Navigáció


RSS: összes ·




Novella: Vanvoltlesz város kincsei

, 169 olvasás, vick lesky , 4 hozzászólás

Kaland

I.

Nem valami szép nap a halálra. Zuhogó eső, viharos szél, bokáig érő sár. Nem ilyennek képzeltem el a halálom napját. Főleg nem ilyen helyen. Nem egy csatamezőn szándékoztam meghalni, csupa idegen emberrel körülvéve, akik savanyú bortól és dohos dohánytól bűzlenek. Csendes elmúlást képzeltem el magamnak. Valahol a hegyekben, a szőlőbirtokom közepén álló kis házban. Napkeltekor, puha, friss illatú párnák között. Hogy az ablakon beszűrődő első napsugarak karolják fel távozó lelkemet és kísérjék egyenesen a paradicsomba.
Ehelyett itt fekszem a sárban, testemben egy nyílvesszővel, körülöttem pedig eltorzult arcú emberek küzdenek az életükért. De senki sem foglalkozik már velem. A lassan bugyogó vér a számszélén már jelzi, hogy nekem végem. Én már nem oltok ki több életet. Nincs miért félniük tőlem. Így hát az első sorból, láthatatlanul szemlélhetem az ismert világ valaha volt legnagyobb csatáját. Csak kár, hogy már senkinek sem mondhatom el, mily derekasan küzdöttek a bajtársaim ezen az ocsmány reggelen. A fröcsögő vér, az átkozódó zihálások, a fémek csattogó zaja és a haldoklók imája egyetlen hatalmas morajlássá olvadt össze. Mintha egy sötét, háborgó tengeren sodródtam volna sebzett hajótöröttként.
Bármilyen furcsa is, teljesen nyugodt voltam. A szívem lassan, halkan vert, elmémet pedig kellemes elégedettség és megnyugvás öntötte el. Mint amikor gyermekként, egy forró nyári napon a bodzabokor árnyékából figyeltem apám juhainak békés legelészését. Nem törődtem a világ a gondjaival, nem aggasztott semmi. Csak figyeltem a szürke foltok lassú hömpölygését a végtelen, zöld, bársonyos dombok között.
És most várom, hogy peregjenek elmúlt életem homályossá fakult, töredezett darabkái. De nem akarnak előtörni. Pedig azt hittem, hogy az a sok szóbeszéd a halál közeledtéről mind igaz. Hogy visszaemlékezünk addigi teljes életünkre és végigsuhanunk emlékeink fölött, majd örömtől átitatva emelkedünk fel a magasba. De nekem csak ez az egy kép lebeg a szemem előtt. A bodzabokor árnyékában kucorgó kisgyerekről. Mintha megakadt volna valami. Ráadásul minél tovább figyelem, annál inkább úgy tűnik, mintha nem is magamat látnám. Vonásai ismerősek, de a bokor sötét árnyékba burkolja finomabb ismertetőjegyeit. Karomat kinyújtva próbálom elhajtogatni a sűrűn nőtt ágakat, hogy végre feltáruljon előttem az ismerős fiúcska gyermeki tekintete. De még mielőtt a nap sugarai felfednék titkát, hirtelen megragadja a karom és magához ránt. A váratlan mozdulat visszazökkentett sötét valóságomba és meglepve tapasztaltam, hogy egy lovas ugratott át haldokló testem felett és az égfelé nyújtott kezemet megragadva kirántott a mocsokból, a hullák tömegéből és egyenesen maga elé dob a nyeregre. A ló hátán hasalva csak még jobban fájt a testembe fúródott nyílvessző. Minden egyes ugratónál a szívemig hatolt a lüktető fájdalom. Már-már azt kértem az úrtól, hogy szólítson végre magához. Legyen vége már ennek a tűrhetetlen fájdalomnak.
- Meg ne halj itt nekem, cimbora! – szólt hozzám a lovas ellentmondást nem tűrően.
Hangja ismerősen csengett fülemben, mintha már hallottam volna valahol, de a kábultság oly erőt vett rajtam, hogy képtelen voltam arcot társítani hozzá. Csak figyeltem még pár pillanatig, amint többször lesújt kezében lévő hatalmas kardjával. Fejek hullottak és csontok recsegtek. Majd ájulásom előtt néhány pillanattal az eget borító sötét felhők között valahogy utat talált magának egy magányos fénysugár. A vad kaszabolást követően megmentőm a lovának szőrében húzta le kardjáról a vért és húscafatokat, majd ismét a magasba emelte fegyverét. Éppen a szökött fénysugár útjába. Pengéjének véres csillogása elvarázsolt. Mintha egy mennyei pallost tartott volna a kezében. Arra gondoltam, hogy talán már meg is haltam, és ez az ismeretlen férfi már egy angyal, akit maga az Úr küldött, hogy felkísérjen a mennyországba. Akár így van, akár nem, én már nem bírtam tovább. Szememet becsukva vártam, hogy meglássam a mennyország távoli fényeit, de nem láttam semmit. Rideg, mély, átható sötétség vett körül

II.

Több száz éve már annak, hogy a Phielinwald ikrek felszabadították a Medence népét és kiűzték a Sakálok vad hordáit a hegyek közül. A csata dicsőséges volt, de szomorúság vegyült az önfeledt boldogsággal. Mindkét királyi sarj halálos sebet szerzett a harcok hevében. Testüket ott temették el a Keleti-Bércek lábánál egy magas domb tetején. Sírhelyük köré kápolnát emeltek, hogy az eljövendő korok népei leróhassák tiszteletüket a hősies királyi ikrek előtt, akik életük árán hozták el a békességet a vidékre. Az idő múlásával azonban egyre inkább a homályba veszett eme hőstett. Új csaták, új háborúk jöttek és ezekkel együtt új hősök is születtek. A kápolnát nem látogatta többé senki. Először csak a tornya rogyott meg kissé, majd falai is inogni kezdtek, mígnem az idő kemény munkával romba nem döntötte az egészet. Ám a pusztulással együtt az élet is utat talált magának. Az ősi sírhely kellős közepén lassan egy apró növény hajtása bújt elő. Egy parányi tölgy apró levelei kúsztak az éltető napfény felé. Ámde nem egy szokványos tölgyfa cseperedett az ikrek sírjából. Gyökere egy volt ugyan, de törzse ketté vált és külön-külön, egymás mellett emelkedett a magasba, ahol egyetlen hatalmas koronát alkotott lombjuk, már-már földöntúli emléket emelve a hajdan élt ikerpár emlékének. Teltek-múltak az évtizedek, de nem akadt emberfia, aki fejszét mert volna ragadni, hogy kivágja eme dicsőséges fát. A szóbeszéd úgy tartotta, hogy maga Phielinwald király jön vissza a sírból azért a gazemberért, aki kardot, baltát mer emelni újjászületett gyermekeire. Így hát hatalmas nagy fa kerekedett az évek során az Ikrek sírja fölött. Sok mindennek volt tanúja a tölgy az elmúlt idők során, és ha beszélni tudott volna, biztosan évekig szórakoztathatta volna az árnyékában megpihenő vándorokat. Akárcsak azt a hármat, amelyik pont most tévedt arra.

Három lovas várakozott ugyanis az Ikrek árnyékában a nyeregben ülve. Körülöttük, ameddig csak a szem ellátott, végtelen búzamező hullámzott az olykor-olykor meginduló nyári szélben. Szemükkel a látóhatár kémlelték, amit éles hegycsócsok csipkéztek. Vékony füstoszlop szállt a magasba a horizont peremén, mely a magasban lassan hömpölygő viharfelhőkbe keveredett lágyan.
- Én mondom nektek, valami baj van! – szólt halkan az egyikük, aki furcsa tollakkal díszített, kemény karimájú kalapot viselt. Ábrázata alapján inkább csavargónak nézte az ember, mintsem úriembernek. Tarka ruhája távolról hanyagnak tűnt, mintha mindenféle maradék rongyból varrták volna össze őket. Ám közelebbről figyelve észrevehető volt, hogy minden anyag finom, drága holmi volt és illesztésük pontos tervezés mentén készült. Szakállán is színes gyűrűkkel ékesített fonatok lógtak. Egyik kezét a nyergén pihentette, másikkal a pipáját tartotta szájához. Hosszan, mélyeket szippantott belőle, majd sűrű, kemény füstfelhőket eregetett maga elé.
- Ha Racka azt mondta, hogy itt lesz, mielőtt a nap eléri a delet, akkor itt is lesz. Higgy benne, Acsa! – válaszolta teljes nyugalommal a tőle balra álló férfi. Fiatal, megnyerő vonásait csak a bal szeménél éktelenkedő csúnya sebhelye rondította el. Kardja, két társától eltérően, a hátára volt akasztva. Díszes, csontokkal és arannyal díszített markolata egészen a feje búbjáig magasodott.
Harmadik társuk némán ült a lován. Csak bámult bele a messzeségbe madárcsőrt formázó csuklyája alól. Hatalmas, madarakkal díszített, faragott íját a nyergére akasztotta. Szemével a távoli erdősávot fürkészte, ami keletre, a hegyek felé zárta el a hatalmas búzatenger útját. A szikrázó sárga hullámok élesen váltak el a sötétzöld erdőfal pereménél. Hiába próbált minden erejével koncentrálni, csak nem sikerült betekintenie a fák közé. Világoskék szemeit összehúzta és levette fejéről a csuklyáját, hátha így megpillanthat valamit, amit addig nem látott. Ám nem látott se többet, se kevesebbet, mint addig. A lassan kavargó viharfelhők szemmel láthatóan közelebb húzódtak a búzával terített síksághoz. Egyre nagyobb részt harapva ki a halványkék égboltból.
- Hogy állunk az idővel? – kérdezte a sebhelyes arcú.
Acsa kiléptette lovát az Ikrek árnyékából és az égre emelte a tekintetét. A nap magasan járt az égen, már jócskán át is bukott az égbolt tetején.
- Már késésben vagyunk, Barambor! – válaszolta, majd visszabaktatott a többiek közé.
Aztán hirtelen megállt a levegő. Mintha a természet egy pillanatra visszatartotta volna a lélegzetét. A feszült csendben csak a lovak finoman morajló lélegzetét lehetett hallani. Lassan, egyenletesen szedték a levegőt, majd kissé nyugtalanul mocorogni kezdtek.
- Ott jön a Fecske! – törte meg a csendet hirtelen az erdő peremét kémlelő, kék szemű férfi.

Abban a pillanatban egy lovas vágtatott ki a fák közül egyenesen bele a búzatengerbe. Csak úgy hasította az újra erőre kapó búzatenger hullámait. Nem sokkal utána négy fekete paripa jelent meg, hátukon egyforma vöröses ruhát viselő harcossal. Egy szemhunyásnyi sem telt bele, és a három lovas az árnyékból szinte egyszerre iramodott feléjük. Csattogott a kantár szára lovaik izmos testén. Miközben Acsa és Barambor kardért nyúltak, harmadik társuk hatalmas íjat feszített meg és várta a megfelelő pillanatot. A távolság egyre csökkent, már csak pár száz méter választotta el a két egymás felé robogó csapatot. Egy éles, süvítő hang repesztette ketté a forró levegőt. Mintha kabóca húzott volna el az ember füle mellett. Az egyik vörös lovas finoman hullott alá a derékig érő búzatengerbe. Még egy utolsót recsegett az íj, jelezve hogy gazdája lövésre készen áll, de a vágtató lovak orra már egy vonalba ért. Hallatszott, ahogy az íj teste az utolsó pillanatban nagyot sóhajtva elernyed és a sisteregve távozó nyílvessző egy tompa pukkanással egy újabb testet talál. Kardok csattantak és lovak nyerítettek, majd néma csend támadt. Acsa és két társa egyszerre fordították vissza lovaikat az ütközet után. A lassan ülepedő por és búzapernye felhőn túl csak egyetlen lovas körvonala rajzolódott ki. Lassan kaptatott fel a domb tetején álló fa árnyékába, majd a földre hullott a nyeregből. Vágtatva indultak vissza maguk is az Ikrekhez. Közelebb érve vették csak észre, hogy két ember fekszik a földön. Egyikük a társuk volt, akitől négy napja váltak el, a másikat viszont nem ismerték fel.
- Racka! Rackaaa! – kiáltották már a távolból.
Racka fel is emelte a fejét a földről, de a kimerültségtől szólni sem tudott, csak visszaejtette fejét a fűre.
Egyszerre pattant ki a három lovas a nyergéből, amint odaértek.
- Hozd a táskádat, Acsa! – szólt sürgetően Barambor.
Acsa, kalapját eldobva, át is lépett sietve a fa hatalmas törzsének másik oldalára és egy bőrből készült, aranyveretes táskával tért vissza a földön fekvő társához.
- Rajta segítsetek! Engem hagyjatok! – szólt társaihoz a kimerült férfi, miközben a mellette fekvő, vérző, eszméleten idegenre mutatott.
- Engedj közelebb, Barambor! – tolta félre Acsa az útból fiatalabb társát, aki csak az utat zárta el előtte. A test mellé lépve azonban megtorpant. Szemöldökét felhúzva hol a sebesültre, hol pedig Rackára nézett, majd némi habozás után gyorsan munkához látott.
Harmadik társuk távolabbról figyelte őket, majd fejére húzta csuklyáját és hátat fordítva a többieknek a látóhatárt figyelte.
- Nincs mitől félned, Turgul! Csak az a négy lovas követett. Nem volt más a nyomomban. – hallotta meg a fáradt sziszegést a háta mögül.
- Sosem lehetsz elég óvatos, Racka! Nincs rosszabb a váratlan meglepetéseknél – szólt vissza komoran, szemeit továbbra is búzamező peremén tartva.
- Elég súlyos a sebe! – mondta Acsa, miután óvatosan levette a páncélzatot és feltárul előtte egy nyílvessző okozta seb – Barambor! Tartsd erősen! Ki kell szednem belőle a nyílvesszőt. Szerencsére nem talált el fontosabb részt, de ha nem szedjük ki belőle, akkor belepusztul.
Oldalra fordították a testet és Barambor igyekezett minden erejével a földre szorítani annak kezeit. Acsa a combjaira ült, majd lassan számolni kezdett:
- Egy… kettő… három!
Óriási fájdalom hasított belém. Egy pillanatra magamhoz tértem. A mennyek kapujára számítottam, meg angyalokra, égi muzsikára. Ehelyett két goromba, cseppet sem angyali külsejű férfi fogta le minden végtagomat, amint éppen valami iszonyatos dolgot vittek véghez a vállam tájékán. Nem érkeztem szólni nekik. Csak valami értelmetlen hörgés tört fel belőlem és újból elájultam.

- Sikerült! Kihúztam belőle. – mondta Acsa, miközben a seb nyílásába dugta egy-egy úját – Turgul! A táskát! Add közelebb a táskát.
Szárított és frissen vágott növények szárai és virágjai, valamint apró üvegtégelyek borultak a földre. Acsa szakszerűen és gondosan válogatott közöttük, majd határozott mozdulattal kiválasztott kettőt az üvegek közül és azokkal tömte tele a sebesülések helyeit.
- Most már elengedheted! Menj és hozz valami kötésnek valót – intett oda Barambornak, aki rögtön ugrott és a nyergére kötözött táskából egy fehér ruhadarabot kapott elő.
Óvatosan átkötötték a sebesült testét, feje alá párnát készítettek, majd betakarták egyikük kabátjával.
Racka köré gyűltek és alaposan átvizsgálták a testét.
- Nincs bajom! Csak kimerültem! – szólt mogorván, miután megelégelte a folytonos tapogatást, piszkálást.
- Már azt hittük, valami balul sült el! – szólt aggódva Barambor.
- Minden rendben ment! De nem úsztam meg a harcmezőt. Csak ott tudtam a közelébe férkőzni. A táborban éjjel-nappal vigyáztak rá, mint egy törékeny virágszálra. A csata azonban nem úgy alakult, ahogy várták és ő is a csatatérre keveredett.
- És a kulcs? Megszerezted a kulcsot? – vágott közbe türelmetlenül Turgul.
- Ott van nála! A nyakába akasztva hordja.
Turgul az eszméletlenül heverő testhez lépett és vad motozásba kezdett.
- Hagyd csak! Nincs nála! – szólt rá higgadtan Acsa.
- Mi? – kérdezte szinte egyszerre Turgul és Racka.
- Mondom nincs nála! Már átkutattam miközben a sebeit láttam el.
- Az lehetetlen. Hisz még előző este is láttam a nyakában lógni, miközben a sátrában fürdött. – mondta Racka.
- Akkor sincs nála. Lehet a sátrában hagyta, lehet a sárba tiporták a harcmezőn. Teljesen mindegy, kudarcot vallottunk. Szedelőzködjetek, indulnunk kell. Ha igaz, amit Racka beszél és az ütközet tényleg rosszul alakult, akkor a Sakálok hamarosan erre indulnak tovább. Nincs vesztegetni való időnk.
- És vele mi lesz? – kérdezte Racka a mellette fekvő testre pillantva.
- Magunkkal visszük. Még hasznunkra válhat.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Kaland
· Kategória: Novella
· Írta: vick lesky
· Jóváhagyta: Syringa

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 13
Regisztrált: 0
Kereső robot: 8
Összes: 21

Page generated in 0.0381 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz