Navigáció


RSS: összes ·




Próza: A tizenkét hónap 11.

, 194 olvasás, Aevie , 2 hozzászólás

Misztikum

Őszutó

Ahogy az éj kezdett leszállni, a hangok úgy csendesedtek. Fél órának tekintették a kontroll-időt: amikor egy-egy hónaptestvér elhallgatott, és harminc percen át nem szólt – akkor azon hangmérnök letehette a lantot, és hazamehetett.
A doktornő a stúdió szobában várakozott, és figyelte búcsúzó-távozó kollégáit. Már csak hárman maradtak rajta kívül, a két hang rögzítője - Januáré és a királyé –, illetve egy ápoló. Automatikusan kapkodta fejét a két monitoron megjelenő írott szövegek felé, ám nem lett volna most szükséges – mint akkor, amikor több párhuzamosan futó párbeszéd zajlik: tisztán lehetett érteni a két felet.

- Királyom, kérlek, engedd fiadat a Földre! - pusmogta a szobának a doktornő. Két kollégája lemondóan pillantott rá.
Jani eddig a padlón ült, az üvegszoba legtávolabbi zugában, ám most felállt. A két kolléga is felállt, lélegzetvisszafojtva léptek ki a gépek mellől, hogy a lehető legközelebbről nézhessék a fiút.
- Ez az, Jani, gyerünk! Szeresd azt a lányt! - szorongatta feszülten saját ujjait a doktor.
- Történni fog valami, érzem! - rebegte az egyik technikus.
- Mintha Január kezdene felülkerekedni! - bólintott sűrűn a másik.
A doktornő szíve hatalmasakat dobbant. Elmosolyodott a tényen, hogy ha valaki most ugyanúgy mérné a paramétereit, ahogy Janiét, kórházba szállítanák.
- Gyerünk már! - drukkolt a fiúnak.

~ * ~

Érzem a tél szagát: acélos és füstös. Talán a felhők árasztják magukból, melyek mint vastag dunna, tömve vannak hóval. Érzem Esztit, tudom, hogy vár rám, és semmi más nem számít, csak gyönyörű, mindent átható barna pillantása.

- Eszti már nem él, nem látom, fiam. Nem mehetsz le, mert indulnunk kell máshová. És én egy gyermekemet sem hagyom hátra – szólt a király.
- Tudom, hogy nem látod, apám, de én érzem, hogy él – suttogta Január apja előtt fejet hajtva.
- Azt mondtam nem! - dördült fel a király.
Január körbenézett a testvérein. Némán álltak fejüket a padló felé billentve.
- Segítsetek – kérte, de a testvérek nem mozdultak.
- A hó hátán nem maradhat élve ember, édes fiam – fogta a király vigasztalóra hangját.
- Ha engednéd velem a testvéreimet, a hó homokká olvadna – Január szinte csak tátogott, lelkében erős félelem kerekedett felül hangszalagjain. Gyomrát hányinger szorongatta, halálosan félt apja szigorától.
- Te most pusztán mérges vagy, fiam. Megértelek. Én sem tudnék, mit kezdeni anyád nélkül, de a valósággal mást kezdeni nem lehet, mint elfogadni.
Január zokogni kezdett, térdre hullt, majd a padlóra. Feladta. A király győzött.

~ * ~

Az ápoló szó nélkül ment be Janihoz. Felemelte az eszméletét vesztette fiút, és az ágyba tette. A két hangmérnök nagyokat sóhajtozva cihelődni kezdett, mikor a doktornő hirtelen megszólalt.
- Mit mondott? - kérdezte.
- Hogy Eszti meghalt – válaszolta az egyik technikus.
- Utána!
- Hogy a hóban nem marad életben az ember.
- A hó hátán… - javította ki a pszichiáter. - És erre Január? Tekerjétek vissza!

~ * ~

A felvételt századszorra is együtt hallgatta meg ezután a nyomozóval.
- A hó hátán… Homokká olvadna… Homokhát! Homokhátság az Alföldön! - kiáltott fel a nyomozó, majd megragadta a doktornőt.
- Te most pusztán mérges vagy – tette hozzá a nő. - Pusztamérges! Van olyan település!
A nő felsikoltott örömében, míg a férfi örömében szájon csókolta őt.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Misztikum
· Kategória: Próza
· Írta: Aevie
· Jóváhagyta: Syringa

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 14
Regisztrált: 2
Kereső robot: 12
Összes: 28
Jelenlévők:
 · boszorka
 · GoldDrag


Page generated in 0.0978 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz