a gyerekek úgy vannak
mint a
lencsefőzelék
most nincs bele mustár
vesszek belőlem
szél hordjon szét
utálom a rohadt napfelkeltés izét
véres színjátékot
kurva tavaszt
szemben
magammal
sűrűn hallgatok el
mellemen varjak ülnek
mondom
menjenek el
nyárfapihék
hópelyhek
vagyis mindegy
félek nélkülem létben
térben lenni
seperni hazudni fájni
abortuszom közben azt mondja a hentes
na kislány, még egy ilyen, magának annyi
húzgálja gyerekkel együtt beleimet kifelé
tutira meglop, beleloccsantja a vödörbe
a kisbaba mellé csusszan, végül is karjára
fűzi beleimet, elsétál vele, mint egy buzi
a retiküllel, én meg ordítva sírok utána
de a műtőssegéd azt mondja, fogjam be
a pofámat, ha nem akarom, hogy a többi
belső szervemet is kivegyék
így aztán
magam varrom be számat
nem engedem
hogy érzéstelenítsenek