Navigáció


RSS: összes ·




Próza: Kínai hangulatok

, 352 olvasás, Sutyi , 23 hozzászólás

Elmélkedés

Mostanában egyre többet elmélkedett. Rengeteg ideje volt s így kitalált egy játékot. Próbálta megragadni a múló pillanatot. Tudta, hogy a boldog pillanatok csak töredék időnyi jó érzéseket keltenek s azután elillannak, mint egy tarka pillangó, hogy azután soha ne térjenek vissza, legalább is nem ugyanúgy. Kiötlötte, hogy megpróbálja az érzéseit szavakba önteni, hátha a rideg, élettelen papíron valamilyen módon mégis életre kelnek, elraktározhatóak, s bármikor előhívhatóak.
Pár héttel ezelőtt egy dunántúli városban töltött délutánon, a folyók hordalékán kialakított sziget, a Rábca folyó, az ártéri erdő rozsdásodó avarán heverő, már jórészt az enyészetnek átadott csónak, amelyet valaha halászatra használtak, olyan „dejavu” érzéseket keltettek benne.
Eszébe juttatták azt a távoli ázsiai országot, ahol évekkel ezelőtt kilenc hónapig élt egy csodás, tavakkal körülvett szigeten. Képek villantak be, melyek már-már a feledés homályába merültek, s melyek mégis most egy rövid időre újra életre keltek……

Alkonyodott. Ült a kőpadon egy nagyon távoli országban.
Nézte a tó vizét, melyen hullámok fodrozódtak. Látta amint tőle nem olyan távol egy férfi gázol a vízbe, a tó közepén végigfutó cikk-cakkos híd felől. Nadrágszára térdig feltűrve, a felső teste meztelen. Bal kezében egy zománcozott, ütött-kopott edényt tart, s időnként a jobb kezét alámerítve, vállig belemerül a vízbe. Valami után kutat az iszapban. Azután felemelkedik, és egy félmaroknyi kagylót szór az edénybe. Egészen a tó partjáig merészkedik, ahol elég sekély a víz, s nem törődik a kerítésre szerelt infra kamerákkal.
Langyos este volt, mint azóta mindennap, amióta itt éltek Dél Kínában, de egy valamit hónapok óta sem tudott megszokni, az őrült magas páratartalmat, mely talán egész Ázsiára jellemző, ahol a hőség még éjszakára sem szünetel, legfeljebb kissé alábbhagy.
A szeme most a kínai férfiról a tó egy távolabbi pontjára vetődött, ahol hatalmas lótuszok ringtak a tó felszínén, a némi enyhet hozó esti szélben. Ott a nem túl távolban is férfiak álltak a tóparton, egymástól egy-két méter távolságra vízbe vetett horgokkal.
Miközben merengett, szinte észrevétlenül, mint egy lepel, beborította az éjszaka.
A szigeten és a tóban futó kis cikk-cakkos hídon is kigyúltak az utcai lámpák.
Még nem volt kedve hazamenni, mert tudta, hogy a párja egy fogadáson van a kínai kollégákkal és majd csak későn jön haza, s egyedül csak lézengene a hatalmas lakásban.
Elindult hát a sziget kijárata felé. Az utcájuk sarkán álló Easy Reach Café terasza még mindig életteli volt. A szemközti szomszédjuk a nagydarab, vörös hajú szeplős angol férfi hangos „hello”-val köszöntötte, amikor elhaladt mellette. Ismerte a férfit látásból, mivel alig 25-30 pár, család lakhatott a szigeten. Zömében külföldiek, akik az itteni borsos bérleti díjat meg tudták fizetni.
Odaért a portához, s szólni sem kellett a kínai portás szalutálva felnyitotta a sorompót.
Balra fordult a Litchi park irányába. Mindennap elsétált erre, s már azt is megszokta, hogy itt majdnem minden olyan giccsbe hajló. A viszonylag kis zöld területen csak a természet „alkotott” igazi szépségeket. A fű igazán dús és selymes volt, a fák pedig számára megszokhatatlanul szépek, egzotikusak. Volt itt datolyapálma, banán-és litchi-fa és sok- sok dúsan virágzó hibiszkusz bokor. Ezeken kívül pedig tavacska híddal és aranyhalakkal, számtalan szobor, egyik-másik híres európai szobrászok műveinek másolata, mészkőből- de azért voltak ízléses bronzszobrok is kissé zsúfolt egymás mellettiségben.
A park az itt élő kínai családok kedvenc helye volt, ahol a szabadidejüket eltölthették. Mennyivel meghittebb volt ez, mint a szigeten a szokványos amerikai tipusu kávézó, söröző.
A park kibetonozott, szobrokkal körbevett részén pár hölgy tajcsizott.
A férfiak a tűzrakó helyek körül szorgoskodtak, s amikor a faszén már vörösen izzott, a rácsra helyezték a délután kifogott halakat, kagylókat.
Megállt egy távoli helyen egy bokor takarásában. Csendesen szemlélődött. Megfogta a különös hangulat. A betonplacc felől az ócska magnóból szóló keleti andalító zene, s a vidáman falatozó családok önfeledt ricsaja.
Eszébe jutott, hogy már ideje hazamenni, s éppen csak kilépett a bokor rejtekéből, amikor –maga sem tudta hogyan-ott termett előtte egy kínai férfi. Meghajolt előtte, majd valamit magyarázott kínai nyelven. Próbálta angolul megértetni vele, hogy nem érti, mit szeretne, de a férfi csak mosolygott és félreérthetetlen kézmozdulattal a társaságba invitálta.
Követte a férfit. Amikor a tűzrakó hely melletti lámpa megvilágította az arcát, akkor döbbent rá, hogy ugyanaz a férfi volt, aki késő délután a tóból a kagylókat gyűjtötte.

Az emlékezés megmelengette a szívét, mint mindig, amikor élete egyik legkülönlegesebb kalandjára gondolt, ott a Távol-Keleten és annak ellenére, hogy tudta, mindez már a múlt, soha nem tér vissza.
Örökre elröppent, mint ahogyan az a tarka szárnyú pillangó, mely után gyerekként, vágyakozva futott át a réten.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Elmélkedés
· Kategória: Próza
· Írta: Sutyi
· Jóváhagyta: Syringa

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 331
Regisztrált: 0
Kereső robot: 25
Összes: 356

Page generated in 0.2036 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz