Navigáció


RSS: összes ·




Vers: glosszavers, Tóth János Janus - Őszidők

, 238 olvasás, soulkeeper , 9 hozzászólás

Elmélkedés

betoppant az ősz
mint nyargaló őz
nyár derekán bősz
szemtelen masszőz

csendül az arcél
mint dermedt vashéj
érint jeges kéj
hideg kezű szél

őrült vágyakkal vágtat
nincsen benne alázat
vetkőzteti a fákat
a megszeppent nimfákat

csak maga alá nyom
akarja, hogy fájjon
sáros avarágyon
sok ezer leányom

még csak zsenge szüzek
kis testük megremeg
a porladó neszek
maradandó sebek

hogyan történhet meg e gyalázat
semmibe vasalják a ruhákat
Így kell lenni ez a magyarázat
de nincsen rá szó nincsen bocsánat

varjú holló népek
tanúi e vésznek
Félve félre néznek
mégis vele élnek

csak károgják az eget
a sápadt vetéseket
a kis teremtéseket
immár bevégeztetett

így veszett kár-ba
természet álma
hangjukkal fájva
borítják gyászba

hol van már a május
a szerető bátyus
a vajákos árus
egy újabb Miley Cyrus

kilépett
s mivé lett
színészet
kiéget(t)

ablak a világra
ezer szín virága
felölti magára
mégis csupasz ága

küzdök a rímmel
így talán stimmel
itt van már közel
szürke köd ölel

arcom hideg
tépett zsineg
rángó ideg
hangom ijedt

látásom kedves
csókjától nedves
egyes szám egyes
de ellenszenves

az Én aki én vagyok
mint rabnak a szabadok
jaj te köd, te sem tudod
hiszen nem is tudhatod

kibe vagy szerelmes
érzed mily keserves
figyelj s légy most csendes
tudd meg hát és reszkess

a kezdetén
ég peremén
Jég vagyok én
de szeretném

hogy olvassz vérrel
mely minden éjjel
felhevít kéjjel
mit velem érzel

gyorsuló iram
csak úgy úrian
hogy szívünk ki van
robajjal rian

ezer szilánkká törve
gyere hát és nézz körbe
tükröm légy most a görbe
igazságaim földje

minden hibámmal
kínos nyitánnyal
kínozz imáddal
ezer szilánkkal

szíven szúrva magam
tagadva ami van
meghazudtol szavam
péppé nyűve agyam

falán az est
morbidan fest
kívánva szeszt
bírom a stresszt

az alkony húsából
étkezve istápol
szédülök sodrától
ne kérdezz okáról

égett salak alak
izzó méreg a nap
egyre többet harap
új szín-(folt) -vonalak

az éjjel nyúló árnya
lélegzet fojtó pára
s a hajnal vajúdása
kivet ágyból a párna

oly hosszú mire
lelsz valakire
ki tested szíve
s hajlik bármire

tisztel és hisz benned mint a pap
nem tagad ha elhagyod magad
miközben a hangtalan szavak
kínjain megszületik a Nap

tiszta fénye férccel
tűzben edzett vérttel
drága fénnyel sír fel
szemében a vízjel

könnyei csorognak
gyűlik a gyomorsav
félelem szorongat
alantas fondorlat

hát ez a szerelem
az ablaküvegen
csak a leheletem
maradt még itt velem

az ágyból nézem
a régi énem
még kéz a kézben
már nincs reményem

lelkemet még furdalja
bő szelekkel fuvallva
egy álomból zuhanva
lettem ismét kis hangya

még minden idegen
egyedül idelenn
hol már nem kenyerem
e régmúlt fegyelem

csak aktus és viszonyok
ruháim a rúzs nyomok
a tus alatt dúdolok
és munkába indulok

át az őszi tájon
ahogy anno Lord Byron
csak alliteráljon
én már azt sem bánom

testemben rab vagyok
agyatlan andalog
álmomra gondolok
miként a szabadok

boldogok s midőn
lehuny szemfedőm
bárgyún s esendőn...
de már nincs időm

hogy fájjon
e mákony
s nem álom
hiányom


Megjegyzés: A fenti sorok Tóth János Janus - Őszidők című versének ihletésére és annak sorait felhasználva jöhettek létre.
Link: http://www.pieris.hu/irodalom/olvas/mu/155069

Kinyomtatom


Vers elemzése


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Elmélkedés
· Kategória: Vers
· Írta: soulkeeper
· Jóváhagyta: Aimee


A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 18
Regisztrált: 8
Kereső robot: 15
Összes: 41
Jelenlévők:
 · arttur
 · Divima
 · Kavics
 · Kócos
 · nagyvendel
 · northman
 · Öreg
 · Ravain


Page generated in 0.0436 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz