Vacogó levelek hullanak a fáról
bús nótát lehelnek most az elmúláról,
bánatos szívemben szomorúság ébred
akárhogy fékezem, csak rohan az élet!
Hervadó természet dajkálja a csendet
feltörő emlékek szívet melengetnek,
vándorló madarak messze délre szállnak
az ősz már kopogtat, vége van a nyárnak!
Elhervadt virágok a földön hevernek
hófehér sirályok égbe emelkednek,
a nap már nem ragyog, nem vakít a fénye
bús szívem most vacog, kis vidámság kéne!
Megjegyzés: Ada, 2o17. 1o. 19.