Navigáció


RSS: összes ·




Regény: Köszönöm szépen jól vagyok ( részlet 1. rész/

, 166 olvasás, beregdikarol , 0 hozzászólás

Ars poetica

Egy jól menő városi edzőterem recepciós álláshirdetésére jelentkezett barátnőm, amelyben a munkáltató részletesen leírta elvárásait a jelentkezőkkel szemben. Ezek szerint a jelentkezőnek sportos megjelenésűnek kell lennie, középfokú angol nyelvtudással, legalább 2 éves gyakorlattal kell rendelkeznie, előnyként az aktív sportolást jelölte meg a munkáltató. Az interjú alatt megállapítást nyert, hogy Nikolett ismeri a munkáltató által használt szoftvereket, angol tudása alapos, hobbija az olvasás és a filmek, sportolni ritkán sportol, általában újévi fogadalomként, valamint dohányos, de sokszor próbálkozott már leszokni. Niki szerint az interjú remekül sikerült, úgy érezte, ő az ideális jelölt, ezért nagyon felháborodott, mikor a munkáltató közölte, hogy sajnos a kiírt feltételeknek csak részben felel meg, ugyanis testalkata és életmódja nem áll összhangban a munkakörrel, illetve a munkáltató tevékenységével. A munkáltatónál ugyanis minden, az ügyfelekkel kapcsolatban álló alkalmazottal szemben elvárás, hogy megjelenésével is képviselje az edzőterem szellemiségét, az egészséges életmódot, hogy aktívan segíteni tudjon az eszközök használatában, elmagyarázza és bemutassa működésüket. Nikolett ezen követelményeknek nem felelt meg, így nem találták alkalmasnak az állás betöltésére.

ELSŐ POFON (és nem is utolsó)

Jó pár éve történt, mikor az első szakmámat tettem le. Érettségi után egyből valamilyen szakmai irányt kellett vennem, részben mert erre utasítottak, részben pedig én se tartottam rossz dolognak. Már akkor kevés volt a szakmunkásból, hiszen mint tudjuk, a jó szakemberekből sose elég. Ez a cél pedig kezdetnek nem volt rossz ötlet. Nem sokáig tanakodott ezen senki, beleértve magamat sem. Vendéglátós suliban kezdtem, ott tettem le az érettségit, és szakács szakma fele kacsingattam. Több okból is. Azt mondták, ez jól fizet, érdekelt is, sok tapasztalt ismerőseim pedig végig győzködtek arról, hogy igenis ez egy jó választás, és nem fogom megbánni.
Nos, én az első nap mikor beültem a padba megbántam.
Az első nap közölte az akkori tanárom, hogy aki azért jött ide, mert szeret enni, az rossz úton jár, mert itt nem enni jön az illető, hanem főzni.
Kihelyezett az iskolagyakorlatra. Két év volt, értelemszerűen egyik hét iskola, másik pedig munka. Engem egy hotelbe helyeztek ki, ami azon a környéken rossz hírt nem hordozott, így még valahol örültem is neki.
Az első napom nem ment zökkenő mentesen. A konyhafőnök, aki egy hárpia volt, mint később megtudtam, kiszúrt magának. Az első mondata felém az volt, hogy mit keresek náluk, ugyanis akinek van agya, az ne ezt a szakmát tanulja. Ő mindenkinek azt tanácsolja, hogy aki teheti, tanuljon, mert ez a szakma nem könnyű. Nagyon gyorsan el lehet vérezni, és csak az illető személyisége az, ami esetleg benn maradásra tudja ösztökélni, na meg ha szerez magának rengeteg kapcsolatot. olyat kapcsolatot, amiből tud építkezni, amiből saját magát is felépíti, és sok-sok rossz után, elkerül egy helyre, ahol esetleg, de csak esetleg szerencséje lesz, és még meg is fizetik.
Ha még így mondta volna, de ő ennél egyszerűbb fogalmazásokkal élt, de lényegében ez lett volna a mondat, amit szeretett volna elmondani.
Nem voltak egyszerű napok, hetek, és hónapok amik vártak rám, és iszonyatosan nehéz volt felvennem a ritmust. Első munkahelynek erősnek éreztem, de erre vállalkoztam, ezt kellett tennem, közben pedig reménykedtem, hogy ezek a dolgok maguktól helyre rázódnak idővel.
Ahogy telt múlt az idő sokszor úgy éreztem, valóban helytálló lesz a tanárom első mondata, és semmi keresni valóm a szakmába.
Sem az iskolában, sem pedig a munkahelyen nem teljesítettem kiemelkedően, de még átlagosnak sem mondhatnám.
Kicsit olyan reményvesztett voltam, és ebben sose kértem segítséget.
A konyhafönök, többször kellemetlen helyzeteket teremtett, amiben kicsinek éreztem magam, és nem volt senki aki igazán mellém állt. „ő ilyen” s ehhez hasonló válaszok voltak. Sose tanultam meg például főzni holott a gyakorlatnak erről kellett volna szólnia. Mi, tanulók, rendszerint takaríttotunk, vagy csirkét pucoltunk, esetleg halat, illetve az aznapi előételhez való alapanyagokat vágtuk, szeleteltük. A reggeliztetés külön procedúra volt, talán ez volt az egyetlen, amit a tanulókkal betanítattak, azt is csak azért, hogy addig se kelljen velünk foglalkozni, illetve, hogy ők csinálják rendre, napi rutin feladataikat. Nyár végére - talán nem elfogultság - de egész jól ment. A nyári hajásból mindenkinek ki kellett venni a részét, mikor pedig látták, hogy már önállóan is el tudom látni a feladataimat, rám hagyták.
Mikor letelt a két év, nem gondolkodtam azon, hogy maradjak-e, mert nagyon vonzott nagyvilág. Sajnos, megbuktam a szakács vizsgán, így a pótvizsga és a bizonyítvány még váratott magára. A nyarat szezonban töltöttem egy balatoni étteremben, ahol rendesen meg lettem hajtva, ahogy más is természetesen.

Egy blogger (aki állítása szerint négy nyarat lehúzott a Balatonnál) összesítése szerint a balatoni vendéglátásban a munkaidő napi 11–14 óra. Az idénymunkásoknak mindez pihenőnap nélkül teljesítendő, miközben egy felszolgálóra havonta 310–380, egy konyhai kisegítőre 400, egy szakácsra 400-nál is több munkaóra jut. A dolgozókat sok helyen 4–6 órára jelentik be, minimálbérrel. Az alapbér pincér esetében 100-120 ezer forint, amire a főszezonban még jöhet ennyi, vagy kicsivel több jatt. Így is a pincér órabére a legjobb, ez talán 840 forintra is kijön. Szemben a konyhai kisegítők olykor 250–270 forintjával. És még nem beszéltünk a feketézésről... Tényleg csoda, hogy a magyar munkavállalók Nyugatra mennek?
Én, mint iskolából kijövő, nagyvilág dolgairól semmit nem tudó fiatal, százhúszezerért vállaltam a mosogatást, kisegítést a konyhán. Ezt a hét mindennapján, amit ha lebontunk, elég rossz az anyagiakban, hiszen a munkaidő nem fix, nyitástól zárásig. Kilenckor kezdtünk, és többször éjfél volt mire letettük a lantot.
Akkoriban, úgy gondoltam, hogy 120. 000Ft elég jó pénz, mire vagy 2 hónap is eltelt, mikor egyik munkatársam felhívta a figyelmem, hogy legalább a dupláját kellett volna kérnem, de hát én tudom, nyugtázta… miközben csavargatta a fejét.
Júliusban összezördültem a főnök a fiával, akivel már talán az elején se szimpatizáltunk annyira. Annyira sikerült összeveszni, hogy ott is hagytam őket, viszont két hét múlva már megint ugyanott voltam, de még nem is azért, mert szerettem volna visszamenni. Akkor mikor eljöttem, ennek az összegnek a felét fizette ki a sóher főnök, majd gúnyosan megjegyezte, hogy egyébként örüljek annak, hogy ennyit is kaptam… Természetesen senki nem állt mellém itt sem, és még én kaptam a sok kakit, amit aztán egy idő után eltemettem.
két dolog miatt mentem vissza, egyrészt mert itthon nem akarták, hogy munka nélkül tengődjek, másrészt, kellett a pénz. Egy picivel többet kértem, az elöző hónapom bérét, és egy normális viszonyt, abban a maradék egy hónapban. Ezek közül csak kettő tudott teljesülni. A kicsivel több pénz, meg a normális viszony. Azóta ez az étterem nagyon sokat javult, legalábbis külső szemmel így látom. Azt nem tudom, hogy mentálisan is történtek e komolyabb változások, mert amit én ott láttam, arról egy újságcikk sem szólt, csak arról, hogy milyen inyenc ételeket készítenek, ilyen-olyan profi szakácsokkal, és mennyire kelendő lett az utobbó pár évben. Nagyon sokat fejlesztettek külsőleg és minőségileg is, látható a változás, tényleg…
Feltételezem, a jó pár évnyi munkavállalóktól elszedett munkabérből, amit le le csipekedtek, futotta mindenre, ezért tart ott ahol most. Hát, igen, ezekről nem szólnak az újságcikkek.
Utána sokáig nem találtam a helyem, mert bár boldog voltam, mikor szeptemberbe hazajöttem, teltek a hónapok, ott voltam a közben megszerzett vizsgámmal a kezemmel, de senkinek nem kellettem.

Nincs sok lehetőségünk. Egyrészt mert alapból kb. sehol sincs munka, másrészt a munkáltatók a földkerekség legnagyobb görényei a politikusok után, és "hatalmuk" tudatában mindent bevetnek, hogy ott szívassák a munkavállalót, ahol tudják, és jellemzően mindig a csókosok és a protekciósok kapják meg a munkahelyet, merthogy együtt bratyiztak óvoda kiscsoportban.
A másik meg, hogy mindenhová profit keresnek, tehát pályakezdő az „fúj mondjon le halál rája. ” Így viszont egyetlen pályakezdő sem tud profivá válni, hisz ha senki nem alkalmazza, mégis hogy szerezhetné meg a gyakorlati tapasztalatot. Egyszóval huszonkettes csapdája.
Hiába van ötvenezer diplomád és kilencszázmillió nyelvvizsgád, ha pályakezdő vagy, a kutyának nem fogsz kelleni.

A következő lehetőségek vannak:

- Átképzed magad, és megtanulsz valami olyan szakmát, ami keresett, és meg lehet élni belőle hosszútávon is
- Külföldre mész
- Az MLM-átverést és a hasonló "netes pénzkeresést" nagy ívben elkerülöd, ezek 100%-ban csak elszedik a pénzedet, és röhögnek a markukba utána.
- Munkaügyi központba jelentkezel, mint álláskereső.
- Bűnözöl
- Kiállsz a sarokra…

Az utóbbi kettőt annyira, nem javaslom, de már maga az is szörnyű, hogy ilyenen is el kezd gondolkodni az ember
A másik, ami nagyon fontos.

„Három hónapig dolgoztam egy kb. Ötszáz fős vállalatnál operátorként.
Ja igen, ezt már említettem még a bevezetésben.
Próbaidősként kerültem oda, örültem, hogy végre normális állásom lesz. Két hét után már éreztem, hogy nem bírom idegekkel, a problémás helyzetek, a felfokozott tempó és az új környezet kikészített”

A legnagyobb nehézséget nem is a hajtás jelentette számomra, inkább az viselt meg, hogy bár adtak időt a betanulásra, mégis úgy éreztem, mint akit bedobtak a mélyvízbe. Ha valamit nem értettem, egyik kollégám magyarázott, csak úgy félvállról. Ha jó napja volt, akkor türelmesebben állt hozzám, akkor még kedveltem is. De ebből jutott a kevesebb.
Egyáltalán nem mindegy, mivel, milyen munkával töltöd ki a napjaidat. Elvégre mindenkinek egy élete van, azzal kell gazdálkodnia. Mégis hányan vannak, akik éveken át őrlődnek egy lelketlen munkahelyen, de mégsem mernek váltani. Hiszen óriási bátorság kell ahhoz az ugráshoz…
„Noooormális vagy/vagyok?? " Tehetném fel a kérdést, illetve tették is fel az ismerősök, talán nem hangosan, de akkor is hallottam. Nem tudom, hogy mi a normális, de napi nyolc órát eltölteni egy olyan helyen, ahol se kreatívnak, se hasznosnak, se önkifejezőnek nem kell lenni... Azt hiszem ez a leggyilkosabb vegetatív állapotok egyike.
Sokat álmodoztam arról, milyen lenne, ha nem kellene bejárni a munkahelyre, és amióta ez megvalósult, azt kell mondanom, hogy pont olyan jó érzés, mint, amilyen rossz. ( mivel én a de és a ha embere vagyok, mindenképpen fel kell sorolnom, és meg kell osszam Önökkel, azokat a gondolatokat, amik akkor tájt járnak a fejembe, mikor épp van egy munkám és megpróbálom eljátszani, hogy dolgozom, a főnököm, meg hogy jól fizet érte.
1. Nyugodt, hosszú, bőséges reggelik.
2. Kigondolom, kiválasztom, majd friss alapanyagból megfőzöm az aznapi ebédet, és akkor eszem meg, amikor éhes vagyok, nem pedig a kötelező ebédidőben.
3. Sportolás, jóga, futás a jó levegőn, otthoni torna – ezek mind bekerülnek a napi rutinba. (úristen, ezt leírni nagyon ott van, már csak azért is, mert ha igaz lenne, akkor most már nem 100kg-an nyomnám, elképzelésnek viszont nem rossz.)
4. Tudatosan, gazdaságosabban vásárolok ahelyett, hogy a chipset, csokit és gyors kajákat levadásznám a polcról.
Mondjuk, lenne még mit felsorolni, de nem akarok képmutató lenni, és álmodozó típus vagyok, sose érne véget a lista…

Azt mondják, hogy 26 évesen mindenki elveszettnek érzi magát… Én nem gondolom így.
Vannak olyan ismerőseim, akik elvannak. Mindenük meg van. Ki van nyalva a seggük, mégis rí nyálnak naphosszat. Miért?
De ha már olyan király és tudatos vagyok azért meg veszem a szülő keresetéből azt az új supra (vagy lehet air max és természetesen a kamu fajta) cipőt miközben elpanaszolom, hogy mennyire nincs pénzem. Hiszen mindenki másnak jobb, mint nekem. Mindenki hülye, csak én nem. Mindenki hazug, álszent mégis csak mi magunk nem látjuk, valójában ki néz ránk vissza a tükörből…
Én mivel tisztába vagyok magammal, hogy mik a hibáim már is fel jogosít ez arra, hogy bárkire vagy bárkinek megmutassam, hogy ő miben/miért nem jó. De engem senki nem kritizálhat, nekem nem törhetik be a fejem, mert nem és kész. Mert úgysem fogok elgondolkodni, önvizsgálatot tartani és ha kell változtatni. Megtagadom a fejlődést önmagamtól, mert én én vagyok. Mert nekem senki ne mondja meg… Mert nekem mindenki válaszoljon tisztelettel, de nekem akkor sem kötelességem mindenki felé tisztelettel lennem. Ugye? – egy kicsivel több megértés, empátia, alázat, egy kicsivel több szeretet kedves felsőbbrendű emberiség kortól függetlenül
A kis dolgok is számítanak. Minden számít...

Megjegyzés: folyt köv.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ars poetica
· Kategória: Regény
· Írta: beregdikarol
· Jóváhagyta: Aimee

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 195
Regisztrált: 0
Kereső robot: 35
Összes: 230

Page generated in 0.1329 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz