Gyermekeimnek...
Drága kicsi lánykáim!
Már egy éve hogy édesanya nincs közöttünk.
Amikor megtudtuk mennyire súlyos beteg, Ő nem hisztériázott, azonnal vállalta a műtétet, mert élni akart, értetek, értünk, a családért.
Nem ismertem még hozzá hasonló bátor embert. Akart, és tudott küzdeni az életéért, mert érezte mennyire szükségünk van rá.
Ti még akkor, nem sejtettétek, mennyire komoly a betegsége, nem akartunk titeket megijeszteni, és mi is bíztunk a csodás gyógyulásban.
Sokat beszélgettünk édesanyával arról, vajon van-e reménye a gyógyulásra, meddig élhet még, és mindig arra jutottunk, hogy reménykedni kell.
Ő mindent megtett, tudott még így is nevetni, szeretni, mintha mi sem történt volna.
Nem félt a haláltól, csak az foglalkoztatta, hogy mi lesz veletek, mi lesz nélküle, meg tudunk e állni a saját lábunkon.
Emlékezz rá kicsi Pucukám, mikor behívtalak magammal a kórházba, mert szerette volna még utójára érezni a közelségedet, hiszen hirtelen megvakult, már nem látott.
A Csillát nem akartam kitenni egy ilyen megrázkódtatásnak hogy az édesanyját ilyen állapotban lássa, hiszen annyira pici volt még
Tőled is bocsánatot kérek, hogy kitettelek ennek, de édesanyának annyira fontos volt hogy érezze azt, hogy szeretjük.
Emlékezz vissza, mikor meghallotta csilingelő hangodat, feléd fordult és úgy mosolygott Rád, ahogy csak Ő tudott mosolyogni.
„ Szia édesem” mondta és ebben minden benne volt, minden szeretete, törődése, amit csak egész életében adhatott nektek.
Te kirohantál, és ott sírtál a folyosón, és én kértelek, hogy gyere vissza hozzá, mert már tudta, hogy ott vagy.
Köszönöm neked, hogy megtudtad tenni, erőt vettél a sírásodon és visszajöttél úgy, hogy anya nem vett észre semmit belőle.
Jól elbeszélgettetek, miközben megetetted, és ez nagyon fontos volt számára, érezte hogy szeretjük és visszavárjuk.
Emlékezz rá így, és higgyünk benne, hogy örökre itt lesz velünk gondolatban.
Édesanya mosolya
Mikor a világra sírtál, felriadtál,
Tejszagú édes karjában megnyugodtál.
Mohó éhed, szomjad oltva, rátapadva,
Ő a teste minden kincsét néked adta.
Törékeny testedet ha a láz gyötörte,
Ő volt ki aggódva őrködött felette,
S ha rémisztő árnyakat szőtt az este,
Világ legszebb meséit előkereste.
Első szavaddal, lépteddel, őt kerested,
Édes, ringató karjára várt a tested.
Jó volt hogy cirógat szeretet-szavakkal,
Mint gyenge virágot a napsugár, tavasszal.
Sok fázós reggelen vitt így kézen fogva,
Eligazítva ruhád suta kis ráncait,
Várt a kapuban délután türelmesen,
Hallgatva aznapi kedves „ kalandjaid”.
Amikor vártad, hogy jöjjön a Karácsony,
Ő átosont csendben, éjjel a szobádon.
S az így elrejtett, sok színes dobozban,
Anyai szeretet lapult meg titokban.
Hiába nézed már az Ő fényképeit,
Soha nem hallod már többé a lépteit.
Múlnak az évek, és Te gyűjtöd a szépet,
Szerelmet, barátot, Hitet, Reménységet,
Majd azután csalódva, sírva, átkozódva,
Menekülsz újabb, még idegen karokba.
Hát keresd ki, legjobban szeretett Téged,
Őrizd, mint legdrágább kincset, örökséget.
Jól szorítsd magadhoz, amit Ő hagyott rád,
Drága Édesanyád, utolsó mosolyát!
Megjegyzés: Ez húsz éve történt velünk
|
Online látogatók:
Látogató: 55
Regisztrált: 5
Kereső robot: 14 
Összes: 74
Jelenlévők:
