Utazol.
Száguldó vonat zúgása szakítja félbe
azt az elméd legmélyén zenélő dallamot,
melyet még kisgyermekként hallgattál félénken,
kezedben fogva bizonyítványod, a lapot,
mely fényes jövőt ígért neked, ha élénken
figyelve, tanulmányidat tovább folytatod.
Utazol, de az út végét nem látod.
Elalszol,
mert a tegnap és a holnap gondja egymással
versenyt futva kerget, s álomba menekülsz,
ahol sok-sok sárkányt vághatsz le, bárddal,
de az egyik megszólít: Fiam, rossz helyen ülsz.
Ám te nem törődsz hellyel, jeggyel! A sárkánnyal
szembenézve, mosolyogva álomba merülsz.
Elalszol, de a nyugalmat nem találod.
Felébredsz.
Zakatolás zökkent ki zaklatott álmodból.
Zavarodottan pislogsz szerte-szét és nézed,
hogy egy őrült ember rázza fejét távolból:
az ablakban tükörképed nevet ki téged.
Nem messze tőled őzike szemek csábítón
hívogatnak, de te megtagadod a szépet.
Felébredsz, mégsem vagy ébren.
Egy öregasszony vérvörös rúzst ken ajkára,
utolsó vőlegénye: a halál már várja.
Mégsem görbül gunyoros mosolyra fehér szád.
Egész bensődet titkos félelem járja át.
Egy sárga táska az utolsó kép, amit látsz,
Majd hosszú vonatfütty… És pokoli sikítás.
Sötétség. Nem emlékszel többre, csak ennyire.
Elindultál, s most célba értél. A semmibe…
A semmibe?