Navigáció


RSS: összes ·




Próza: Egy viharos augusztusi nap

, 381 olvasás, Sutyi , 4 hozzászólás

Ünnep

Szeretem az esőt.
Gyerekkoromban, nyaranta, alig vártuk, hogy a hatalmas cseppekben zubogó zápor elverje a port a kocsiúton, hogy azután a nyomában keletkező pocsolyákban lelkendezve tapicskoljunk mezítlábasan. Nem tudtuk milyen lehet egy igazi fürdőszoba, igazi zuhanyzóval, ezért nekünk falusi gyerekeknek ez az égi zuhany igazi jó móka volt. Kitártuk hát a két karunkat az ég felé, és élveztük ahogyan a langyos esőcseppek végigcsorognak felhevült, poros, meztelen felsőtestünkön, igazi felüdülést szerezve.
Ez a vihar kitörésekor érzett eufória a mai napig megmaradt bennem. Sokszor elnéztem a lakásom ablakából a budai hegyek felett gyülekező komor szürke esőfelhőket, hallgattam az ablakom előtt hajladozó gyertyán nyögéseit a tomboló szélben, s ámultam azon, ahogyan a dörgések, csattanások nyomán, egy-egy villám keresztülhasított az égen, fénybe vonva a környéket. Magam sem tudom miért, de a redőnyömön kopogó esőcseppek zaja is zsongított, s a legnagyobb égiháború közepette is valamiféle nyugalommal töltött el.
Nem változtatott a viharhoz fűződő különös viszonyomon az sem, hogy egyszer életemben mindez mégis félelmet keltett bennem.
Nagyon jól emlékszem arra a napra, mert nem egy átlagos hétköznap volt, hanem augusztus 20.-a.
2006. augusztus 20.-a.
Akkor már özvegy voltam, s egyedül éltem. A lányom akkoriban települt haza hosszú évek után külföldről, s talán ezért is alig várta az esti tűzijátékot.
Nekem különösebben nem hiányzott mindez, de a kedvéért hagytam rávenni magam, hogy menjünk le a Batthyány térre s onnan nézzük végig a jeles eseményt.
Beálltunk a téren a Duna-parti tömegbe, s vártunk a 9 órai kezdésre.
Nem vagyok egy igazán spirituális lélek, s annyira a megérzésekben sem hiszek, de talán éppen azért, mert annyi vihart átéltem már, néma tanúként figyelve a természet játékát, pár perccel 9 óra előtt különös érzésem támadt. Egy platánfa alatt álltunk, s felnéztem a fára. A leveleken, mintha valamiféle borzongás futott volna végig, éppen csak sejtelmesen megzizzentek, mintha egy kósza szellő, hírnökként, azt súgta volna nekik, „Kapaszkodjatok! ”
Szóltam a lányomnak, hogy az az érzésem, vihar közeleg.
-Ugyan anyu - volt a válasz - ha így lenne, akkor a rádió biztosan bemondta volna, s lefújták volna a tűzijátékot.
Abban a pillanatban a táskámban megcsörrent a telefonom. A fiam hívott.
Amit mondott, abból kiderült, jól sejtette, hogy a Duna-parton állunk. Kérte, hogy azonnal induljunk haza, mert Hűvösvölgyben már kitört a vihar, s a viharfelhők a Duna irányába haladnak.
Mindezt gyorsan közöltem a lányommal, de már fogtam is a karját, s húztam magam után, az úttest másik oldalán álló épületek irányába, mintegy ösztönösen védelmet keresve.
Abban a percben kilőtték az első rakétákat, s tomboló széllel megérkezett a vihar is. Az eget felváltva világították be a villámok és a tűzijáték fényei. Megeredt az eső, s én kétségbeesetten elkezdtem futni, magam után húzva a lányomat is. Nem törődtem azzal, hogy magas sarkú papucsban botladozom, csak minél előbb biztonságos helyre akartam érni. Már nem csak az ég zengett, nem csak a petárdák durrogtak, hanem recsegtek az ágak, s a léptek dübörgésébe jaj-kiáltások is vegyültek.
A tömegközlekedési eszközöket a tűzijáték idejére leállították, így az emberek a buszmegállók plexi pavilonjainak védelmét keresték, de az eső már oda is bevert, vajmi kevés védelmet nyújtva.
Mi úgy döntöttünk nem állunk meg, s csak rohantunk a Moszkva tér irányába. A Szilágyi Erzsébet fasorba érve elhaladt mellettünk egy 56-os villamos, de még a lépcsőjén is lógtak emberek.
Nem tehettünk mást, csak futottunk tovább, egészen a Budagyöngye üzletház sarkán álló Meki-ig, az egyetlen helyig, amely még ilyen késői órában nyitva volt a környéken.
Mint két ázott veréb estünk be a lengőajtón, meg sem állva a pultig, ahol 2 forró teát kértünk.
Közben hívtam telefonon a fiamat, hogy jöjjön értünk autóval, s vigyen haza bennünket a Törökvészi útra, hiszen oda már képtelenek lettünk volna a meredek Kapy úton felkaptatni.
Egész életemben, sem előtte, sem utána nem éreztem úgy, hogy a forró tea olyan jólesően égetné a nyelőcsövemet. Nyomában a meleg csak úgy áradt szét a testemben, fásult nyugalom érzésével keveredve, mely fásultság csak fokozódott amikor megérkezett a fiam, fűtött autóval, s száraz törölközőkkel az üléseken.
Elengedhettem magam, már biztonságban voltunk.
Nem is tudom, hogyan jutottunk haza, hogyan keveredtünk ágyba, de talán nem csoda, hogy azóta sem voltam kint a Duna parton augusztus 20.-án, a tűzijátékra várva.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ünnep
· Kategória: Próza
· Írta: Sutyi
· Jóváhagyta: Syringa

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 61
Regisztrált: 0
Kereső robot: 31
Összes: 92

Page generated in 0.0827 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz