Navigáció


RSS: összes ·




Novella: A pap és a tenger

, 343 olvasás, fullmetal , 1 hozzászólás

Misztikum

A tutaj úgy táncolt a vízen, akár egy üres dióhéj. Dühödt tajtékot verő habok fodrozódtak körülötte, s öntötték el a fedélzetet, hatalmas, folyékony tömegként csapva a magasba. Az árbocrúd vészesen meghajolva recsegett-ropogott, és az egyik vitorlakötél elszabadulva, vadul repkedett a levegőben.
Ernesto Fontes atya émelyegve hajolt ki a háborgó víz fölé, és a torkából előtörő keserű epével küszködve, elfehéredett ujjakkal szorongatta nyakában lógó feszületét.
Mennydörgés harsant. A tutaj orra égnek meredve átbillent egy hullám gerincén, majd rövid tétovázás után engedelmesen aláhullott a mélybe. Az eső úgy esett, mintha dézsából öntenék. Az ég pillanatok alatt beborult felettük, s a szivacsos viharfelhők gránátként kezdték köpködni magukból a cikázó villámokat.
A pap a tutaj farában térdepelve, buzgón hányta magára a keresztet.
A tutaj oldalában két-két olajos bőrű bennszülött kezelte az evezőket, tenyerükben félelmetes gyorsasággal forogtak az üreges bambuszlapátok. Fejbőrüket titokzatos ábrák és jelek borították, csupasz mellkasukon piros folyondár mintázata futott végig. Marhabőr ágyékkötőjük alját zsinórra fűzött állati csontokkal ékesítették. Homlokukon verejtékcseppek csillogtak, s minden egyes lapátolásnál kirajzolódtak szoborszerű izmaik, arcuk azonban mindvégig kifejezéstelen maradt - látszólag egykedvűen szemlélték a felettük tomboló égiháborút.
Az atyán kívül a tutajnak egyetlen utasa volt, egy nyúlánk termetű, elegáns fiatalember. Drága anyagból készült öltönye zsebében fehér batiszt zsebkendő árválkodott, lába közt egy fekete aktatáska pihent. De mégsem ez volt a legkülönösebb benne – a nagy égi csinnadrattára rá se hederítve, szinte már halálos nyugalommal hevert végig a tutaj farában lévő zsákok egyikén. Még szürke pamut sálját is eligazgatta a rakás tetején, majd fejét ráhajtva, s kényelmesen elhelyezkedve sziesztához készült.
A pap még a torkát kaparó savas hányadékról is megfeledkezett döbbenetében. Igaz, a tutaj indulása óta gondolataiba merülve, szótlanul elmélkedett, s nem különösebben érdeklődött útitársa iránt, de még így is meglepte az a tény, hogy nincs egyedül. Mintha a másik eddig láthatatlanul elveszett volna a fejében kavargó, gyötrő problémák kereszttüzében, s csak most bukkant volna elő újból, hogy átvegye az irányítást az elméje felett. Ez végül is, sikerült neki.
Tágra nyílt szemmel, s elnyíló ajakkal szemlélte a nem mindennapi csodabogarat, aztán valami hirtelen felindulástól vezérelve, úgy döntött, megpróbál szóba elegyedni vele. Talán még megértő társra is lel benne - a nemtörődömség álcája alatt valószínűleg ő is aggódhat a tutaj, és a saját sorsáért. Meg aztán, ha mind itt pusztulnak ebben az istenverte ladikban, ketten meghalni mégis csak jobb, mint egyedül! – gondolta, bár akárhogy is próbálta felidézni, a Bibliából nem emlékezett semmiféle ideillő zsoltárra vagy elmélkedésre. Utólag belegondolva, ez komoly mulasztásnak tűnt a számára. Pedig micsoda nagy gondolat lett volna az Úrtól!
Így hát mindenféle lelki táplálék híján, de annál biztosabban talpra kecmergett a nedves deszkákról és a repkedő kötélzetbe kapaszkodva átbotorkált útitársa mellé.
Ebben a pillanatban a tutaj rázkódott egyet, s az atya egyensúlyát vesztve a padlóra zuhant.
– Hát ez meg? – szitkozódott, miközben megpróbált felállni, de hangját elnyomta a rikácsoló bennszülöttek és a morajló ég együttes hangzavara.
Az egész olyan volt, mintha csillió-millió szúnyog, darázs és dongó csapott volna őrjöngő muzsikát a teremtés hajnalán, az Édenkert mohával lepett falai között.
Az egyik evezős felállt, s se szó, se beszéd megfogta a pap hatalmas bőröndjét, majd kihajította a tutajból.
– Hé, mit művel? – méltatlankodott az, de a bennszülött akkor már a hagymás és krumplis zsákokat vette sorra.
Végül aztán elért a fiatalemberig, és ellentmondást nem tűrően rábökött a földön heverő, fekete aktatáskára.
– Mag dúl lá. Kak va dúl lá. – A fiatalember kelletlenül kinyitotta a szemét.
– Szavanáj – morogta, de a bennszülött továbbra sem tágított.
– Marino. Marino estes muertá no viidi. Vej, kak va dúl lá! – ismételte, egyre riadtabb pillantásokat vetve a tutaj orra felé.
A fiatalember sóhajtva feltápászkodott és kidörgölte szeméből a kellemesnek ígérkező délutáni alvás utolsó csipáit.
– Marino nos es kak va dúl lá. Estes vi’das mesteros vada tetii. – s úgy látszott, ez a pár szó varázslatos módon hatott a bennszülöttre, mert még az előbbinél is nagyobb rémülettel kapta el a kezét a táskáról, és valami bocsánatfélét morogva, kissé meggörnyedve visszasomfordált az evezők mögé.
A pap megpróbálta legyőzni a kíváncsiságát, és egy darabig csöndben hallgatott, de aztán csak kibukott belőle a kérdés.
– Maga érti a nyelvüket, ugye, barátom? Mégis mit akartak ezek tőlünk? És az ég szerelmére… miért dobták ki a holmikat a tutajról? – Útitársa halványan felvonta a szemöldökét, s olyan sokáig nem felelt, hogy a pap már azt hitte, az idegen nem is beszéli a nyelvet, mikor az végre-valahára tétován megszólalt.
– Azt mondták, ha nem dobjuk ki az összes felesleges nehezéket, hamarosan elég rosszul fog állni a szénánk. Lényegében, ha a vihar hamarosan nem hagy alább, nem sok esélyünk van a túlélésre, és pár éhes cápa legemlékezetesebb vacsorájává válunk.
– Istenem, segíts! – A pap levegő után kapkodva lerogyott a tutaj farába, a fiatalember mellé. Aztán összeráncolta a szemöldökét. Látszott rajta, hogy zavarja valami, de nem tudja, meg merjen-e bármit is kérdezni ezek után.
– De hát a magáét sem vették el! – jegyezte meg végül, némi gyanakvással a hangjában. –Mégis mit mondott nekik?
A fiatalember felnevetett.
– Azt, hogy a táska tele van mindenféle szent holmival, amit a közelgő Isten-ünnepükre szállítok B’rahdarrba, a Szellem Ősök kifejezett kérésére. Ha bármi történne a bőrönddel, a bennszülöttek hite szerint az istenük haragjában szörnyűséges átokkal sújtaná őket és az egész családjukat. A törzsük szemében pedig páriák, számkivetettek lennének, és száműznék őket a vadonba. Így hát most voltaképp az életükért eveznek. – mondta, s szája sarkában bujkáló mosollyal a megfeszített tempóban lapátoló evezősök felé nézett.
A pap szóhoz sem jutott a felháborodástól.
– Na és? Legalább igaz, amit mondott?
Útitársa kissé gúnyos pillantást vetett rá.
– Maga komolyan elhitte ezt a mesét? – kérdezte lesajnálóan és megigazítva a feje alatti sálat, felkönyökölt a zsákon. – Természetesen nem. Ha éppenséggel tudni akarja - pattintotta föl egy pillanatra a táska fedelét – ezek a szegény ördögök most nagyjából három dobozka kubai szivarért és néhány üveg finom portóiért teszik kockára a lelküket. – majd nagy megelégedéssel visszacsúsztatta a táskát a lába közé és szórakozottan a viharos égboltra nézett. – Remélem, az Istenük megbocsátja ezt nekik.
A pap arca elfelhősödött.
– Az ördöggel cimborálsz, fiam! – jegyezte meg sötéten. – Még a minket, jóravaló embereket is magaddal rántasz a pokolba… Édes Istenem! – hördült fel rémülten, ahogy egy fehéren cikázó villám épp a tutaj orra előtt csapott a vízbe, vakító fénnyel árasztva el a fedélzetet. – Édes jó Uram, segíts meg engem… Mi atyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a… – hirtelen abbahagyta a nyöszörgést, s lehajtott fejjel sóhajtott egyet. Keze elengedte az eddig görcsösen szorongatott kis, ezüstös feszületet, s elernyedve hullott az ölébe.
– No, mi van, atyám? – a fiatalember kíváncsian felpillantott – Miért hagyta abba? Talán már nem aggódik a lelki üdvünkért? Vagy csak már nincs miért aggódnia? Mert ez esetben, be kell valljam, igazán bánatos lennék, ahogy az én édes mamácskám is az lesz bizonyára, ha megtudja, hogy…
– Ugyan már! – a pap arcán kövér esőcseppek szánkáztak végig. – Nem vagyok én pap.
A fiatalember nevetni kezdett. A tutaj fölött cikázó villámok megvilágították az arcát; tekintete ebben a pillanatban megrészegült volt, szemében őrült jókedv csillogott.
– Hát ez aztán nem semmi! – csapta össze a tenyerét – Micsoda muri! Maga nem is pap? Hát ez... – révedezett el a tekintete – hát ez aztán tényleg hihetetlen... – majd ismét felkacagott, úgy látszott, képtelen leküzdeni a rátörő jókedvet.
– Tudja, – folytatta aztán kissé lenyugodva, bizalmasan közelebb hajolva útitársához –valójában nincs anyám, soha nem is ismertem, és valószínűleg, ha megtudná, hogy halott vagyok, rohadtul szarna az egészbe! – nevetése hirtelen kellemetlenné vált. – Egyébiránt Mózsua vagyok. Roberto Mózsua, hivatásos újságíró és rumszakértő. – mutatkozott be fellelkesülten. – És magát hogy hívják, páterkám?
– Nem, én nem vagyok… – próbálkozott volna újra a fennálló helyzet megértetésével, de aztán csak vállat vont és hagyta az egészet a fenébe. – Ernesto. Ernesto Fontes.
– Hát – rázta meg a fiatalember a felé nyújtott kezet – Örvendek a találkozásnak, páterkám! – majd hunyorogva felpislantott az égre – Remélem, nem ez lesz az utolsó... na erre igyunk!
– Rendben – sóhajtotta az beletörődően, s belekortyolt a felé nyújtott kulacsba, majd heves köhögésben tört ki. A szesz végigperzselte a torkát, s a kellemes, bizsergető melegség lassan csordogált lefelé a nyelőcsövén keresztül egészen a gyomráig, ahol máris barátkozni kezdett a félénken mocorgó estebéd szegényes maradványaival. A fiatalember elvigyorodott. – Erős, mi? - Az. A sátán itala. – bólintott, majd nyelvével most már óvatosabban ízlelgetve az ajkára tapadt szesz maradványait, szájához emelte a kulacsot és lassacskán kortyolgatni kezdte. – Szóval – kezdte el felvenni újra a beszélgetés fonalát – akkor ezért beszéled a nyelvüket – intett a viharral küszködő szerecsenek felé – Újságíróként bizonyára...
– Nem, nem, páterkám! – a fiatalember sietve megrázta a fejét – Én itt születtem. – majd látva útitársa elképedését, kissé pontosított a dolgon. – Állítólag valahol itt a környéken, ezen szigetek mellett... még itt találtak valahol, két hónapos koromban, a part mentén hánykolódva. A halászok fogtak ki, és mivel mást nem tudtak velem csinálni, hát elvittek a legközelebbi faluba. – A rátörő emlékektől keserűen felnevetett.
– Azt mondták, csak a csodának köszönhetem, hogy abban a viharban életben maradtam, még a nagy halászhajó is majdnem elsüllyedt a part menti örvényekben, én meg ott ringatóztam a vízen, egy aprócska fateknőben, némi kékes vérben és a saját vizeletemben henteregve, hasamon egy bőrszíjra fűzött, gyöngyös talizmánnal... Állítólag a sirályok vijjogására lettek figyelmesek... azok ugyanis ott röpködtek a teknő felett, várva, hogy végre a tengerbe vesszek és a hullámból lakmározhassanak... – gyorsan megrázta a fejét, majd kecsesen talpra szökkent és kiállt a tutaj szélére.
Kezeit széttárta, fejét makacsul hátraszegte, s háta mögött táncoló fekete kabátjával egészen úgy festett, mint egy felszállni készülő madár.
– Mondhatni, olyan vagyok, mint Mózes! – kiáltotta bele a szélbe, csatakos haja pillanatok alatt fejbőrére tapadt, orcája két oldalán csillogó nedvesség folydogált lefelé.
Aztán hirtelen észbe kapva, sietve letörölte az árulkodó könnyeket, és maszatos arccal visszalépett a deszkákra.
– Ezért hát nem árthat nekem semmiféle vihar – susogta még utoljára, de az ég morajlása elnyelte szavait. Ebben a pillanatban a bennszülöttek egyike hangos ordításban tört ki, és a papban egy pillanatra megfagyott a vér. De aztán a fiatalember mellette sietve felvilágosította, szórakozott kacarászás közepette:
– Ne aggódjon, páterkám, szerencsétlen ördög csak azt próbálta mondani, hogy előttünk a feketeség már oszlani kezdett, és körülbelül fél órán belül kikerülünk ebből a viharból. Aztán, ha valami csoda folytán elérjük a partot, a szilárd talajon térdepelve köszönheti meg az Úr kegyelmetességét.
- Hát igen – felemelte aktatáskáját a földről, és észrevétlenül elsüllyesztette benne az itókás üveget, majd mélyet szippantott a nyirkos, életszagú levegőből – Olybá tűnik, megmenekültünk! – ezzel kibillent egyensúlyából, játékosan oldalra dőlt, s aktatáskájával együtt bezuhant a habok közé.
– Uramisten! – a pap elborzadva felüvöltött – Állítsák meg! Azonnal állítsák meg a tutajt! Meg fog fulladni! Az egyik utas kiesett! – de azok rá se bagóztak.
Erre aztán feldühödve a hozzá legközelebb eső bennszülött felé rohant és megpróbálta kitépni a kezéből az evezőt. Ez súlyos hibának bizonyult, ugyanis nemhogy kitépni, de még csak kissé kibillenteni sem tudta a súlyos bambuszrudat monoton forgolódásából.
– Álljanak már meg! – őrjöngött, elkeseredett csatát vívva a láthatóan zavarban lévő, csodálkozó arcú evezőssel – Hát nem hallják? Az egyik utas...
– Milyen utas, atyám? – a tutaj orrában lapátoló bennszülött angolul szólalt meg, enyhe akcentussal beszélve a nyelvet, szavaiban elvesztek a hosszú s és sz mássalhangzók, s az r-ek már-már zavaróan lassan pörögtek, de ennek ellenére a pap nagyjából értette, amit mondott.
– Hogyan?
A bennszülött most kissé felegyenesedett. Ő – társaival ellentétben – marhabőr ágyékkötő helyett, kivájt lopótökből készült, tollakkal díszített csövet viselt. Tar koponyáján hatalmas seb futott végig, melyből középen kifehérlettek elüszkösödött csontjai.
– Amióta mi tartani sziget felé, atyám, vinni egy fehér ember. Vinni maga. – mutatott a papra sárgás, repedezett körmeivel, melyeket vastagon belepett a sár.
– Más fehér ember nem lenni tutaj. – rázta meg a fejét, aztán szó nélkül visszaült a társai mellé és folytatta a lapátolást.
A pap hátratántorodott. Érezte, hogy lábai cserbenhagyják, és összerogyva a tutaj széléhez csúszott, majd kavargó gyomorral kihajolt a perem fölé.
És ekkor meglátta. A fiatalember, szétvetett lábakkal ott állt a mélység felett. S dacolva a rá zúduló vérszomjas hullámok rengetegével, lágy, süppedős tajtékfövenyt nyitva a vízen, mosolyogva kiáltotta oda a rémületében feszületét markolászó papnak:
– Boryenkához készül, ugye? Adja át az üdvözletem neki, páterkám! Mondja meg, hogy Mózsua üdvözli! – majd hátat fordított, és könnyedén ringatózva elindult a hullámok hátán.
Bal karjában ott himbálózott mögötte a csontszáraz, fekete aktatáska.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Misztikum
· Kategória: Novella
· Írta: fullmetal
· Jóváhagyta: Aimee

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 194
Regisztrált: 2
Kereső robot: 17
Összes: 213
Jelenlévők:
 · Sutyi
 · Tristan Kekovian


Page generated in 0.2307 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz