Navigáció


RSS: összes ·




Próza: Találkozás újra (A mi történetünk 2. a)

, 200 olvasás, Venger_Debs , 0 hozzászólás

Szerelem

Ültek a kis kávézó asztalánál egymás mellett, egymással szembe fordított székeiken. Beszélgettek. A lány itta a látványt, a szavakat, igyekezett feloldódni az élményben, megragadni és rögzíteni magában a történést, amelyre annyit várt, amelytől annyit remélt. Izgatott volt és feszült, boldog, ugyanakkor óvatosan engedte csak szabadjára érzéseit. Nem mutathatta ki vágyakozását - a fiú úgyis tudta, tisztában volt vele. De a lány össze volt zavarodva. Nem volt előzetes élménye, amelyhez hasonlíthatta volna ezt a mostanit. Különleges volt a személy, különlegesek voltak az iránta érzett, első pillanattól feltoluló érzések a bensőjében. Mágnesként vonzotta őt a fiú, de nem bírt kiigazodni rajta. Mintha húzd meg - ereszd meg játékot űzött volna vele. Egy szavába került volna, és a karjaiba omlik, mit omlik? ájul - és ezt a fiú is jól tudta, a lány nem csinált ebből egy pillanatig sem titkot. Úgy tűnt, a fiú élvezi a társaságát, a kezdeti gyanakvás is mintha elaludt volna a szemében, hogy ez az egész fordított udvarlás csak ugratás, de aztán egyetlen pillanat alatt bezárult és felvonta a falat maga körül, megálljt parancsolt a közeledésnek, ha a lány feléje lendült. Ellentmondásos volt az egész, hiszen ő kezdeményezte a találkozást, hosszas vonakodás után, amikor a lány már majdnem letett arról, hogy valaha eljutnak idáig. Amikor üdvözlő puszira nyújtotta arcát, a fiú azonnal felemelte az első pajzsot: "Ne tartsd úgy a szádat" - mondta, egyértelmű utalásként a lánynak a legutóbbi buli utáni búcsúzáskor sikeresen megejtett szájrapuszi manőverére. A lány ezúttal nem tervezett ilyesmit, hiszen nyílt terepen voltak, bárki megláthatta őket, a tilosban járókat. Alig tettek pár lépést egymás mellett, amikor a fiú újabb döfést indított az éppen eléggé elbizonytalanított lány felé: "Nem fogunk túl gyakran találkozni. " A lányban majdnem bennszakadt a szó, aztán pedig majdnem keserűbben fakadt ki annál, mint amit végül kipréselt magából: "Nem is kell, nem vagyok én a barátnőd. " Ha nem az lett volna ez a fiú, aki, ott helyben földbe döngölte volna verbálisan és visszament volna a kocsijához. Ne szórakozzon vele. De valahogy érezte, hogy nem akarja őt bántani, különben nem hívta volna el, miután már majdnem sikeresen lebeszélte a lányt saját magáról kitartó vonakodásával és nagy nehezen kiprovokált elutasító válaszaival.
Szóval ilyen "biztató" kezdés után ott ültek, és beszélgettek. Előzőleg egy cukrászdában is jártak, majd átsétáltak erre a másik helyre. A cukrászdában volt egy árulkodónak mondható pillanat, amikor a fiú mintha elveszítette volna állhatatos önuralmát. A lány azon kapta őt, hogy úgy néz rá a gyönyörű szemeivel, de úgy... Alig tudta elhinni, végül bebeszélte magának, hogy képzelődik, mert a fiú valahogy hirtelen magához tért és kihunyt a láng a tekintetében. Megint az a derűs kedvesség áradt belőle, mint korábban, mielőtt belefeledkezett volna - ha valóban ez történt - a lány látványába. A lány elfogyasztotta a süteményt (később nehezen idézte vissza, milyen is volt), majd átsétáltak a kis kávézóba. Nagy botorság volt tőlük, hiszen rengeteg ismerős lakik azon a környéken, nekik pedig egyik ilyen ismerős feltételezései szerint sem volt semmi keresnivalójuk egymás mellett, semmi közük egymáshoz. Bizonyára angyal vigyázott rájuk azon a fél napon, mert senkibe sem botlottak, nem tűnt fel senkinek érthetetlen kettősük sem séta közben (a lány óvakodott akár még csak karon is fogni a fiút az utcán), sem pedig később, a kávézóban eltöltött órák során.
Mindenféléről beszélgettek. Mondhatni, mint régi jó barátok. A fiú faggatta a lányt, szemmel láthatólag kíváncsi volt rá, az életére, a gondolataira. A lány pedig beszélt, beszélt, néha ő is kérdezett, és csak nézte, itta, falta a látványt, élvezte a fiú közelségét. Némi habozás után tett egy provokatív megjegyzést a kettejük "ülésrendjére" ("Ugye, nem fogsz felpattanni, mint akit tűz égetett meg, ha hozzáér a lábam a lábadhoz? "), ezzel elérve, hogy a fiú vigyorogva közelebb helyezkedett, teljesen beékelve a lábait a lány combjai közé. Ebben a szoros közelségben még a lány kezét is megfogta - akinek ettől azonnal a torkában kezdett dobogni a szíve. Most aztán tényleg nem tudta, mihez kezdjen. Próbált önmaga maradni, továbbra is önmagát adni, minden taktika és mesterkéltség nélkül, de legbelül ott fészkelődött benne az aggodalom, hogy ha túlságosan ráengedi az érzéseit a fiúra, az újból begubózik, visszavonul a csigaházába. Skizofrén érzés volt, ahogyan figyelte magát kívülről, miközben belül dúltak, reszkettek benne a sodró érzések, melyeknek nem engedhetett szabad folyást. A jelen körülmények között semmiképpen sem. Nem akarta elrontani a lehetőséget, amit kapott. Nem akart visszaélni vele. Tanácstalan volt. Nem látott bele a fiúba, nem értette, hogy annak miért jó ez a közelség-távolság, amelyet olyan feszesen és elszántan őriz vele szemben. Néha mintha lépne feléje, azután gyorsan visszatáncol. Vagy ha a lány is közeledik, óvatosan, visszafogva természettől vehemens vérmérsékletét, akkor azonnal felemelkedik az üvegfal: eddig, és ne tovább. Eléggé megviselte a lányt ez az állandó bizonytalanság, főleg, mert nem értette. Nem tűnt szándékos kötekedésnek a fiú részéről. Jól érezték magukat együtt, de valami mégsem volt rendjén. Persze, annak tudatában volt a lány, hogy mennyire zavarja a fiút az ő családi helyzete, de mégis, ez nem volt elég ahhoz, hogy megmagyarázza annak különös, kettős viselkedését. Ha ennyire korrekt és (teljességgel elfogadható, érthető, sőt becsülendő módon) hűséges akar maradni a barátnőjéhez, akkor miért hívja el találkára? Jó, fogadjuk el, hogy a beszélgetés simán belefér a becsületességébe, de akkor mi ez a szoros közelség?! Miért szorongatja a kezét és miért... puszilgatja a nyakát?! Mert azt tette. Bármilyen hihetetlennek tűnt is. A lány boldogan tűrte. Majd vicceskedve megkockáztatta a megjegyzést: "Ha a zrikálás azzal jár, hogy a nyakamat csókolgatod, akkor zrikálj csak nyugodtan. " Megdöbbentő reakció érkezett. "Nem csókolgatom a nyakadat, hanem puszilgatom. A csókolgatás ilyen... " - mondta a fiú, és azonnal meg is mutatta. A lány majdnem elájult, annyira beleborzongott a váratlan gyönyörűségbe. Ugyanakkor riadtan megdermedt, hogy hová vezethet, mit is jelenthet ez. Vívódott magában. Ha megpróbálja a fiút újból szájon csókolni, felemelkedik a fal. Ha nem, talán elillan a helyzet adta spontán lehetőség. De nem mert lépni. Olyan volt, mintha a kezére szállt volna egy gyönyörű pillangó, amely egy rossz, vagy csak váratlan, nem helyénvaló mozdulat hatására megriadna és elröppenne. Nem akarta ösztönös, mélyből fakadó mohóságával elriasztani ezt a csodálatos lepkét, szerette volna megszelídíteni, örökre magához édesgetni, elérni, hogy önszántából újra és újra a kezére telepedjen. Csak ült ott dermedten, lélegzetvisszafojtva és megadóan-odaadóan tűrte a rettenetesen vágyott csókokat, melyeket nem viszonozhatott. Lelke mélyéig belerendült, a teste pedig megfeszült a tehetetlenségtől. Igyekezett józan esze maradékával kordában tartani kábult érzékeit, megelőzni a fájó és - a jelenleg történtek fényében még inkább érthetetlen - visszautasítást, amelyet következetesen és előreláthatóan mindig kiváltott a fiúból, amikor kifejezte abbéli kívánságát, hogy szeretné legalább egyszer az életben szájon csókolni. Nem és nem. Ott húzódott valamilyen láthatatlan, ám annál erőteljesebben érzékelhető határvonal, amelyet amaz nem volt hajlandó átlépni vele szemben, minden egyéb jelzés ellenére, amelyek ellenkező szándékra utaltak. És ez egyáltalán nem segített az amúgy is homályban tapogatózó lány lelkiállapotán. Mégis, azt kívánta magában, hogy ezek a pillanatok - amikor azzal ámíthatja magát átmenetileg, hogy igen, van remény, egyszer az övé lehet az áhított kincs - soha ne érjenek véget.
De véget értek. Lejárt a lopott idő, a tilos és titkos találka a végéhez közeledett. És ki tudja, lesz-e másik, s ha lesz, az is mikor... Visszaballagtak a lány autójához, ahol az még kacéran kivillantotta combfixe csipkéjét, nem is csinálva titkot belőle, hogy kinek a kedvéért vette föl. A fiú mosolyogva vette tudomásul a gesztust - előtte erről is beszélgettek -, majd elköszöntek egymástól, és ki-ki ment a maga útjára. A lány még üzent a fiúnak a hazaúton, hogy milyen jól érezte magát vele. Fájt a lelke az elszakadástól, a bizonytalanságtól, a reménytelenségtől, ugyanakkor transzban lebegett a - számára mindenképpen - fantasztikus találkozás hatására. Úgy érezte, ezer éve ismeri ezt a fiút, és mégsem látja tisztán a lelkét, valami megzavarja a látását, és ennek a valaminek a kulcsa a fiú kezében van. Megadóan sóhajtott és próbálta visszaterelni magát a hétköznapok taposómalmába. Fel kell ébrednie ebből az álomból - holott egyáltalán nem erre vágyott. Könnyű volt a szíve, ugyanakkor nehéz is. Kétfelé húzták az érzelmek, majd szétszakadt a tehetetlenségtől, tanácstalanságtól és bizonytalanságtól. Csak egyvalamit tudott egészen biztosan: ő az, aki neki kell, és nem fog könnyedén lemondani róla. Nem, amíg egy cseppnyi reményt lát, érez, addig próbálkozni fog. Vagy éppen csendben a háttérbe húzódva vár, ha szükséges. De nem engedheti őt csak úgy elmenni az életéből, ha már akkor decemberben úgy belelépett, villámcsapást mérve a gyanútlan áldozatra.
"Hozzám tartozik, érzem. Ha nem is értem még. Együtt akarok lenni vele, együtt kell lennünk. Az nem lehet, hogy ő ezt ne érezze, és ha érzi, figyelmen kívül hagyja. Szeretem. Nem tehetek mást. "
Nagyot sóhajtva leparkolt a gyerek iskolája előtt.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Szerelem
· Kategória: Próza
· Írta: Venger_Debs
· Jóváhagyta: Syringa

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 199
Regisztrált: 1
Kereső robot: 25
Összes: 225
Jelenlévők:
 · Déness


Page generated in 0.1413 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz