Navigáció


RSS: összes ·




Novella: A szivárvány alatt 9/9

, 370 olvasás, Pacsirta , 10 hozzászólás

Ezerszín

Hazautaztam. Nem volt már miért a hegyen maradnom. Tudtam, hogy Angelina nem jön el többé. Nem jöhet. Megbékéltem vele. Összecsomagoltam. Néhány napot még a szüleimnél töltöttem, lenn a városban, azután visszamentem Komáromba, s elfoglaltam az új munkahelyemet.
Örültek nekem. Azt mondták, sok gond van már az öreggel, meg beteges is nagyon, kezdjek minél előbb.
Volt egy erdészház az erdő szélén, ott volt berendezve az irodám. Kaptam egy dzsipet, amivel járhattam az erdőt is, és furikázhattam a város és az erdészház között. Összeismerkedtem Samu bácsival, akinek az utóda lettem. Samu bácsi ott is lakott az erdészházban. Volt egy szoba, konyha, fürdőszoba kialakítva az ő számára, meg volt a jól berendezett nagy irodahelyiség. Samu bácsinak az erdő volt az élete. Nem volt neki a világon semmi és senki mása.
Sokat beszélgettem Samu bácsival a terveimről, az elképzeléseimről. Meglepő volt számomra, hogy mindennel egyetértett. Nem is értettem, miért mondták azt: sok a baj az öreggel.

Az egyetemen úgy tanultam, hogy a fiatal fák életerősebbek, gyorsabban növekednek, tehát meg kell fiatalítani az erdőket. Fafajtól függően 60 – 120 év, között állítólag alábbhagy a növekedés, s ideje, hogy megjelenjenek a fakitermelő gépek.
Én ezzel nem értek egyet, mint ahogyan sok kutató sem, akiknek a szakkönyvein átrágtam magam. Hiszen egy 120 éves fa, éppen csak kinőtt az iskolapadból, emberi mértékkel mérve.
Egy nemzetközi kutatócsoport kimutatta, az öreg fa nem azt jelenti, hogy gyenge, hajlott és fogékony a betegségekre, hanem éppen az ellenkezője: lendületes és erős. Azok a fák, melyek törzse egy méter átmérőjű, háromszor annyi biomasszát termeltek, mint azok, amelyek csak fele olyan vastagok voltak. Az agg fák érzékelhetően produktívabbak és a klímaváltozás összefüggésében fontos szövetségesei az embernek.
Ha az erdőket fegyverként akarjuk bevetni a klímaváltozás elleni harcban, hagynunk kell, hogy megöregedjenek, pontosan úgy, ahogy azt a nagy természetvédelmi szervezetek követelik, az erdőgazdaságok képviselőivel ellentétben.

Különösnek találtam, de Samu bácsi velem értett egyet. Sőt, azt mondta, sokat ment az árral szemben, de mindig mindenben leszavazták, nem jutott előrébb.
Ez kicsit megdöbbentett, mert rájöttem, miért nem bírták az öreget, láttam, hogy kemény harcok következnek, nem fogom egykönnyen elérni azt, amit szeretnék.
Samu bácsi azt mondta, mellettem áll, amíg él. Segít, mindenben, de kemény ellenállásokra számíthatok.
Nagyon jó volt az öreggel együtt dolgozni, szinte mindenben egyetértettünk, s együtt sok mindent el is értünk, ami növelte az önbizalmamat. Sajnos Samu bácsi nem maradt sokáig mellettem.

Kimentünk az erdőre öten a dzsippel, méréseket végeztünk, mert ketten együtt elértük azt, hogy néhány tisztáson bükköst telepíthetünk a fenyvesek közé, mert a tűlevelek nem kötik meg a vizet, és a talaj annyira kiszárad, hogy a fenyők feladják, elpusztulnak, viszont a bükkösök megmenthetik az életüket. A dzsipet a tisztáson hagytuk, bementünk az erdőbe is, megnéztük hol, és milyen mennyiségben haltak el fák. Azok helyére tölgyfákat telepítünk. A srácok végezték a méréseket, én viszont jegyzeteltem. Mindenki tette a dolgát, én bele voltam merülve a papírjaimba, s amikor felnéztem, ott jött a fák között felém Angelina. Megráztam a fejem, mert azt hittem hallucinálok. Aztán megindultam felé: Angelina – suttogtam magam elé, nem akartam elriasztani, nem mertem kiabálni. Közeledtünk egymáshoz... ugyanolyan szép volt, mint fenn a hegyen, nagy smaragdszemekkel, sötét hajjal közeledett felém. Akkor egy nagy durranás hallatszott. Nem törődtem vele, nem érdekelt más csak Ő... csakhogy a durranást követően, csak egy villanást láttam, és eltűnt... megint eltűnt...

Akkor néztem szét, s megláttam Samu bácsi kezében a puskát. Majdnem neki mentem az öregnek, hogy mi a fenéért kellett neki lövöldöznie?... Alig tudtak lefogni a többiek, alig tudták megértetni velem, hogy egy nagy medve állt a hátam mögött, alig néhány méterre. Mindenki lefagyott, amikor látta, csak Samu bácsinak maradt annyi lélekjelenléte, hogy elfusson a dzsiphez, és a levegőbe lőjön, hogy elriassza a medvét. Szerencsére, akkorra én elindultam, senki sem értette, miért, befelé az erdőbe...
Akkor értettem meg, hogy megint eljött megmenteni engem. Merthogy elindultam felé, így nem ért el a medve, azután meg megijedt a puskaropogástól, és elfutott.
Nagyon bántott a dolog, mert még aznap este Samu bácsit kórházba kellett vinnem. Szívinfarktusa volt. Visszahozták ugyan, még bocsánatot is tudtam kérni tőle. Elmeséltem neki a látomásomat.
– Fiam, látom én benned a nagy bánatodat. Költözz oda, az erdei házba, én már úgysem bírom sokáig, legyen a tiéd az a lakás. Talán meglátogat az angyalod.
– Én azt szeretném, ha még sokáig te laknál ott, Samu bácsi. No, gyógyulj meg, majd holnap ismét eljövök.
– Köszönöm, fiam. Majd holnap elárulom neked, az én nagy titkomat...
Ezek voltak, az utolsó szavai hozzám. Másnap este, amikor odaértem, üres volt az ágya. Már halott volt. Sohasem tudtam meg, mit akart nekem mondani, mi volt az ő nagy titka.


Néhány hónap telt el csupán, Samu bácsi halála után, amikor munkások jelentek meg, kipakolták a lakását, majd felújították és egészen váratlanul, felkínálták nekem.
Nem tudtam, mit is válaszoljak, egyrészt megtiszteltetés volt, mert ez arra utalt, hogy hosszútávon számítanak rám. Másrészt viszont, jobban szerettem volna, ha legalább még néhány évig Samu bácsival együtt dolgozhattam volna. Néha elbizonytalanodtam, olyankor hiányoztak bölcs tanácsai, a hosszú évek tapasztalásai, egyszóval, nem volt már kire támaszkodnom és talán nem bíztam még eléggé önmagamban.
Kaptam gondolkodási időt, közben folyt a munka, a javaslataimat sorra elfogadták, szinte szabad kezet adtak mindenben, s az, hogy megbíztak bennem, szárnyakat adott.
Berendeztem a kis lakást az erdészházban, a magam ízlése szerint és beköltöztem. Így ott volt egy helyen az irodám, az erdő és a lakásom is. Bele is vetettem magam a munkába. Az erdő lett az életem. A furulya is mindig nálam volt, tehát, ha magányosnak éreztem magam, neki mondtam el, és tudtam, hogy az őrangyalom mindig ott őrködik felettem.


Most itt vagyok ismét a hegyen. Itt ülök a sziklán, ahol először megláttam Angelinát. Itt ülök, immár ősz hajjal, ősz szakállal, túl a hetvenen.
Egyetlen kívánságom volt, hogy nagyapáék kis hegyi házát én örököljem. Rendbe tettem, építettem is hozzá, s itt töltöttem a nyarakat. Itt nyaraltak velem a húgom gyerekei, majd az unokái is minden nyáron. Mind nagyon szerettek velem lenni, itt a hegyen. Itt kívánom leélni még hátralevő életemet. Itt, ahol találkozhattam vele.
Azóta sem tudtam elfelejteni, pedig nem láttam többé, csak éreztem azt, hogy velem van. Sosem voltam egyedül. Most, itt a sziklán ülve is érzem, itt van velem.
Egyetlen dolgot nem értettem csupán, vele kapcsolatosan. Miért jött el akkor, emberi alakban? Miért volt itt velem a hegyen három napon át úgy, hogy azt sem tudhattam, ki Ő? Erre sohasem kaptam választ, magamtól meg nem jöttem rá.
Talán azért, hogy jobb ember legyek általa? Mert való igaz, hogy rengeteget tanultam tőle, azon a három napon. És azt is elmondhatom, hogy volt az életemben három nap, amikor felhőtlenül boldog voltam.
Hát igen, nekem ennyi jutott. Három nap a fellegekben, három nap boldogság, ami egy életet jelentett. Az a három nap, ma is itt él a szívemben, olyan elevenen, mintha csak tegnap történt volna.
Most már itt leszek mindig... itt a hegyen. Talán értem jön egyszer, és a szivárvány íve alatt, együtt megyünk az égbe fel.



Megjegyzés: V é g e!

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezerszín
· Kategória: Novella
· Írta: Pacsirta
· Jóváhagyta: Syringa

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 197
Regisztrált: 1
Kereső robot: 25
Összes: 223
Jelenlévők:
 · Sutyi


Page generated in 0.3356 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz