Navigáció


RSS: összes ·




Próza: Holtponton (A mi történetünk 5.)

, 212 olvasás, Venger_Debs , 4 hozzászólás

Bánat

Feküdt az ágyon. Tekintete a plafonra szegeződött, de nem látta. Befelé nézett, miközben hangtalanul sírt. Folytak a könnyei kétoldalt lefelé az arcán, be a fülébe, le a párnára. Csakis önmagát okolhatta. Annyira akarta őt. Semmi más nem számított igazán, nem számított eléggé. A gyermekeit sokkolta, amikor bejelentette, hogy elköltözik és az apjukkal elválnak. Sírva ugrottak a nyakába, azt üvöltve, hogy neeee! és szorongatták, mintha sosem akarnák elengedni. Azt a pillanatot sohasem felejti el, míg él. És mégis: túlélte ezt is, túlélték valamennyien. A gyermekei lassan beletanultak az új helyzetbe, már nem kérdezgetik, hogy visszaköltözik-e, legfeljebb rendszeresen kérlelik, hogy aludjon náluk. Meg is teszi, amikor csak lehet - amikor az apjuknak vidéken vagy külföldön van hosszabb munkája. Hátha megnyugvást talál a hozzá préselődő, mellette ősbizalommal szuszogó testek érintésében. De nem, nincs megnyugvás, csak átmenetileg. Ő megtette, amit meg kellett tennie, felvállalta, amit fel kellett vállalnia - de erre nem számított. Hogy az, akiért ekkorát fordított élete kormánykerekén, ebből az egészből nem érzi át, nem látja, nem érti meg a lényeget. Hogy természetesnek vesz minden áldozatot, hogy remekül tud elfogadni, de nem ismeri a felelősséget, az odaadást, az önzetlenséget, és ha véletlenül egy napig sikerül is valahogyan nem elsősorban önmagára figyelnie, már azt hiszi, minden rendben, visszatérhet a saját énközpontú kényelmébe, és megérdemli az elismerő csodálatot hőstettéért. Ő pedig ott marad csalódottan, újra és újra kisemmizetten kettejük kivételesnek indult párkapcsolatának porondján, beleszürkülve a fájdalomba. És még csak nem is hibáztathatja a másikat. Hiszen önmagát adja - ő ilyen. És amint egyre inkább kiviláglik: nem tud változni. Nem képes felnőni. Nem tanul az ezerszer ugyanúgy elkövetett hibáiból, azt várva, hogy majd ezeregyedjére, ha ugyanúgy cselekszik, akkor majd valami magától másképpen fog történni, és akkor csodálatosképpen minden magától rendbe jön. Ahogyan a párkapcsolatuk is. Nem, nem hibáztathatja, mégis megteszi. Hisztérikusan kiabálva vagdossa a fejéhez válogatás nélkül a sérelmeit és sértéseit, magánkívül az elkeseredéstől és kétségbeeséstől. Pedig ő akarta annyira, hogy vele lehessen. Hiszen érzi, hogy életekkel korábban összefonódott sorsuk. Vakon vállalta ezt a döntést, ezt az utat, mit sem sejtve arról, mennyi fájdalom, küzdelem és könny kíséri majd. Követte a szívét, majd szétszakadt bele - hiszen a gyermekei, hús a húsából és vér a véréből, nélküle maradtak! Elhagyta őket, mit szépítsünk. Hiába találkozik velük sokat, mégsem eleget, sosem eleget. Érzi minden ölelésükben, hogy mennyire hiányolják az anyjukat.
Ömlöttek a könnyei, de arra sem méltatta magát az önsajnálatban, hogy letörölje őket. Megkínzott szíve dübörögve verte mellkasában a taktust, tiltakozva az elviselhetetlenségig fokozódó fájdalom ellen. Igen, a párja is sírt ma. Ma is. Számtalanszor megríkatta őt, azóta az első, gyémántértékű könnycsepp óta. Sokkal többször, mint amennyit el tudna nézni egy férfinak. De hát ő nem felnőtt férfi, ő egy gyerek férfitestben. Milyen megtévesztő is ez! Tisztán emlékszik az első megdöbbenésére, amikor megtudta a korát. Sokáig legalább tíz évvel látta fiatalabbnak. De aztán ez a friss és csibészes kisfiússág átalakult bosszantó éretlenséggé. A saját gyermekei gyakran bölcsebbek és érettebbek a maguk kis gyermektestében, mint a választott párja az ő felnőtt férfitestében. Biztosan tanítani akar neki ezzel valamit a sors. Csak jelenleg rettenetesen mély sötétségben tapogatózik, és nem látja, mit is. Sőt, a mai napon (nem először már az utóbbi hónapok folyamán) eljutott oda, hogy nem is keresi a fényforrást, amelynél megtalálhatná a megoldást vagy legalább a feléje vezető támpontokat. Apátiával és kegyetlenséggel védekezik a fájdalmas tehetetlenség ellen. Dühét megint őrá zúdította - de minek? Semmi értelme. Ráadásul ma jött a hír is, hogy a nagyobbik gyerek megsérült - az aggodalom csak fokozta nála a megértés és türelem hiányát és még jobban kihegyezte a figyelmét társának bosszantó szokásaira. Egyáltalán nem fogta vissza magát, csak bántotta és bántotta őt. "Love will cut you just like a knife... " Hát igen, kedvenc zenekarának szövegírója nagyon tudhatott valamit.
Aztán behívták a párját dolgozni. Mire hazaér, ő már valószínűleg aludni fog. Ha át is öleli majd lefekvéskor, ő valószínűleg nem fogja érezni. Vagy ha igen, az sem sokat segít rajta. Annyira szeretné újra úgy érezni magát kedvese karjaiban, mint eleinte! Biztonságban, menedékben... Annyira vágyik már kiszabadulni ebből az "erős nő" skatulyából, és egy kicsit megengedni magának, hogy gyenge nő lehessen egy erős férfi, AZ erős férfi oldalán... De hát az a "férfi" nem erős, hanem egy eltévedt kisfiú, aki nem találja a helyét a nagyvilágban. Ha bármilyen apró gond, akadály felmerül, már segítségért szalad. Most már nem a szüleihez, hanem őhozzá. De ő nem akar az anyukája lenni! Istenem, adj hozzá türelmet és kitartást, mert most nagyon fogytán van! Valahogyan kellene egy kis szünet. Idő, hogy regenerálódjon, erőt gyűjtsön, és újra rá tudja szánni magát, hogy ne ellenségesen, hanem megértően álljon a párjához. De idő nincs. Segítség sincs, hacsak nem ő, saját magának. De erre most nincs lelkiereje. Nem, nem. Hagyja békén az egész világ. Nem akar ezzel foglalkozni. Majd holnap, mint Scarlett O'Hara az Elfújta a szélben - vagy mint a párja. Ő nem a mostban él. Hanem a majdban. Ahelyett, hogy most tenne a jelenért, a távoli jövő miatt aggódik, soha be nem következő események kapcsán. Vagy a múltban nosztalgiázik, amikor még minden simán ment "magától", mert nem vette észre, hogy a nő mindent megtesz, hogy az akadályok elháruljanak kettejük elől. Amióta ő abbahagyta ezt a tevékenységet, és a párja teljes értékű hozzájárulását követeli, nem mennek a dolgok zökkenőmentesen. De hát meddig cipelhet egyetlen ember a hátán egy párkapcsolatot anélkül, hogy az - vagy ő - tönkre ne menne?!
A csütörtöki program, amit a párja szervezett, meglepte őt, és rendkívül jólesett neki. És remekül sikerült. Akkor és ott látni tudta benne újra a szerelmes férfit, és ő is úgy tudott rá újra nézni, szerelmesen, ragaszkodón. Persze, valóban naivitás azt hinni, hogy ez most megoldotta a kettejük dolgát. Átmenetileg, talán. De nem kellene itt megállni és abbahagyni az odafigyelést, elégedetten hátradőlve, hogy most már minden rendben van. Mert a párja hajlamos erre. Egyszer egy szökőévben odateszi magát, majd várja a csodát, gondolván, hogy a többi megy magától. Sajnos nem megy. Magától semmi sem megy. És tudja, érzi a sírás mögött egyre inkább lüktető fejében, és a vad vergődéstől egyre fáradó szívében, hogy neki is vissza kellene fordulnia a párja felé, nem hagyhatja magára ezzel a felelősséggel, hiszen a kettejük kapcsolata mindkettőjükön múlik. Le kellene gyűrnie ellenségességét és elő kellene csalogatnia szerelmes hangulatának mélyen megbúvó maradványait. Újra kellene lobbantania a lángot, táplálni, hogy melegedhessenek mellette mindketten. Nem pedig eltaposnia a parazsat is csalódottságában, mert a párja képtelen felnőni a feladathoz. Őt választotta, mert őt szereti. Nem tudja kitépni magából - minden fájdalom ellenére sem, amelyet utóbbi időben ez az érzés az életében fakaszt - öröm és boldogság helyett. Nem is akarja. Boldog akar lenni. Vele. De egyelőre, a jelen állapotában még a saját könnyeit sem képes felszárítani, nem hogy a párjának mosolyt ültetni a szívébe. Annyira fáj az egész, hogy majd beleőrül. És tudja, hogy a párja sem érzi különbül magát. Miért kell ennek így lennie? Mit rontott el? Hogyan tudná helyrehozni? Nem akarja feladni. Csak iszonyúan vágyik megpihenni. Legjobb lenne kedvese erős karjaiban. De most - hiszen éppen ez a baj - nem érzi ott magát védettnek. Valahol útközben elveszett az érzés, hogy az ő karjaiban nem érheti bántódás. Őrülten vágyik újra abba az állapotba, amikor ez még megvolt. Jelenleg ez a vágyakozás tölti be a testét a lábujjától a feje búbjáig. És torz, érzékeny csomóvá facsarja a lelkét. Nem lát, nem hall, élő fájdalomhullámként - vagy inkább hullaként - hever az ágyon, vakon a mennyezetre meredve, és forró könnyek mossák az arcát, nem hozva megtisztulást és megkönnyebbülést, csak fokozva a hiábavalóság érzetét. Képzeletben kinyújtja a kezét a kedvese felé, aki oly távol van tőle most, amennyire még talán akkor sem volt, amikor még nem is sejtette, hogy milyen alakban hozza majd eléje a sors ebben az életben.
Fekszik az ágyon. Tekintete a plafonra szegeződik, de nem látja. Befelé néz, miközben hangtalanul sír.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Bánat
· Kategória: Próza
· Írta: Venger_Debs
· Jóváhagyta: Aimee

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 14
Regisztrált: 1
Kereső robot: 14
Összes: 29
Jelenlévők:
 · hazugsagok
 · Kavics


Page generated in 0.0574 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz