Navigáció


RSS: összes ·




Regény: Babaház II. 1971 / 2. Reszkető térdeink

, 84 olvasás, Aevie , 4 hozzászólás

Felnőtteknek

*

Ava


Marón karmazsin passiflora antioquiensis-függöny lóg a zárda kőfaláról. A golgotavirág fejek mint vértől tocsogó kezek laffognak erőtlenül a zöldezet között.
Mehetnék. Ma is mehetnék. Szabadulhatnék jó pár órára – ma éjjel is. De még sosem jártam kint. Félek a véres ujjaktól: mi van, ha utánam nyúlnak, berántanak a levelek közé, és holnaptól már az én kezem is köztük lóg majd?
A zárdakertben állok egyre reszkető térdekkel. A kora májusi szellő élőholttá mozgatja a fal kezeit. Felsikoltva fordulok meg. Nem megyek sehova. Ma sem.

*


John


Borzalmas fájdalmat zihálok és lángforróvá dörzsölöm lábam előtt a fehér ágytakarót. Lélegeznem kellene, de tüdőmet összezsugorítja Nate sikítozása a folyosóról. Rettenetes dolgokat vág hozzá a család minden tagjához. Anyu és Angie kórusban sírnak, apu egy ideig torkaszakadtából üvöltött, de feladta. Csak a bejárati ajtó zuhant utána.
Félek, hogy ő is elment végleg, ahogy Angie férje is. Át kellene mennem Scott-hoz, biztos nagyon fél, és nem ért semmit… Nálunk még soha nem volt ehhez fogható perpatvar.
Erőt veszek magamon Scott-ért, és reszkető térdekkel indulok el. A tenyerem izzad, levegőt nem kapok, fogalmam sincsen, mit kellene tennem, hogy Nate lecsillapodjon.
Azt képzeltem, tudom, milyen hangosan kiabál, de az ajtón kilépve minden képzeletemet felülmúlja a hangja. Ahogy meglát, nekem esik: hogy én is ellene vagyok, hogy mindannyian megőrültünk, és tiszta szívéből gyűlöli az egész családot. Aztán fenyegetőzik, hogy hasba fogja szúrni Angie-t, míg alszik, majd megöli magát.
Erre anyu saját öklével szegycsonton vágja magát, és ő is feladja. Erőtlen lábain hátat fordít nekünk, és támasztva a falat lépeget – mintha erősen szédülne – a szobája felé. Angie már nem sír. Kétségbeesett szeme könyörög csupán felém.
Nate is elhallgat, de mindene reszket. Felszisszenve lépek felé, gyorsan az arcához nyúlok: próbálom nyugtatni, majd kiszabadítani ajkait a fogai szorításából. Három vér patak forráslik a szájából. Épp hogy a zsebemből elővett zsebkendőt oda tudom szorítani, csendesen átölel, és minden erejével szorít.
- A halálodba mindannyian belehalunk, Angie – suttogom a nővérem felé.
Szó, és bármiféle mimika nélkül fordul el tőlünk ő is.
- Várj! Anya! - rohan utána hirtelen Nate. - Mondasz nekem esti mesét?
Miután eltűnnek a folyosóról, a magány szinte kettéhasít. Ki kell jutnom innen.

Lerohanok a lépcsőn, cipőt és kabátot húzok, aztán felszabom a bejárati ajtót, és a kőfalig sprintelek. Tenyerem nekicsapódik a kúszónövénynek, ujjaim a piros szirom-ujjak közé kúsznak, aztán csuklójuktól eltépem azokat.
De nem segít. Elfojtott kiáltás hagyja el a torkomat, aztán térdre esek. Nem tudom megállítani vonagló testem, ahogy rázza a fájdalom. A sötétkék ég épp akkor hajlott feketébe, amikor apu felém nyújtotta karját a magasból.
- Kelj fel, fiam! – szól erős hangján.
- Apu, nem megy! Nem megy – zihálom –, nem bírom, nem akarom és nem megy! Nem megy!
Elmosolyodik.
- A szíved fáj, fiam, nem a lábad! Gyere! - hajol le megragadva a fűben heverő karom. – Ha kiújul az isiászom, a te lelkeden szárad! - nyögi.
Bólintok, felállok, és nekidőlök a falnak.
- A legfontosabb, amit el kell döntened, hogy kit sajnálsz. Angel-t? Ugyan miért? Ő döntött a saját sorsáról. A fiúkat? - Erős kezével vállon vágott, hogy az ég helyett őrá nézzek.
Aztán a fal fölé mutatott.
- Azoknak a szerencsétleneknek senkijük sincs. Se nagyszülő, se nagybátyus, se Isten, se ördög. Karót nyelt, szentfazék apácákkal vannak összezárva. Fapinák tanítják őket az életre!
- Na, de apu…
- Mégis milyen életre?! Aki olyan sokáig volt bezárva, mint azok az árvák, azok már soha sem fognak kiszabadulni onnan. Nyomorultak lesznek. Pont olyan szenteskedő fapinák, mint akik felnevelték őket. Te magadat sajnálod, fiam! Túl sok időt fecséreltél el az iskolákra! Itt az idő, hogy élj egy kicsit. Élj, mielőtt bekövetkezik, hogy csak te maradsz nekik! Akkor aztán mást sem tehetsz, mint hogy mosod a szaros kis gatyájukat. Mire vársz? Menj, szedj fel egy csajt és addig döngesd, míg ki nem guvad a szeme!
- Úristen, apu…
Minél jobban megrökönyödöm, ő annál inkább vigyorog.
- Mit úristen… John! Ha ilyen szép gyerek lettem volna, mint te, soha nem aludtam volna otthon. Soha nem is aludtam volna, ha érted a célzást. Mondj már valamit! Miért nincs barátnőd?
- Ne piszkálj már, főleg most ne – fújok egy nagyot.
Persze, rossz válasz volt. Felöklelt és a falhoz szorított.
- Főleg most! Kifelé! - üvöltött rám, és a kapu irányába mutatott.
- Mm... most kitagadsz, vagy…?! - rémültem felé. Aztán csak megölelt, és a fülembe suttogott.
- Sétálj egyet! Jót fog tenni!

*


Scott


- Hogy ti felnőttek milyen hülyék vagytok! - mondom – de legalább nem szólnak rám, amiért még nem akarok aludni. - Papi össze-vissza rángatja John-t, miközben egy apáca hallgatózik a fal másik oldaláról! Mit csinált John? Miatta kiabáltatok? - fordulok el az ablaktól.
- Igen – vágja rá Nate az ágyából, mire gyorsan anya:
- Nem! Nem!
- Akkor miért? - kérdezem, aztán újra kilesek az ablakon – szokás szerint nem válaszolnak. Anya mesélős hangon folytatja Nate-tel a beszélgetést.
Egy nagy mezőről mesél neki és színekről. Talán a hátsó kertünkről és a legújabb festményéről. Fákról, virágokról és a tóról.
- John elmegy! Hova megy? Késő van! - tudósítok feléjük az ablakból, de rám nem figyelnek – csak mint általában.
Anya azt meséli, hogy az emberek akkor is léteznek, ha épp nem láthatóak, és akkor is vigyáznak azokra, akik meg láthatóak.
- Kiment a kapun! Az apáca is a kapuhoz siet! Mit akar John-tól? Valami olyasmit tett, amit Isten nem szeret? - kérdezem tőlük újra.
- Igen! - vágja rá Nate, mire anya ismét:
- Nem! Dehogyis! John egy légynek sem tudna ártani!
- Ja, de neked igen! - mondja Nate.
- Téged bántott, anya? - kérdezem.
- Nem – sóhajtja –, senkit sem bántott, semmi rosszat nem tett, biztosan csak sétál egyet.
Aztán a csillagokról mesél, ahogy ragyognak az égen. Hogy a megannyi lélek is pont így ragyog, és csak azért, mert olyan nagyon messze vannak, hogy nem tudjuk őket megérinteni, attól még érezzük a fényességüket.
- Valami van a sövényben! - sikítok fel, és kimutatok az ablakon. - Ágaskodnak a virágok, és az apáca felé kapnak!
- Scott, kicsim, csak fúj a szél. Fejezd be a leskelődést, igazán nem illik! - szól rám anya.
Amikor újra oda nézek, a nőt már teljesen körbefonják az indák, mozdulni sem bír.
- Anya! Megfullad! Nézd! Elkapták!
- Scottie! Most mondtam, hogy ne leskelődj! Sötét is van, ilyenkor a képzeletünk furcsa játékokat játszhat velünk – szidott le anya.
Így hát megfordultam, és ismét hallgattam Nate esti meséjét.
- Majd meg fogod érteni, el kezded érezni, ahogy egy pillanatban egyszerre leszek benne mindenben. Talán épp a májusi szellőben, vagy a csípős hidegben. A kesztyűdben érzed majd az ujjaim – Anya megfogta Nate kezét –, nyáron pedig a nap melege leszek a homlokodon, majd úgy adok rá puszit.
Akkor homlokon puszilta a bátyámat, és tudtam, hogy ez lassan a mese végét jelenti, így gyorsan az ablakhoz fordultam, hogy lássam a fejleményeket.
És a kinti mese is kezdett a végéhez érni. John megmentette a nőt az indák szorításából. A kőfalból növő virágsárkánynak mind a száz feje lehullt. John valami varázserővel a kőfalat is áttörte, és magához húzta a nőt. Egymásra néztek, aztán… Aztán…
- Anya! Csókolóznak! John még soha nem csókolózott! Az apácáknak meg nem is szabad!
- SCOTT! - Anya hangja a fülem mellett csattant, a függöny pedig az orromhoz csapódott, ahogy behúzta előttem azt.
Felnéztem rá: kikukucskált a függöny szélénél, aztán elmosolyogta magát.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Felnőtteknek
· Kategória: Regény
· Írta: Aevie
· Jóváhagyta: Aimee

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 34
Regisztrált: 3
Kereső robot: 50
Összes: 87
Jelenlévők:
 · aron
 · PiaNista
 · taxus_baccata


Page generated in 0.0432 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz