Navigáció


RSS: összes ·




Próza: Életek - A fogorvos és egyéb mesterségek 9.

, 235 olvasás, Aevie , 6 hozzászólás

Ezek vagyunk

Mivel meg sem mert szólalni, úgy döntöttem, egyelőre ennyiben hagyom az ismerkedést a kegyetlen bűnözőnkkel… És nem kellett nagyon bonyolult kombinatorikára erőltetnem a fejem, hogy „kitaláljak valamit” - mert a valami kitalálását Annuska néninek is megígértem.

A tündérjó néni már fent volt, amikor megtettem a szokásos hajnali látogatásomat. Suttogta a nevemet, vagyis nem azt, hanem évikézett, ebből gondolhattam, hogy Miklós bácsi még biztosan alszik.
Annuska néni ágyához lábujjhegyeztem, leguggoltam, és megfogtam a kezét.

- Hogy vagy, kislányom? - kérdezte aggódó tekintettel.
- Most már anyagi gond, Annuska néni… - sóhajtottam.
- Hogy?
- Valahogy össze kell koldulnom huszonötezer forintot – nyögtem, majd felálltam, és kibontottam őt a takaróból, aztán a pelenkából. - Annuska néni, beszélnünk kell valamiről… Bízik bennem?
Megragadta a kezem.
- A konyhaszekrényben van annyi, vedd csak el, kicsim.
- Mi? Ja, a pénz? Jaj, nem! - morrantam rá, aztán folytattam. - A bűnözőről kell beszélnünk – böktem ki.
- Megerőszakolt? Megvert? Bántott? - hőkölt fel, mire Miklós bácsi nagyot horkantott álmában.
- Neeem… Nem! Annuska néni, az a fiú egy szent! - kezdtem, de hallani sem akart erről többet.
- Az a vén pojáca egy sorozatgyilkos, kicsim! És az efféle bűnözők nem szentek. Börtönben lenne a helye, de a bamba bíróság addig ült az ügyön, míg az el nem évült.
Mindig ámulattal töltött el a tény, hogy Annuska néni mindenről mélységekig informálva vagyon, még akkor is, ha egész nap az ágyban fekszik. Aztán szemet szúrt valami…
- Akkor meg valakivel összekeveri ez a rohadt falu. Alig lehet harminc, Annuska néni, maga pedig vén pojácának nevezi.
- Hetvennél biztosan több, kicsim, amióta húzódik a dolog…
- De én találkoztam vele! Fiatal!
- A szemeddel nincs baj, szívem? - hajolt közelebb hozzám.
- Biztos ugyanarról beszélünk?
- Kérdezz csak meg bárkit!
- Hááát, jó… - vontam meg a vállam, aztán elindultam dolgozni.

A labor pultjánál úgy tapsikoltam, mintha karácsony volna. New York mindent küldött, amit csak kértem. Miután bevettem egy fél doboz gyógyszert, el”email”-eztem nekik a fizetési kérelmem. Aznap már június harmincadika volt, és abban az évben egy centet sem utaltak. Nem mintha olyan hű de sokat kerestem volna, a zsé egészét a kutató cég kapta, ami magyar kézben volt, tehát természetesen minimálbér. Aztán álltam csak neki dolgozni. Akárhonnan közelítettem meg a hipotézisemet, valami mindig hiányzott. Egy utolsó láncszem, amire álmomban már rátaláltam, míg fel nem vert a fogorvos piaszaga. Azóta nem tudtam. Azóta soha nem jutottam el a megoldáshoz, pedig közel voltam, hiszen minden betegségre, melyet nagyrészt nagy százalékban befolyásol a kor, már mind kilőttem. De magát az öregedést hogyan lehetne megállítani? Hiszen maga az idő az egyetlen gyilkos, ha betegségek már nincsenek… Az idő mint gyilkos. Hm. Vagy ezt is csak „pletyka”? Ahogy a kék autós sem gyilkos – ebben biztos voltam.
És a falusi pletykákkal csak egy dolgot lehet tenni. Legalábbis nekem Annuska néniék érdekében egyszerűen meg kell fordítanom a pletykát a fiúról. Az időt tehát nem megállítanom kell, csupán meg kell változtatnom a viselkedését. Persze nem az időnek… Nem vagyok én apály, sem dagály…
Így aztán újra az öregedési láncok problémájánál lyukadtam ki; ezért hát feladtam.
Amikor összerámoltam a szerzeményeket, hogy elpakoljam a táskámba, nem hittem a szememnek. Ott hevert egy húsz- meg egy ötezres… Annuska néni? De hogy???

Padlógázzal száguldottam haza, miközben az idő-sebesség-mozgás alaptételét tesztelgettem, de nem lettem okosabb, csupán egy visszapillantót vesztettem, meg egy dögöt csaptam még jobban szét…
Kísérteties kongás dörgött fel, amikor befordultam az utcánkba. A fekete hajú férfi a kocsijához támaszkodva állt, mintha csak engem várt volna. Éjfél. Még Hamupipőkének se lennék jó, az tudta, mikor kell lelépni, én meg a tiltott időben érkeztem. Időhatárok… Tiltás-engedelmesség befolyásolta erő-ellenerő… Összetett energia… Elhagyott cipellő a harang kongásának rémületétől. Egyensúly, egyensúly, de mivel tudnám kioltani az időt mint tényezőt?!

Mikor leparkoltam mellé, hangos tuc-tuc zene zengett fel a házam felől. Ez csak egyet jelenthetett… Minden év egyetlen napján, ahogy az állatok beszélni kezdenek Szentiván éjkor, a mentősök és a többi ügyeletes orvos, nővér kirúgnak a hámból. Jogom nekem is lett volna lazítani, de a külvilág minden egyes momentumától képletek pörögtek a szemem előtt. Jegyzetelni kellett volna, de azt ebben az utcában nem tehettem. Itt „tenni” kellett, nem gondolkozni.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezek vagyunk
· Kategória: Próza
· Írta: Aevie
· Jóváhagyta: Syringa

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 31
Regisztrált: 1
Kereső robot: 51
Összes: 83
Jelenlévők:
 · Romuald


Page generated in 0.0638 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz