Navigáció


RSS: összes ·




Regény: A Nekropolisz Lantja 4. fejezet

, 292 olvasás, SusanWinter , 0 hozzászólás

Fantasy

4. fejezet

Hasonlókép az iménti sötét alakhoz, innen is éjfél fekete füst gomolygott fel, lassan elegánsan miként csak a fekete füstök tudnak. Elfedte Vadárny arcát, majd lassan a vállaira telepedett lusta varjú raj módjára. Az idő még mindig állni látszott körülötte. Égpenge és a körülöttük felderengő tünékeny porszemek még mindig mozdulatlanok voltak. A pillanat nem múlt el, valahogy Vadárny lépett ki az időből. Ahogy lassan kíváncsian lefelé pillantott a láda tartalmára, nem tudta eldönteni, hogy mit gondoljon. Az ilyen pillanatok igen csak ritkák voltak az életében. Ugyanis ahogy zavaróan fekete szemei lassan lefelé pillantottak, a láda alján, finom bársony ágyán, egy ébenfából faragott lantot talált. A hangszer úgy hevert ott, mintha csak a tulajdonosa éppen most helyezte volna el benne. Valami még sem tetszett benne a nekromantának. És ezek a húrok voltak, melyek sápadtan és tökéletesen fehéren verték vissza a fáklya unott sárga lángját is. A halottkeltő elméjén bámulatos gyorsasággal suhantak végig a gondolatok, hogy vajon mi lehet ez a tárgy. De nem jutott semmilyen utalásra. Annál természetesen okosabb volt, hogy csak úgy érte nyúljon és magához vegye. Akár csapda is lehetne. Az imént megjelent isteni entitás, vagy talán találóbb lenne úgy fogalmazni, hogy istenszerű entitás, kifejezetten kiélezte az ösztöneit, és most inkább csak gyorsan visszacsukta a láda tetejét. És mintha hirtelen minden a helyére zökkent volna, csupán az árnyak egyetlen apró része ivódott fel a halott keltő ruháinak redői közé.
Égpenge szemöldökét összevonva nézett rá, Vadárny pedig enyhén felvont szemöldökkel viszonozta a hitetlenkedő pillantást.
–Hogy kerültél oda?
–Ide. Nos, tudod sétáltam, a két lábamon, erre te is képes vagy.
–Vadárny ne húzd fel feleslegesen az idegeimet.
–Akkor ne kérdezz folyton. –morogta morcosan a halottkeltő.
–Itt egy darab kincs sincs. –a harcos nagy ívben meglendítette fáklyáját, ahogy körbe fordult maga körül. Vadárny bár nem említette neki, de egy pillanatra úgy tűnt, mintha az összes csontváz egyszerre akarna elfutni a fény útjából. Majd inkább zavartan megkocogtatta a zárat. Aggodalmasan Égpengére függesztette a tekintetét.
–Ezzel a zárral én nem boldogulok. –jelentette ki. Természetesen szemrebbenés nélkül. Égpenge a mennyezetre meredt, majd megint a halottkeltőre. Aztán a harcos szokott rugalmas mozgásával felhágott az emelvényre, és erősen megrázta a ládát.
–Óvatosabban. Nem tudni mi lehet benne.
–Ha lenne benne valami, akkor nem lenne ennyire könnyű. –dünnyögte az orra alatt Égpenge. Aztán nemes egyszerűséggel sarkon fordult, és elindult a kijárat felé.
–Most meg hová mész? –kiáltott utána Vadárny.
–Kifelé innen. –válaszolt Égpenge.
–E nélkül a láda nélkül ugyan nem. –a harcos megtorpant, sóhajtott egyet. Visszasétált az oltárszerű emelvényhez, és nemes egyszerűséggel leemelte róla a ládát, és aztán indult újra a kijárat irányába. Vadárny pedig csendesen gondolataiba mélyedve a nyomába szegődött.
Éppen elég sok minden történt, amin gondolkodhatott. Kis híján megfojtották a gondolatai. Semmi, de semmi eddigi taníttatása folyamán, egyetlen kódex, egyetlen tekercs, de még csak egy nyomorult fóliáns sem említette, hogy mi ez. Semmi. Mintha soha semmilyen nyoma nem lett volna. Pedig a halottkeltő érezte a belőle sugárzó bűverőt, mely szinte csalogatta az elméjét. Aztán azon kezdett morfondírozni, hogy hogyan akadhat nyomára ennek a valaminek a könyvtárakban. De akármennyivel kintebb értek, semmi jel nem utalt arra, hogy bárhonnan bármilyen értelmes utalást tudna kicsiholni. Pedig egész végig kétségbe esetten figyelte a falakat, hátha valahol rábukkan valami kósza üzenetre, a padlót, hátha lát valami jelet, amin eltud indulni. De sehol nem látott egy kósza jelet se. Bármennyire is volt lelkes eleinte, hogy nem csak kincset, de egy csomó értékes iratot is fognak itt találni, csalatkoznia kellett. Egy poros ládán és egy nagyon furcsa lanton kívül egyebet nem tudott felmutatni. Végül ez a kripta is épp ugyanolyan maradt számára, mint az összes többi. Elhagyott, teli öreg csontokkal, régi fantomokkal, amik néha napján még kétségbe esetten kapaszkodnak bele az élők lelkeibe, hogy belopják magukat valamely testbe, vagy csak annyi erőt merítsenek maguknak, hogy kihúzzák a következő erre tévedő lélekig.
Kilépve a kriptából a reggel fényében fürdő temető fogadta őket. Körös körül a sírhantokon és emlékeken táncolt a fény. Természetesen a holtak ettől még nem tűntek el. Sőt ellenkezőleg, a szellemek még mindig ott rajzottak a fényben, egykori végső nyughelyük mellett, és most várakozva függesztették szemüket a kriptából kilépő, furamód élő emberekre. Vadárny most sem foglalkozott velük, Égpenge pedig nem is látta őket. A tegnap esti csontváz csapat darabkái sem tűntek el nyom nélkül, a régi csontok ott ropogtak a talpuk alatt, ahogy kifelé haladtak a temetőből.
Vadárny mélyen a szemébe húzta a csuklyáját, és még mindig meghasonlott gondolatai közé burkolózott. Égpenge egy harcos természetes könnyedségével cipelte mellette a nagy ládát, benne az ébenfekete lanttal, melynek holdezüst húrjai voltak. A harcos nem is nagyon akart törődni a halottkeltő további gondjaival, ugyanakkor valami oknál fogva nem volt hajlandó tágítani mellőle. És ettől csak még jobban dühbe gurult. Ő egy felbérelhető harcos, ez az életművészete, pénzért bármire hajlandó, kivéve arra, hogy az elveit felrúgja. És az, hogy kutyakölyök módjára követi a nekrofilt mindenhova már egy kicsit kezdett sok lenni neki.
– Mikor bocsátasz el szolgálatodból? – kérdezte teljesen színtelen hangon, ahogy afelé a völgy felé tartottak ahol a lovaikat hagyták, jó messze a temetőtől. Égpenge miközben beszélt lassan maga elé pillantott, és a letaposott füvet látta a talpa alatt. Már most nem tetszett neki.
–Hogy mi van? –pillantott fel csuklyája szegélye alól Vadárny a harcosra. –Még nem értünk biztonságos helyre… –ugyanakkor véleményét teljesen nem tudta kifejteni, mert megérkeztek ahhoz a kis, félre eső völgy szakaszhoz, ahol a lovaikat hagyták, és ahol most az állatoknak nem éppen hűlt, mint inkább holt helye volt. A lovaknak csak a csontváza maradt itt-ott némi húscafatokkal megtoldva, meg persze a lószerszámok, amik minden bizonnyal ehetetlennek tűntek. Mindenesetre az biztos volt, hogy ezek a csontok már nem fognak innen sehova se menni.
–Hogy az alvilágiak összes…
–Inkább hallgass. Szerintem nem kellene okvetlen nagyobb bajba keverni magunkat, mint amiben vagyunk. Tudsz velük valamit kezdeni?
–Nem. Nem bírnák el ebben a formában a súlyunkat. És nagyon sok energiámat kellene abba beleölnöm, hogy jobb reanimált lovakat készítsek. Innen gyalog kell tovább mennünk.
–És levadásznunk azt, ami ezt tette. – fűzte hozzá, a harcos a mellette állóra sandítva. Vadárny enyhén morcosan nézett rá. – Te vadászhatsz, ha éppenséggel akarsz, de hogy én innen egyenesen haza indulok az is biztos. – épp hogy befejezte a mondatot egy hatalmas robbanás erősítette meg a férfi szavait, amire válaszként a távolban hatalmas fekete füstfelhő emelkedett az ég felé.
–Remek akkor arra megyünk. –mosolyodott el kajánul Égpenge. Azzal a harcos meg is indult már a füstfelhő irányába. Vadárny pedig, amennyire tudta, igyekezett a nyomában haladni, ami többnyire nem volt nehéz. A környéket mindenfelé letaposott fű, és letört, vagy széttaposott bokrok egész sora jellemezte. A zöldellő leveleken itt-ott mintha máris a sorvadás jeleit vélte volna felismerni a halottkeltő. Holott még bőven az év negyedik hónapjában jártak. Így teljesen abnormálisnak tűntek ezek a sorvadásnak indult levél darabkák. Mindenesetre Vadárny betudta annak, hogy egyszerűen csak zuhanhatott pár fokot a hőmérséklet az elmúlt napokban, ami kicsit alátett a növények épségének. Aztán amennyire csak tudta, követte a harcost a gomolygó füst irányába, mely, mint valami útjelző jelezte, hogy milyen irányba tartsanak. Könnyű dolguk volt.
Ahogy közelebb értek, azt kellett látniuk, hogy nagyobb a füst, mint a láng. Nyilván valami nem teljesen száraz dolog éghetett. Viszont, ahogy egyre bentebb merészkedtek, a szag egyre elviselhetetlen lett. Büdös, égett hús szaga lengte be a környéket, és tántorított el minden élőt, hogy közelebb merészkedjen a füsttel elárasztott utcákhoz.
Égpenge sálat tekert az arca elé, míg Vadárny ruhája szegélyével igyekezett tompítani a mostanra elviselhetetlen szagot. A füst, mintha csak köd lenne, kavargott körülöttük. Akármi is idézte elő azt a robbanást, és akármit is gyújtott meg, az rendkívül nedves, és rendkívül nagy volt.
Ahogy azonban a harcos lassan előre lépett volna, teljes lendülettel belerúgott valamibe. Egy nagyjából 25 centi hosszú valamibe, ami túlságosan csendesen huppant le a földre ahhoz, hogy ténylegesen csak egy fadarab lehessen. Ahogy közelebb lépett hozzá, és leguggolt, hogy alaposabban megnézze, hirtelen oldalra bukott, összegörnyedt, és a kormos földre öklendezte vissza azt a kevés ételt, amit idefelé jövet magába diktált. Aztán igyekezett olyan messzire kerülni tőle amilyen messzire csak lehetett. A menekülési stratégiáján nem segített túl sokat, hogy a jelenleg kendőként használt sál darab egy jó része használhatatlanná vált imént. A halott keltő ezt látva kíváncsian felvont szemöldökkel lépett közelebb a formátlan valamihez, és kíváncsian emelte fel a földről.
–Hát, nem ez a legszebb alkar, amit életemben láttam. –jegyezte meg tűnődve, ahogy a még mindig földön térdeplő harcoshoz lépett, aki elkínzottan nyögött fel, ahogy az ellenkező irányba kapta a fejét. Kútmély fekete szeme kíváncsian pillantott le a harcosra, majd lassan a saját kezét nyújtotta felé. –Biztos kiszabadult pár zombi és nem tudták a falusiak másként elintézni, nekem ez a kéz elég viseltesnek tűnik.
–Egy ekkora robbanás után a te kezed is elég viseltesnek tűnne. –morogta a harcos.
–Meg persze mindannyinké. –jegyezte meg a füstből előbukkanó sötét alak.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Fantasy
· Kategória: Regény
· Írta: SusanWinter
· Jóváhagyta: Aimee

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 314
Regisztrált: 2
Kereső robot: 24
Összes: 340
Jelenlévők:
 · Déness
 · Pancelostatu


Page generated in 0.2074 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz