya. Nem is gálya, óriási csatahajó, roppant erős, és igenis csakis ő rendelkezik emezen erővel… Így szőtte kisded meséit, míg a gyertyája csonkig nem égett, akkor azonban felkerekedett és kimenekült a leereszkedő sötétség elől. Kilépve a kamra ajtaján, első útja a kapitányhoz vezetett és megköszönte neki ezt az élményt (amit persze nem osztott meg senkivel), s kérlelte a kapitányt: ugyan, másnap is hadd jöjjön. Tengerészünk nem habozott, igent mondott.

Teltek múltak a napok, egyre többen merészkedtek fel a hajóra, mindenki mást és mást akart megismerni, volt, aki a kormányt tekerte szívesen és volt aki a kormánylapát által a vízbe vont örvényeket nézte élvezettel. Ők nem létezhettek egymás nélkül. Volt, aki a fedélzet deszkái között vizsgálódott, volt, aki a kötelek átláthatatlan pókhálóinak titkát kutatta. Volt, ki a vitorlák erejét csodálta, volt ki az orrárbocon lovagolva leste az alant hullámzó vizet. Ők lassanként úgy érezték, hogy a hajó a mindenük, birtokolják, de persze csak módjával. Társaságuk jó volt, a hosszú ideig a vízen tengődő kapitány barátai lettek. Egy dolog azonban tiltva volt mindenkinek, szigorúan. A raktérbe senki sem léphetett be! Nőtt is ám a kíváncsiság, jöttek a pletykák: íme barátság ide, barátság oda, mégis rejteget, sőt titkol a kapitány valamit! Roppant helytelen! Elhatározták hát, hogy míg a kapitány alszik, igenis megnézik a titkot, mert úgy vélték: ez bizony jár nekik. S lőn…
Azon az éjjelen sötét fellegek bújtatták az éj hercegének késpengényi orcáját, hideg szél zúgott, apró szemű, szúrós eső borította el a világot. A kapitány nem a fedélzeten aludt, hanem a kicsi kabinjában a hajó tatján. Az osonó árnyak nem zavarták meg az álmát…
A szigetlakók lassan odaóvakodtak a raktérhez és felfeszítették azt. Egyenként szépen belopakodtak, s lámpást gyújtottak, hogy szemügyre vehessék mindazt, amire mindannyian kíváncsiak voltak. S ekkor jött a meglepetés. Sehol semmi. Csak nagy üresség, valamint a palánkot ostromló hullámok zaja volt az egyetlen dolog, ami kitöltötte a rakteret. Az emberek lassanként nevetgélni kezdtek, mondván milyen buta és nevetséges a kapitány, hogy ERRE vigyáz annyira. Legyintettek és bosszankodtak egyszerre. Maradtak volna otthon, most nem kellene újra az éji sötétben, a hidegben botorkálni. Nagy semmiért fáradoztak ez idáig. Lassanként a kapitányt kezdték okolni, hogy nem leltek semmit… Lélekben nagyot legyintve, elindultak hazafelé.

Másnap a kapitány megdöbbenve fedezte fel azt, amit elképzelni sem tudott. Mélységesen elszomorodott, de nem adta fel. Amikor a szigetiek újra a hajóra gyűltek, megkérdezte őket: mit tudnak az éjjel történtekről, de mindenhonnan csak fejcsóválás és tagadás érkezett. Biztos rosszul zárta be a kapitány a rakteret, mondogatták. Közülük senki sem volt, hisz rossz idő volt, ők pedig az otthon melegét jobban becsülik a bizonytalan éji kalandok helyett. Nem, nem! Bizonyosan csak képzelődés és félreértés van. Vén tengerészünk úgy tett, mint aki lassanként elhiszi mindazt, amit a fülébe súgnak búgnak. Mindenesetre visszavonult a kabinjába azzal a meghagyással, hogy azon emberek, kik a barátainak vallják magukat, szépen sorban, egyesével látogassák meg, hisz valami igen fontosat szeretne velük közölni.
Jöttek sorban az emberkék. Mindegyikük tagadott, de a kapitány keresztkérdéseire egynémelyük zavarba jött bizony. Egyikük azonban (aki oly elszántan szokta tekergetni a kormánykereket) még akkor, mielőtt a kapitány bármit is kérdezett volna, pironkodva bevallotta: ö bizony itt járt az éjjel. A kíváncsiság és nem a rossz szándék vezérelte, mert úgy gondolta: barátok között nincsen titkolódzás. A kapitány bólintott, majd egy lámpást leemelve a falról, levezette ezt az emberkét a hajó gyomrába. Sötét volt, tán még az éji sötétnél is feneketlenebb. A kapitány meggyújtotta a lámpást, ami ezerszer fényesebben ragyogott fel minden mécsesnél, és bevilágította a raktér legkisebb szegletét is. Egy ajtó homályzott elő a távolból és a tengerész arra vezette a szigetlakót. Az ajtó mögött is egy raktár rejtőzött, de mennyire más, mint a sivár előtér. Telve volt ez bizony minden földi jóval, sok-sok ismeretlen dologgal. A kapitány bátorítóan mosolygott a barátjára és azt mondta: bármit elvihet onnan, ez a jutalma az őszinteségnek. Az ember pedig nem habozott, felragadott a padlóról valamit, amire már oly régóta vágyott és hálától csorduló hangon köszönte azt meg.
Híre ment a dolognak. A kapitány szerette a barátait, hát mindegyiküket levitte a hajó rakterébe, és szabadon választhatott mindenki azt, amire csak vágyott. Volt, aki többször is lement… Mindezek ellenére majdnem kifogyhatatlan volt a hajó gyomrában rejtező csodák sora, jutott mindenkinek bőven. Egyik nap az az ember, aki bátran lovagolta meg a hajón az orrfát, meglátogatta a kapitányt és megkérte, hogy menjenek le, mert valami különleges dolog az, amit mondani akar. A kapitány bólintott, leakasztotta a lámpást, levezette az embert a hajó mélységes gyomrába. Beléptek a raktérbe, ahol a kapitány kis ajándékai sorakoztak. Tengerészünk várta, hogy a szigeti valami ismételten elvegyen, de a jövevény nem tartott igényt semmire, csupán azt mondta: valamit hozott a kapitány részére. Meg is lepődött a vén tengeri medve, de pillanatnyi türelmet kért az embertől. Leakasztott a falról egy kicsiny lámpást, és meggyújtotta. Még nagyobb fényesség támadott, olyannyira, hogy szinte könnyeket csalt a két ember szemébe. Ennél a fénynél lett látható egy kis ajtó, ami egy másik helységbe vezetett. A kapitány kinyitotta az ajtót, amin keresztül csak mindketten meggörnyedve léptek be. A helység üres volt.
A kapitány elmondta, hogy itt őrzi azokat a dolgokat, amiket az évek során adtak neki az emberek. A szigetlakó bólintott és elővette kisded ajándékát, ami oly apró volt, hogy emberi szem fel sem mérhette volna tán, s restelkedve mondta: ennyit tud csak adni, de ezt tiszta szívvel teszi. A kapitány könnyekig hatódott és azt mondta, hogy még soha senkitől nem kapott ily óriási dolgot. Ez az ember a kapitány igaz barátja lett…

Teltek múltak a napok, futásuk oly monoton volt, akár a partra igyekvő hullámoké. Az őszt követte a tél, a telet a tavasz, a tavaszt a forró nyár. A hajót és a kapitányt megszokták már. A szigethez tartoztak, fura is lett volna nélkülük minden, az már biztos! A kapitány még mindig nem jött le a hajóról, viszont a barátai mindennap újra és újra felmerészkedte k a fedélzetre. Mint mindig.
A nyár forró volt, kegyetlen, kiszívta a föld vizét, kiapadt a kis kút, amiből mindannyian ittak a szigeten. Nem volt mit tenni, a kapitány segíteni akart a szigeten és az ott élőkön, megkérdezte, hogy ki tart vele, hisz tudja merre van a nagy szárazföld, és tudja, hogy hol csörgend olyan patak, aminek a vizét megihatja bátran bárki ember fia.
Huh. Elhagyni a szigetet? Csak azt ne! Otthagyni a biztonságot? Elmenni a bizonytalanba? Nem!
Sokan gondolták így, persze nem mindenki. A kapitány és a barátai összefogtak, hogy igenis elmennek azért a vízért. A szót tett követte és nekivágtak a nagy útnak. A föld nem volt messze, meglelték a helyet is, ahol a folyó vize megédesítette a csendes tenger sóját. Megtöltötték a hordókat, amiket magukkal hoztak és hazafelé indultak. Mindenki örvendett, és boldog volt, amikor az első mély hangon huppogó hordót legördítették a fedélzetről. Víz volt az bizony, a sok szomjúság ellenszere. Ittak, locsolták a kicsiny kerteket, de a víz hamar elfogyott. A hajó pediglen elindult újra, hogy éltet adó folyadékkal lássa el az embereket. Ingázott a hajó a sziget, és a nagy föld között, így mentve meg életeket, mindenféle ellenszolgáltatás nélkül. Nem telt el néhány hét és a lakók már elvárták, hogy a hajó mindig pontosan érkezzen. Emberek…
Egyszer azonban nagy förgeteg tört a hajóra, árbocai megsérültek, javítani kellett a nagy földön, persze mindebből a szigeten mit sem tudtak. Aggódtak. Nem is annyira a távolban levő társaikért aggódtak… Várták a vizet. Teltek a napok, a készletek kezdtek kiürülni, mígnem meg nem érkezett az első őszi eső, s a kis kút is újra megtelt vízzel. Fellélegzett mindenki, vége hát a nélkülözéseknek! Ráadásul feltűnt a rég nem látott vitorla is a látóhatáron és a kapitány, valamit a holtfáradt barátai bevitték a hajót a kikötőbe. Kigurították a hordókat a vízzel, de a szigetlakók finnyáskodtak, mondván: büdös a víz. Büdös. A kapitány akkor végképp kifakadt.
- Akkor, mikor ittátok nem volt büdös, mikor újszülöttjeiteket fürdettétek benne, nem volt büdös, mikor kertjeiteket öntöztétek, nem volt büdös. Mert nem volt más. Most ím egyszerre büdös, de még csak nem is látjátok azt a munkát, ami eme „bűz” mögött rejtezik! Elmegyek hát, lám, már nincsen rám szükségetek.
Ekképpen szólott, s megkérdezte, ugyan: ki tart vele az ismeretlenbe. Senki sem vállalta, csak az az ember, aki egykoron valami kisded dolgot helyezett el a harmadik raktér méhében. Senki sem tartóztatta fel őket.
Amikor a hajó kifutott, sokan álltak a móló hosszában végig, volt, aki integetett, volt, aki szomorkodott. A hajó pedig irányba fordult, s a nap által a nagy vízre vert aranyhídon indult el a kapitány és a barátja, hogy meghódítsák az élet óceánját.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezek vagyunk
· Kategória: Novella
· Írta: lyanoka
· Jóváhagyta: Syringa

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 191
Regisztrált: 1
Kereső robot: 23
Összes: 215
Jelenlévők:
 · Sutyi


Page generated in 0.3013 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz