Navigáció


RSS: összes ·




Házi pályázat/ próza, novella: Szabadság/ The rivers of belief

, 598 olvasás, quentin , 5 hozzászólás

Ezerszín

- Csótányok! Tetvek! Patkányok! - hogy én mennyire utálom az összeset – csaptam be magam mögött az ajtót, aztán egy hatalmas nyögés kíséretében a tőlem telhető legnagyobb gondossággal a padlóra helyeztem a felszereléses táskát.
- Kibaszott nehéz bőrönd, bebaszott nehéz munka – morogtam. Épp körbenéztem volna az ódon villa ménkű nagy előterében, amikor a dohos levegőt valósággal kettéhasította a rohadék telefonom csörgése. Egy pillanatra megállt bennem az ütő, aztán a zsebembe nyúltam a készülékért. - kiba… -kezdtem bele, aztán csak legyintettem inkább.
- „Drágám” - virított a kijelzőn. - no erre halvány viszketés kíséretében tikkelni kezdett a bal szemem.
Rányomtam a fogadás gombra, de semmi se történt. Okostelefon – jutott eszembe és húzogatni kezdtem a kis zöld ikont balról-jobbra, de nem működött. - Ó, hogy rohasztana meg az, aki kitalált – ordítottam a telefonnak. Közben a nyomorult technikai vívmánynak mégis sikerült kapcsolódni, úgyhogy meghallgathattam a legkedvesebb feleségem reakcióját:
- Na megállj, te senkiházi! Csak gyere haza! Hogy mersz így beszélni velem? Letekerem a tökeidet! - rikácsolta, én meg hiába hebegtem-habogtam neki, hogy a telefonnak, izé a telefonra mondtam…
Így aztán elüvöltöttem magam: hagyd már abba! Nem neked szólt!
Persze erre meg azon sárkányoskodott, hogy mit üvöltözök vele. Hallgattam egy ideig a sipítozását aztán túlvilági, halott hangon megkérdeztem tőle: - minek hívtál?
- Ja, semmi – csicseregte. - Vettél a gyereknek fagyit?
Hogyaza… kezdődött bennem a gondolat – de tudtam, hogy ha nem válaszolok egy másodpercen belül akkor rájön, hogy elfelejtettem… - Igen - vágtam rá tehát.
Szinte hallottam, ahogyan a szemöldöke összeráncolódik.
- Milyet? - kérdezte negédesen.
- Puncsosat - böktem ki nagyon gyorsan. Bár ne tettem volna.
Pár másodperc hatásszünet után meghallgathattam, hogy az édesanyja előre megmondta mekkora egy utolsó hazug szemétláda vagyok, merthogy a fagyizóban csak gyümölcsfagyit adnak, és a hazug ember, valamint a sánta kutya, blablabla, blablabla.
Letettem.

- Macskakaki! - cincogta Mancinger, aztán a fekete bogyók közt óvatoskodva arrébb tipegett. Egész biztosan nem macskakaki. - gondoltam. Akkor rázkódna a bajusza a rettegéstől és visszafelé menekülne teljes sebességgel. Látom ahogy tettetve felhúzza a kis farkincáját olyan vicces oldalkunkorba, és eleganciát mímelve eloldalog. Mókás jószág.
De tényleg! Mi lehet az a sok kis bogyóka, ami tegnap óta itt hever a kövezeten.
Boróka! - ez biztos, Szegfűszeg, ez is olyan jellegzetes, és talán édeskömény is van benne, és még valami, ami facsarja az orromat… talán kapor. Émelygek tőle egy kissé. Nem tudom miért, de határozottan undor kerülget a szagától. Valószínűleg az a férfi szórta el, aki olyan szemtelenül keresztül nézett rajtam és rajzolgatott itt egész délután. Alaprajzot nézegetett, meg aztán mintha újat rajzolt volna, és később kipróbálta a kilátást az összes ablakból. Ténfergett itt órákon át, végül úgy tett, mint aki a a világ megváltásán gondolkodik. Teljesen magába révedve ücsörgött a rajzai felett. Volt, hogy megálltam előtte egy lépésnyire és a kezemet húzogattam az arca előtt, de ez nem reagált semmit se. Megálltam a háta mögött és figyeltem mit csinál. Megrázkódott és egy kis tétovázás után nyilakat rajzolt, valamint szaggatott vonalakat húzogatott a tervrajzán, azt hiszem az úszómedencéig. Kis széket rajzolt a medence sarkához, aztán átló-irányba egy újabb nyilat. Éreztem, hogy elönt valami mélyről jövő, rettenetes gyűlölet.

Pindurka felnézett rám aranyló barnászöld szemeivel. - Ó, apa! - súgta miközben a fejét rázta. Én meg nem tudtam, hogy az elmaradt fagyi miatt sopánkodik vagy valami más nem tettszik neki, esetleg a melóval kapcsolatban. A mögötte álló, ormótlan kocsinkra esett a tekintetem. Szinte feketének tűnő sötétlila verda, rajta hindi nyelven a felirat: „Mentesítés” vagy inkább „Mentés” - ezt én nem érthetem, az asszony pingálta oda.
Ma délelőtt néhány munkás feltöltötte a kerti nagy medencét vízzel és lenyírták a gazt, és kiirtották az elburjánzott cserjéket mindenhol. Igazából nekem mára nem sok dolgom maradt. Tegnap este kiszórtam az anyagot mindenhová, ahol csak szükség volt rá, ma meg felállítom a csapdát és várok. Remélem nem sérül meg senki.

Mancinger, Fledó és Frenatus valahol a kastély távoli részén kódoroghatnak. Egyáltalán nem jut el hozzám a neszezésükből semmi. Hiába kiáltok, nem hallanak. Ha hallanák a sikolyaimat biztosan idefutnának.
Utálom a magányt. A legfélelmetesebb dolog a világon. Sötét van, a bogyócskáktól bűzlik minden és egyedül vagyok. Máskor mindent hangok töltenek be, de most semmi és senki nem surran és nem zörög. Egyetlen pisszenés nélkül áll felettem az éjszaka hideg, dermedt csendje. Tegnap a férfi kitakarított mindent és elijesztett minden kedves kis férget, akiknek a motoszkálása eddig betöltötte az éjszakát mindenféle zajocskával. Utolsó erőmmel rekedten szólítom még Fledót aztán beleszédülök a hajnalvárás önkívületébe.

Pindurka lassan elkoptatta a színes krétáit a medence partját övező térkövön. Hóembert rajzol és napocskát. - Barátok? - kérdezem, erre bólint. Mosolygok. Ülök a medence partján és a vízbe lógatom a lábaimat. Ez egy nagyon kellemes délutáni idill, vagyis az is lehetne – gondolom és elnézek a bejárat felé. Itt kinn is jól hallható a zene. A kedvenceim a nyolcvanas-kilencvenes évekből. Nyitva az ajtó és úgy állítottam be, hogy az egyik nagy hangfal felém szóljon. Enigma. Elandalít, ahogy szól a Rivers of Belief. Épp kezdenék laposakat pislantani, amikor a gyerkőc leteszi a krétáit és elindul az ajtó felé. Lassan követem a tekintetemmel. Nem mehetek utána, ettől összeszorul a szívem egy pillanatra. Visszafordulok, és felveszem a napszemüvegemet. Régi darab, olyan kékes-zöldes foncsorozott. De nekem tettszik.

Ez életem legrosszabb napja. A nyakam teljesen elgémberedett ahogy elaludtam a padlón, a torkom pedig iszonyúan fáj az éjszakai kiabálástól. A gyerekek ráadásul nem kerültek elő. Az a férfi viszont megint itt van és hozott magával egy kissrácot is. Bömbölteti a zenét a házban én pedig nem tehetek semmit. A bogyócskák szaga beette magát a házba, szétesik tőle a fejem. Ő bezzeg jól van, hallom ahogy vidáman strandol medencénél. Őrület. Egyszerűen tennem kell valamit! Kimegyek hozzá és… Azt nem – hasít belém egy hang belülről, de a lábaim már elindultak lefelé a lépcsőn, itt a lépcsőforduló, rohanok, át a szörnyű szagon, aztán a mintha villám vágna belém.
A kisfiú előttem áll. Be vagyok zárva. - döbbenek rá, ahogy körülnézek. Az előtérben vagyunk és belerohantam valami ketrecbe. Ez valami rács, ami rezeg, vibrál és amikor hozzáérnék haragos-kék fénnyel zümmög és recseg. A hangfal a kisfiú mögött egyre csak szajkózza:
Take me back to the rivers of belief
my friend 
I look inside my heart
I look inside my soul
I promise you
I will return 
And when the Lamb opened the seventh seal
silence covered the sky 
Take me back to the rivers of belief
my friend…
Nem értem! - ordítom neki, de csak mosolyog. Egészen közel lép. Kicsi kezeivel egymás után nyomkodja a gombokat a rácsokon. Kinyílik az ajtó. Rávetem magam.


Egészen szép lehetett itt régen. A kastély is, a kert is. A közeli liget is, benne a vendégházzal. Most kissé kietlen. Persze most nem nagyon tudok a szépségre fókuszálni. Kevés errefelé a mozgás, leszámítva három kisegeret, akik óvatosan bújócskáznak.
Én sem mozdulhatok. A feleségem egész pontosan megmondta mit tehetek és mit nem. Így aztán csak nézem a napszemüvegem belső oldalát, amiben oválisra torzulva, de élesen látszik a bejárat.
- Pindurka már legalább három perce benn van és minden másodperccel… - kezdődött a gondolat, amikor megláttam kilépni az ajtón. Furcsán, fájdalmat sugározva mozgott, a nyakát természetellenesen balra fordítva, lassan közeledett, magasra emelt jobb kezében egy hatalmas kést tartva.
Talán tíz lépés míg ideér, kilenc, hét, öt. A szívem kiugrik a mellkasomból. Három lépés. Megállt. Oldalra fordította a fejét. Arra nézett ahol a vendégház állt – egykoron. A romok egészen ma délutánig nem látszottak az elmúlt húsz év alatt odanőtt gyomoktól. Azt hiszem felállhatok – jutott eszembe. Közel léptem hozzá. Égszínkék, gyönyörű szemei voltak, könnyek csordogáltak ahogy a kiégett, üszkös romokat nézte. Lassan megváltozott a tartása, aztán már teljesen egyenesen állt. Elejtette a kést.
Mire felvettem visszapillantottam, már ismét Pindurka aranybarna tekintetével találkoztam.

Mancinger, Fledó és Frenatus nem a gyermekeim. Nem lehetnek azok, hiszen ők egerek. A gyermekeim bennégtek a vendégházban. A férjem, ő pedig csak nézte a lángokat, szivarozott a medence partján, kezében egy koktéllal és mosolygott. Nyakon és mellkason szúrtam, nem tudom felidézni hányszor, aztán felakasztottam magam a kastély előterében. Csak épp ezt az egészet elfelejtettem. Nem mertem elhinni egyetlen részletét sem. Egészen addig amíg a kisfiú be nem fogadott önmagába. Harcoltam akkor is, nem tudom miért és mi ellen. Aztán megmutatta. Megmutatta azt is, ami történt és az utat is, vissza a folyóhoz.

Citromfagyi és eper is. Jó lesz kisfiam? Vagy kérsz még egy sárgabarackot is, Miért mosolyogsz? Finom? -kérdeztem.
- Igen, Apa, - és azért is, mert látom őt úton az újjászületés felé.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezerszín
· Kategória: Házi pályázat/ próza, novella
· Írta: quentin
· Jóváhagyta: Syringa

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 55
Regisztrált: 0
Kereső robot: 32
Összes: 87

Page generated in 0.0714 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz