Navigáció


RSS: összes ·




Vers: Árnyék

, 187 olvasás, Piacsek László Zoltán , 2 hozzászólás

Segélykiáltás

Még a legsötétebb sötétben is látom,
Látom az árnyékom.
Pániknak hívják.
Mintha a testvérem lenne, hozzám nőtt,
A testrészemmé vált életem idejének során.
Mindig mögöttem van, de sokszor előttem jár.
Ilyenkor elbújik valahol, s alamuszin vár,
Hogy odaérkezzem.
Ekkor belém kapaszkodik, a mellem nyomja, szorítja,
Mintha csak azt szándékozná,
Hogy ne vehessek levegőt,
Majd a szívembe fúr, hogy egyre erősebben
Megdobogtathassa.
Végtagjaim remegni kezdenek, izmaim összerándulnak.
Majd a fejembe szökik, s én émelyegve elszédülök.
Bennem felveszi testem egész belső alakját.
Ott van az izomtónusaimban,
Ott lakik a gyomromban, a csontjaimban és a lelkemben.
Be vagyok zárva, miközben mindig belém is van zárva
Valaki, örökre, azért, hogy felemésszen.

Kinyomtatom


Vers elemzése


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Segélykiáltás
· Kategória: Vers
· Írta: Piacsek László Zoltán
· Jóváhagyta: Aimee


A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 14
Regisztrált: 0
Kereső robot: 20
Összes: 34

Page generated in 0.0417 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz