Csak ült kint s halkan könnyezett,
szívével törölte némán
a múltat és a könyveket
leste, nem is nézett énrám.
Élete rég csak csordogált
a rozsdás kerekek között,
végtelen út kopott porát
itta és csendbe költözött.
Én is csak meredten néztem
és a szívem belefájdult,
nem veszíthetem el, még nem,
hisz összeköt minket a múlt.
Nem engedtem a félelmet
felülkerekedni ezen,
jó néhány dolgos hét eltelt
s győzünk majd, ezt üzenem.
Ma is a verandán láttam.
A virágok újra élnek,
lélegezhet mélyet bátran,
a holnap ismét igaz lett.
Ül előttem kint a padon
és nézi a naplementét,
átfúj a szél a kalapon,
de ez sem szegi kedvét.
Mért is búslakodna este?
Tele szíve boldogsággal,
mert végre ma megkereste
a remény. Majd egy virágdal
suhant felette az égen,
az arcára mosolyt rajzolt.
Éj-szeme, akár az ében
és gyermeki kacaja volt.
Online látogatók:
Látogató: 37
Regisztrált: 0
Kereső robot: 13 
Összes: 50
