Navigáció


RSS: összes ·




Novella: Akkor még…

, 379 olvasás, Venatoris , 6 hozzászólás

Ezek vagyunk

   A Sólyom* a felhőkbe vágott, én az ajtóban ülve egy ujj mozdulattal ˝sorozat˝ állásba löktem a gépkarabélyom tűzváltóját...
   Alattam kiteljesedett a táj, változásai lassan kúsztak be agyamba, feltárultak a rejtett részletek.

...

     Sátorlappal takarták le.
   Már órák óta halott volt. Egy terepjáró platóján hozták idáig, aztán ledobták és egy használt kopott sátorlappal takarták le. A két közlegényen, akik durván a harmatos fűre fektették, látszott hogy kötelességből teszik, részvét és feltűnés nélkül. Bár a mozdulataik menekülésszerű kapkodásról árulkodtak amikor visszaültek a járműbe, hogy elhajtsanak a parancsnokság felé.
A teherszállító helikopter rámpájánál álltam és figyeltem ahogy az egyik ˝hordár˝ letakarja a halott srácot. Egyet a sok közül. Láttam a tétova pillanatot mielőtt a hideg test arcára húzta volna a halotti leplet...
     Azt hitte, embert lát...

  Bámultam a földön fekvő holtat. Egy pillanatra láttam az elmúlás nyugalmába dermedt arcot.
   Egyet a sok közül.

   Elfordítottam a fejem. Vártam hogy történjen valami, akármi. Valami, ami értelmet ad a letakart holttesteknek, mint a nagy háborúk nagy csatáiban, amikor a nyitott sírgödör fölött egy cikornyás aláírású tiszt elzengi a holtak hőstetteit és a szakasztársai égre emelt fegyverrel lőnek díszsortüzet.
   Annyira értelmetlen az egész...
   Fájt...
   Nem tudom miért, hiszen láttam már a Halál ezernyi arcát. Talán azért, mert aki a füvön feküdt közénk tartozott. Persze az sokkal rosszabb volt, amikor nem találtuk meg a testet. Akkor komoran cipeltük a koporsót a temetési szertartáson és próbáltuk elhitetni magunkkal, hogy a vállunkon hurcolt üres faládában van valami értékes. Kihúzott derékkal, mereven bámultunk a gyászolók arcába, akik megvetően néztek vissza ránk, ember - állatokra, és nem értették hogy az Ő fiuk, apjuk, férjük, mit kereshetett ˝ezek˝ között?
    Hogy érthették volna?

     Akkor még...
   Nem volt tilos, mégsem beszéltünk róla. Arról a furcsa, soha le nem írt, soha ki nem mondott groteszk, halandó számára érthetetlen esküről, amely leoldhatatlan lánccal kötött össze bennünket.

   Álltunk a sírgödör fölött, de nekünk nem volt szabad gyászolni. Nem volt szabad lesütni a szemünk, nem görnyedhettünk meg a fájdalomtól. Tudtuk hogy a jelentésbe - a száraz tényeken kívül -, csak annyit írnak majd: ˝Ütközetben elesett˝. Kerülni fogják a ˝halál˝ negatív érzelmekkel telített, demoralizáló említését. Mintha attól hogy nem írják le, nem is létezne.

   Akkor még...
   Nem volt tilos, de soha nem beszéltünk a halálról.
Nem volt több számunkra egy kusza értelmetlen szónál, magán és mássalhangzók értelmetlen sorozatánál, amelyeknek ránk vonatkoztatva nem volt jelentése. Fiatalok voltunk, legyőzhetetlenek. Az orvosi vizsgálatok és a kiképzés szigorán csak röhögtünk. (Persze amikor volt erőnk röhögni...) Nem gondoltunk arra, hogy agyonkínzott testünk egy nap mindenért benyújtja majd a számlát. Akkor még nem voltunk alkalmasak szánalmas roncsnak. Izületi gondok, gyomorfekély, szívprobléma, hisztérikus zokogás? Ugyan már! Ha hallottunk is történeteket, nem hittük el az álmatlan éjszakákat, a rideg magányos hajnalokat. Már nem is emlékeztünk rá, hányféleképpen tanultuk meg elvenni valakinek az életét. Vagy hogy hány embernek vettük el! Pontosan tudtuk hová kell lőni, döfni, ütni, ahhoz hogy azonnali halált okozzunk vele. Néha világos nappal, néha a sötét éjben indultunk vadászni, csendesen. Ha az anyánk látott volna bennünket, megszakad a szíve fájdalmában. Olybá tűnt, az egyenruhánk szövete eggyé vált a lelkünkkel.

   Akkor még...
   Nem volt tilos, de soha nem beszéltünk az eltávozottakról.
Egy néma fejrázás, egy halk ˝elment˝, vagy ha nem beavatottal beszéltünk akkor csak egy ˝elkapták˝. Mintha azzal hogy nem mondtuk ki ˝halál˝, valami egyszerűbb, könnyebb dolgot közöltünk volna és vártuk hogy az idő majd személyteleníti az eseményt. De sohasem éreztük hogy becsapjuk magunkat. Csak néha - mikor leültünk a kantinban hogy az egyszerű, vagy díszes üvegekbe zárt folyékony mákonyban felejtést találjunk -, villant össze fájdalmasan tekintetünk. Egymástól várva vigasztalást, miközben felrémlett előttünk az emberek vádló tekintete, melyek egyként üvöltötték némán: ˝Te tehetsz róla! ˝
   Aztán ahogy a pohár üresen az asztallaphoz ért, emlékeinket visszaűztük az önönmagunk alkotta erődbe, vissza a szögesdrót, az aknamező mögé, ahová egyszerű halandó nem juthat be!

   Akkor még...
  Nem hittük el, hogy hányszor fogunk rést nyitni ezen a védelmen, mert nem szűntünk meg embernek lenni. Nem hittük el, hogy aztán majd görcsösen akarjuk még jobban lezárni, mert látjuk mit tesz ez azzal aki velünk együtt átbotladozik a senki földjén. Nem hittük el hogy mennyire értelmetlen...

...

   A Sólyom* a felhőkbe vágott, én az ajtóban ülve egy ujj mozdulattal ˝sorozat˝ állásba löktem a gépkarabélyom tűzváltóját...
   Alattam kiteljesedett a táj, változásai lassan kúsztak be agyamba, feltárultak a rejtett részletek.
   Ökölbe szorított jobb kéz, három kinyújtott ujj...
   Még három perc!
   Jobb forduló, enyhe dőléssel. Ereszkedés a leszállóhelyre, valahová az isten háta mögé. Elsőnek ugrottam, vagy inkább léptem ki a gépből, - egyszer ki fogom törni a bokám, ha nem várom meg hogy a madárka földet érjen! - fél térdre ereszkedtem és vállgödrömbe szorítottam a fegyver válltámaszát. A reflex irányzék bántóan vörös körének, középre - elém - vetített pontján át a tájat fürkésztem, hogy azonnal reagálni tudjak ha valahonnan tüzet nyitnak ránk. - Effektív reakció, az ellenséges tűzre.
   Mögöttem a többiek tüzelési pozíciót vettek fel. Biztosították a madarat. Nemsokára el fog repülni. Nem messzire, csak ki a tűzzónából. Várni fog ránk, hogy ha eljön az ideje felszedjen bennünket.
    Újra itt voltunk... Gyakorolni a félelmet, játszani a Hősöket.
  Egy kéz a vállamon. Mindenki a helyén. A madárka felemelkedett, hogy fülsértő rotorzajjal belevesszen a látóhatárba. Vállamhoz szorított fegyverrel, furcsán meggörnyedve indultam előre. A többiek utánam. Az irányzék vörös pontja a távoli dombokra siklott.
   Valahol egy temetőben is volt egy ilyen, vagy hasonló domb. Rajta fejfa, kereszt, a síron virág.
   Nem mi akartuk, a gyászolók. Bennünket már nem érdekelt.

   Akkor még...
   Olyan jó színészek voltunk!


˝... kérek engedélyt a Mennyországba lépni! A Földön, a Pokolban, a rám kiszabott időt leszolgáltam! ˝ -M.

Megjegyzés: *Sólyom = UH - 60 ˝Black Hawk˝

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezek vagyunk
· Kategória: Novella
· Írta: Venatoris
· Jóváhagyta: Aimee

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 331
Regisztrált: 1
Kereső robot: 28
Összes: 360
Jelenlévők:
 · Déness


Page generated in 0.2183 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz