Álomfa-lomb között dobban az éj szíve,
surran a gondolat, rezzen az ág.
Apró kis tüllfátylak libbenek rajt' ki-be,
ablakát tárja az álomvilág.
Fénypihét osztogat, bújik, majd visszatér,
hold szórja kincseit, felhők közül.
Lassanként indulok gyöngyházfény csillagér'.
Az éjfél tenyerén emléked ül.
Csak néhány dobbanás - szívem rád így köszönt,
üdvözlégy kedvesem, jöjj most velem,
szálljunk a csillagok sziporkái között
- nem köthet földi gát - tűnt fényeken.
Túllépve életen (mert álomban lehet)
bújok, s te átölelsz. Itt lenni jó!
Mellkasodra hajtom bútól nehéz fejem.
Nem kell többé reggel... nem kell a való!