Hosszú másodpercekig figyeltem napbarnított bőrén vágyam hiányát.
Újabb és újabb foltok rajzolódtak ki szemem előtt.
Már nem voltam vak, látni akartam, hogyan válik semmivé bennem az öröm forrása.
Körülöttem a világ zaja egy tölcséren át folyt le a tudatalattimba.
Ott voltam én, s elért minden hang.
Az elrévedő tekintet végül megállapodott rajtam.
Felismert.
Mindig felismer.
Érzi bőrén a hosszú másodperceket.
Néha mégis csodálkozik.
Újabb tölcséreket ad kezembe, vigyázva, ne érjen hozzám.
Hallom a hangját.
Minden dalában tudatos.
Régi dalok, még nem is éltem.
Mégis felismer.