Navigáció


RSS: összes ·




Próza: Temetetlen emlék

, 651 olvasás, Sutyi , 6 hozzászólás

Haza, nemzet

A történet szálai a régmúltba nyúlnak vissza, 1956 nyarára, amikor új tanítót kaptunk.

A pedagógus szolgálati lakás, ahova Zátonyiék beköltöztek, a szomszédunkban volt, a Táncsics és Jókai utca sarkán, egy tanteremmel egyetemben. Ehhez tartozott az a kis politechnikai kert melyet mi iskolások műveltünk, s amely a mi házunk hátsó faláig húzódott. A vert falu vályog házig, amely nagyszülői örökségünk volt, s ahol a szüleim maszek pékséget üzemeltettek.

Faluhelyen szokás volt, hogy az új lakó levizitált a szomszédoknál, így a megérkezésüket követő hétvégén egyik este Zátonyiék bekopogtattak hozzánk.
Én akkor készültem 4. osztályba lépni, így a tanító bácsi nem csak a szomszédunk, hanem a jövendőbeli tanítóm is lett.

A külsejét tekintve magas, szikár ember volt, enyhén hajlott háttal-amely lehet, hogy a magassága miatti állandó kényszerhajlongásból alakult ki-beesett arccal, kis Jávor bajusszal. A felesége, Erzsi néni pedig –külsőre-kicsit az ellentéte, nem túl magas, enyhén molett, kedves arcú, félhosszú, dauerolt hajjal.
Aznap késő estébe nyúlóan beszélgettek a szüleimmel, s amikor elmentek, apám csak annyit jegyzett meg:

- Szimpatikus emberek.

A nyár hamar elszállt, s a szeptember eleje, bár még hét ágra szórta a sugarait a nap, az iskolapadba kényszerített bennünket.
Az első napon a tanító bácsi megjelent az osztályteremben, bemutatkozott, és számomra meglepően hamar megismert név szerint bennünket, de ez valószínűleg a hivatásából adódott. Szelíd ember volt, soha nem hallottam kiabálni, így rövid idő alatt megszerettük őt.

Október vége felé egy platós teherautóval meghozták a határban bérelt földünkről a terményt, s leborították a baromfi udvar egyik sarkában. Egész este hántottuk a kukoricát a szomszédok segítségével, hogy mielőbb a góréba kerüljön, így aznap jó későn kerültünk be a belső szobába.
A szokásos módon ez volt az esti rádióhallgatás ideje.
Még nekünk, gyerekeknek is feltűnt, hogy azokban a napokban apu tőle szokatlan türelmetlenséggel tekergette a falunkban ritkaságszámba menő világvevő rádiónk gombját, amíg a nagy recsegés közepette ki nem hallottuk a mondatot:

-Itt a Szabad Európa Rádió! A szabad Magyarország hangja!

A szoba, ahol a húgommal az ágy sarkában gubbasztottunk, egy pisszenés nélkül, teljesen sötét volt, csak a rádión villogott sejtelmesen a varázsszem.
Az egyik ilyen estén apám halkan súgta anyámnak, aki a kis sámlin mellette kucorgott a rádió előtt:

-Pesten kitört a forradalom! Az egyetemisták az oroszok kivonulását követelik.

Elmúlt az a bizonyos éjszaka, s mi továbbra is jártunk az iskolába, mintha mi sem történt volna, és egyáltalán nem vettünk észre semmit a felnőtteken, talán csak az volt furcsa, hogy apám minden délután, ha elmentünk hazulról, többször is a lelkünkre kötötte, hogy este még szürkület előtt haza kell érnünk, s senkinek sem beszélhetünk arról, hogy ők a Szabad Európát hallgatják.

Azokban a napokban, a szüleim alig várták, hogy besötétedjen, és bevonulhassunk a belső szobába. Akkor már a Kossuth Rádión hallgatták a tudósítást a fővárosból. Óránként híreket mondtak, s a bemondó zaklatott, segélykérő hangjához a háttérből fegyverek ropogása társult:

-S. O. S! S. O. S! Mentsétek meg lelkeinket!

Hirtelen néma csend lett. A rádió elhallgatott, s azután már csak a recsegés hallatszott, hiába tekergette apám egyre türelmetlenebbül a gombokat. A percek vánszorogtak, s nem történt semmi. Apám hirtelen leejtette a kezét, elfordult a rádiótól, s némán ránézett anyámra. Talán csak képzelődtem, de az én kemény apám szemében egy könnycseppet véltem felfedezni.

Az ezt követő napokban, a faluban az emberek is megváltoztak. Nem álltak meg párosan, vagy csoportokba verődve beszélgetni, hanem lehorgasztott fejjel valami köszönésfélét motyogtak egymásnak, és siettek tovább az útjukra.

Így múlt el a tél, majd jött a tavasz. Egyik napsütéses –talán április végi-nap késő délutánján a kert végébe indultam, és amikor a kertkapu fakallantyúját elfordítottam, hangokat hallottam a szomszéd kertből, az iskola kertjéből.

-Kik lehetnek ott? Hiszen a tanítás már régen véget ért! - futott át az agyamon.

A kíváncsiságom győzött, és odaosontam a deszkakerítéshez, amely a két kertet elválasztotta.
A deszkák közötti résen mindent jól láthattam, és biztosan tudtam, hogy engem nem láthat senki. A látványtól szinte földbe gyökerezett a lábam. A politechnikai kert tőlem távolabbi részén két szürke egyenruhás férfi állt, nekem háttal, egy frissen kiásott földkupac mellett. Azt nem hallottam, hogy mit beszéltek, de a szavak hangsúlya türelmetlenségre, sürgetésre utalt.

A gödörben állt valaki, aki bár már csak félig látszott ki a gödörből, még mindig ásott. Amikor kiegyenesedett, hogy az ásón lévő földet kidobja, akkor láttam meg az arcát.
Zátonyi tanító bácsi volt. Az arca hamuszürke, és elgyötört volt. Az eltelt idő már egy örökkévalóságnak tűnt, és a gödör egyre mélyült, már szinte az egész alakját elnyelte, amikor egyszer csak megállt. A gödör oldalához támasztotta az ásót, lehajolt, s fehér vászonba tekert tárgyakat emelt ki. Az alakjukból ítélve, talán puskák lehettek?

Még láttam, ahogy szegényt kirángatják a gödörből és rákattintják a bilincset, azután elmenekültem. Elkezdtem futni a kertünk irányába, őrült iramodással, úgy, mint aki hiszi, hogy így elfelejtheti, meg nem történtté teheti amit látott.

Napok teltek el az eset után, de még a szüleimnek sem mertem arról beszélni, amit az iskola kertjében láttam. A bizonyosságot, hogy mindezt nem álmodtam csak erősítette bennem, hogy Zátonyi tanító bácsit már hetek óta nem láttam, s azóta új tanítót is kaptunk.
Azt hiszem rajtam kívül is minden gyerek tudta a faluban, hogy a felnőttek dolgába nem ütheti az orrát, így senki nem kérdezett rá, hogy a tanító bácsink hova tűnt.
Ami még gyanúsabb volt, hogy Erzsi nénivel sem találkoztam, sem az utcán, sem a boltban, s hozzánk sem jött kenyérért. A kíváncsiság nem hagyott nyugodni. Valami bizonyosságot akartam. Bizonyosságot arra, hogy nem történt semmi baj, és talán hamarosan megint visszatér a mi tanító bácsink. S ki más nyugtathatna meg, mint éppen Erzsi néni? Kétségektől hajtva, egyik délután, amikor apuék aludtak, s az üzletünk is zárva volt, átszaladtam hozzájuk.

Az iskola kapuja nyitva volt. Befordultam a szolgálati lakás előtti gangra, odaszaladtam az ajtóhoz, mely a konyhába vezetett, s melyen bármikor, ha bekopogtam Erzsi néni nyitott mosolyogva ajtót. Az ajtó zárva volt. Kétségbeesetten ráztam, rángattam a kilincset, egészen addig, amíg a kezem is fájni kezdett.
Akkor, életemben először, félelmet éreztem.

Reményt vesztetten elengedtem a kilincset, és tudtam, hogy többé már semmi nem lesz olyan, mint azelőtt.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Haza, nemzet
· Kategória: Próza
· Írta: Sutyi
· Jóváhagyta: Syringa

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 66
Regisztrált: 1
Kereső robot: 25
Összes: 92
Jelenlévők:
 · Sutyi


Page generated in 0.0759 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz