Navigáció


RSS: összes ·




Novella: A szivárvány alatt 9/4

, 206 olvasás, Pacsirta , 4 hozzászólás

Ezerszín

Éjfél után fél kettőig dolgoztam a műhelyben. Nagyapától tanultam fafaragást, még gyerekkoromban. Egy szál rózsát faragtam Angelinának. Sokáig tartott, de végül szépre sikeredett, elégedett voltam vele. Ezt adom neki emlékül.
Nagyapa korán lefeküdt, duzzogott, amikor megkérdeztem tőle, melyik variációt választja, mikor akar hazamenni. Azt mondta marad, majd a délutáni busszal megy, ahogy tervezve volt. Nem volt idő nagyapa lelkét ápolgatni, mert el kellett készülnöm a rózsával. Ha figyelembe veszem azt, hogy tegnap éjjel sem aludtam semmit, hát most is jól belenyúltam az éjszakába. Fáradt vagyok, alig állok a lábamon. Miután lezuhanyoztam, azon töprengtem, hogyan fogok felébredni reggel. Éjjel két óra van, s hatkor fel kell kelnem. Mi lesz, ha nem ébredek fel, ha elalszom és elmegy a busz... elmegy Angelina és sohasem látom többé... Ez a gondolat végképp kétségbe ejtett. Volt ott egy öreg vekker. Felhúztam hatra a csörgőt, oda tettem közel a fejemhez, csak egy pokrócot rántottam magamra, s ott a fotelben ülve aludtam. Gondoltam, minél kényelmetlenebb, annál előbb felébredek. Nem szabad elaludnom, semmiképpen.

Iszonyú csörömpölésre riadtam. Annyira meglepett, hogy hirtelen talpra ugrottam, pedig a szememet ki sem tudtam nyitni. Aztán azonnal a földre rogytam, mert kezem, lábam úgy el volt zsibbadva, hogy nem tudott megtartani. Nem értettem az egészet. Csak annyi erőm volt, hogy megragadjam a pokrócot és elvágódjak a kanapén. Szerencsére nagyapa kirohant a hálóból.
– Te tényleg megkergültél? Felvered a házat hajnalok hajnalán. Mi ütött beléd?
Akkor hirtelen kapcsoltam: Angelina! Azonnal talpra ugrottam és elhallgattattam a vekkert. Hálás voltam nagyapa szidalmazásaiért, mert egyébként tán az egész napot átaludtam volna.
Mondtam neki, hogy a cuccaimat beteszem a hátizsákomba, ő meg pakolja a magáét a táskába és vigye haza. Azt mondta, nem ért ő ahhoz, mindig a mama szokta. Össze kapkodtam az ő dolgait is, és belegyűrtem a táskába. Meg lesz a véleménye nagymamának rólam, de nincs időm most ezzel foglalkozni, még ki kell égetnem a betűket, amit a rózsa talapzatába véstem, de már nem láttam a fáradtságtól az éjjel. Felkaptam a rózsát, és a műhelybe rohantam. Bele volt vésve a talapzatba: Emlékül Angelinának! Magor.
Az éjjel sokat gondolkodtam azon, hogy a megismerkedésünk dátumát véssem-e bele, vagy a búcsúét. Az utóbbi mellett döntöttem. Most, miközben kiégettem a betűket, úgy véltem, helyes döntés volt.
Becsomagoltam az ajándékom. Aztán egy papírlapra leírtam a címem, a komáromit, meg a szüleimét, itt a városban. Ugyanúgy a telefonszámokat is, hogy biztosan megtaláljon, elérjen az érkező posta, vagy a hívás. Még beszóltam nagyapának, hogy estére találkozunk, majd felkaptam a hátizsákom és az ajándékom s már futottam is Angelina háza felé.

A csomagok már kinn voltak a nagy kerti asztalon, mellette a járdán a guruló bőrönd. Ennyi pakk, hogyan bírta volna el, akár a buszállomásig, ez a gyenge csontú lány?
Oda adtam az ajándékot. Nem bontotta ki, csak felülről belenézett. Látta a dátumot, megkérdezte, ezt hogyan csináltam.
– Nincs benne semmi ördöngösség, az éjjel faragtam, neked...
– Te?
– Igen, én. Még gyerekkoromban ragadt rám valami, nagyapa sokat faragott és megtanított.
– Nagymama meg virágot kötött, és még te mondod, hogy milyen sokoldalú vagyok, pedig, amit én tudok, az kismiska ehhez... mondd, mit tudsz még?
– Semmit... vagyis igen, tudok főzni...
– Ezt nevezem!... Hát beismerem, hogy lepipáltál... még csak azt mondd meg, mikor aludtál?
– Hát őszintén szólva, nem sokat aludtam...
– Mindenesetre, köszönöm. Gyönyörű a rózsa... és benne van egy átvirrasztott éjszaka. Igazi kincs.
Nagy nehezen még betuszkoltuk a bőröndjébe. Nagyon óvta, vigyázta, nehogy eltörjön. Reméltem, épségben hazajutnak, Ő, és a rózsa.
A csokor még ott pompázott az asztalon. Elköszönt tőle, gyengéden, szeretettel. Misi is ott ugrált az ajtóban álló magas fenyőn. Majd, amikor elindultunk a csomagokkal megpakolva, az asztalról nézett utánunk, két lábon állva, aztán megnyalta a mancsát, és mintha intett volna felénk.
– Nézd, puszit küldött nekem! – kiáltott fel Angelina. – Mintha tudná, hogy nem lát többé.
– Tudja! Az állatok megérzik az ilyesmit.

Már a buszon ültünk, egymás mellett, amikor előkotortam az ingzsebből a papírt, amire a címem és a telefonszámom írtam.
– Kérlek, ezt tedd el! Én is kérem a te címedet.
– Ez már elég, majd megírom a magamét – mondta, miközben összehajtogatta, s mivel nem volt nála táska, a derekán lévő kis övtáskába tette.
Hirtelen magam felé fordítottam az arcát, belenéztem gyönyörű smaragdszínű szemébe, úgy kérdeztem.
– Megígéred?
– Hogyan ígérhetném meg? Azt sem tudhatom, élek-e még, akár holnap...
– Ne... ne mondj ilyeneket, kérlek – rátettem az ujjam bájos ajkaira, s csak néztem varázslatos, hatalmas nagy szemeit, és úgy, de úgy szerettem volna megcsókolni.

Miután elhelyeztük a csomagokat a csomagmegőrzőben, megreggeliztünk, aztán nyakunkba vettük a várost.
Szétnéztünk a belvárosban, megmutattam hol jártam iskolába, általánosba, majd gimnáziumba, de nem olyan nagy város ez, nincs sok látnivaló, megkérdeztem, van-e valami konkrétum, amit látni szeretne.
– Igen. Nekem azt mondták, hogy a csíksomlyói búcsú helyszínét nézzem meg. Állítólag nagyon szép, milyen messze van ide?
– Az tényleg nagyon szép, tetszeni fog neked. Nincs túl messze, de taxival megyünk, s majd gyalog jövünk vissza. Jó lesz?
– Hát persze, csak ne késsem le a vonatot...
– Rengeteg időnk van még addig.
Taxit hívtam. Nem több három kilométernél, de elég lesz visszafelé gyalog jönni, gondoltam.
Megnéztük előbb a Kegytemplomot, majd azt az építményt, amit a mise celebrálására építettek a hegyen. Ám, Angelinát jobban érdekelte itt is a természet, hát körbejártuk a talán százezer embernél is többet befogadó hegyoldalt, megnéztük a csúcson azt a kerek fenyőerdőt, ami szinte a sziklából nőtt ki. El volt ragadtatva, mindent látni szeretett volna. Órákig mászkáltunk a hegyen, a makulátlanul tiszta levegővel nem tudtunk betelni. Amikor az égre néztem, még a szavam is elállt.
– Angelina, nézd! Szivárvány a fejünk felett.
Mindig mindenre kerestem a tudományos magyarázatot, de akkor nem törődtem vele, nem érdekelt honnan a derült kék égen a szivárvány, csak álltunk egymás mellett, és gyönyörködtünk a fejünk felett átívelő szivárványban.
Akkor összeért a kezünk. Az égre néztem, – te akartad, Uram, vagy csak a véletlen? – Fel sem mértem a helyzetem, szinte önálló életre kelt a kezem. Bütykös, kemény férfiujjam átfogta az apró, gyenge kezet, ami engedelmesen a tenyerembe simult. Úgy kellett a tenyérnek a tenyér, mint éhes koldusnak a falat kenyér. Ujjaink egymásba fonódtak, majd újra nyíltak, és újra zártak...
A szivárványt már magunk mögött hagytuk. Sétáltunk vissza a város felé, két oldalt fasor szegélyezte a gyalogutat, susogtak a lombok, cirógatott bennünket a szél, köröttünk madarak csicseregtek, méhek, bogarak dongtak, pillangók röpködtek, virágok szegélyezték utunkat, és mosolyogtak ránk. Ember nem volt a Földön nálam boldogabb.

Megjegyzés: Folyt. köv...

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezerszín
· Kategória: Novella
· Írta: Pacsirta
· Jóváhagyta: Syringa

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 19
Regisztrált: 4
Kereső robot: 11
Összes: 34
Jelenlévők:
 · hegeanna
 · Kavics
 · léna
 · PiaNista


Page generated in 0.0397 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz