Navigáció


RSS: összes ·




Házi pályázat/ próza, novella: Az orvos / A doktor, a bitzsoké, és a borotvalány

, 497 olvasás, SusanWinter , 26 hozzászólás

Fantasy

A programozó némán meredt a monitorán kéken villogó jelzésre. Majd lassan felemelte zon-gora virtuózokat is megszégyenítően hosszú ujjú kezét, és hirtelen lecsapott billentyűzetre. Csakhamar egyedül a billentyűk szapora kopogása törte meg a csendet, ahogy elkezdte be-táplálni a gépbe a parancsokat és az egyéb kitételeket. Melyek az éppen frissen beépített májra vonatkoztak.
– Óvatosabban Azz. Ez nem egy szív, vagy egy tüdő, hanem csak egy máj. –érkezett a halk megjegyzés a füléhez erősített headset-ten keresztül.
– Rendben, lassítom az adat áramlást. –szűrte a fogai között a férfi, ahogy ujjai tovább táncoltak a billentyűkön. Jó maga nem volt jelen, mivel az ő –Azzael– személyes jelenlétére nem volt szüksége Nakagawa doktronak. Meg egyébként is Azzael mindig rosszul volt a vértől. Így nem is csoda, ha nem implantátum beültető orvosként, hanem programozóként végzett. Ami azért mindig keresett szakma volt. Egy-egy kitűnő programozó milliárdokat kereshetett. Ebben az egészségüggyel foglalkozó szakmában közel annyit, mint egy orvos. Ekkor újra Doktor Nakagawa hangja szólalt meg a fülesében.
–Remek. Jól funkcionál. –Azz szélesen elmosolyodott, ahogy lassan leeresztette a vállait és kényelmesen hátra dőlt a székében.
–Mi a következő?
–Az estéd mostantól szabad. De ha van kedved indulás előtt gyere át az ebédlőbe, és igyunk meg egy kávét. –Azzael beleegyezően hümmögött a telefonba. –Akkor várlak. –köszönt el tőle a doktor.

Azzael végül így végezte be a mai napját, a kórház kantinjában, egy bögre tejes kávéval a kezében. Addig is ameddig a doktor nem ért oda, elgondolkodva figyelte a tükörképét az asztal csillogó króm felületén. Egyszerű smaragd zöld ruhát viselt, még nem öltözött át a programozó szobából kifelé jövet. Haja mély királykék volt, helyenként arcát kiemelendő aranyszín tincsekkel. A szemei természetellenesen türkiz kékek. A fülese még mindig ott sö-tétlett a fülében. Nyakszirtjén diszkréten a tarkója hátsó falára rejtve a bőrébe simultak a csatlakozó elemek. Azzael R. Kreen jelezte a ruhájára erősített diszkrét névtábla, amit a kór-ház területén viselnie kellett. Ez nem csak a nevét súgta meg a gyanútlan szemlélődőnek, de a foglalkozását is. Ahogy a türkizkék szemek az ablakon túli megapoliszra pillantottak észre-vette, hogy már esteledik odakint. Az égjárók egyre sűrűbben közlekedtek, hazaszállítván a környéken dolgozókat és befuvarozva az éppen munkába igyekvőket. Minden rendszerinti ritmusban történt. Ezen Azzael mindig is jót mosolygott, és most is lassan felfelé görbült szá-ja sarka, ahogy belegondolt milyen jó dolga is van. Időnként még megállt és rácsodálkozott a környezetére, és arra hogy milyen gyorsan fejlődik. És hogy milyen robbanásszerűen történt minden, ami ehhez a fejlődéshez szükséges volt. Végül is ki hitte volna még az évezred elején mindezt. A legtöbb dolog, ami mainapság minden napos akkor még csodaszámba ment. Itt vannak elsőnek a beültetések. Annak idején, még egy-egy remekbe szabott kéz, vagy láb pótlék egy-egy veterán katonának szó szerint vezető cím volt számos ország televízió adóján. Míg mostanra egy mindennapos dolog. Még az is tud magának egy pár lábat szerezni, akinek van két egészséges, csak azért, hogy később jó pénzért eladja. A másik dolog, ami megválto-zott az a munkában töltendő átlag életkor. Ahogy javult a technológia, és ahogy vele együtt javult az egészségügy és az orvostudomány lassan már nem létezett lehetetlen az orvosok előtt. Később leginkább az implantációkat elvégző orvosok létszáma emelkedett meg. Hiszen ez lett az az ágazat az orvos tudományon belül, ami a legtöbbet fel tudta mutatni. Hamaro-san már nem csak kezek, és lábak voltak, amiket tudtak pótolni az orvosok, hanem belső szerveket is, szívet, májat, tüdőt, mindent, és hamarosan megkezdődött a DNS, mint olyan átvariálása is. Bárki kérhetett magának új bőrt – szó szerint – új hajat, és a többit. Beépíté-sekkel a test minőségét is feltudták javítani. Hiszen mostanra már minden napos volt, hogy egy a beültetések sok esetben az egyén szakmájához illeszkedően szolgáljanak és könnyítsék a munkáját. Ennek legjelesebb és leglátványosabb példái a riporterek voltak, a szemükbe épített kamerákon keresztül mindent felvehettek bárhol és bármikor és nem kellett hozzá egy nagyobb tévéstáb a nyomukba. És mindez még csupán a jéghegy csúcsa volt.
Mert végül is, ki ha nem az ember akarna éppen istent játszani? És mik, ha nem éppen az orvosok lennének a legjobb eszközei ennek.
Ennél a gondolatnál hallotta meg Azz az ismerős felé közeledő koppanásokat a kövön. Ahogy lassan oldalra sandított, egy magas, széles vállú orvos lépdelt felé, egykor barnás haja már őszbe vegyült, és a szemüvege mögött ülő sötét barna enyhén mandulavágású szemek kí-váncsian pillantottak az éppen az asztal mellett ücsörgő fiatal férfira. A sétapálca szerűség, pedig amit a kezében tartott Aszklépiosz botját mintázta. Legalább is a szár környékén végig tekeredő kígyó ezt üzente. Ruhája sötétkék volt, hasonló névtáblát viselt, mint a fiú. Csupán a rajta felvillanó felirat volt más. Dr. Hion Nakagawa félig japán, félig amerikai. Miután apja elhagyta az anyját ő is felvette a Nakagawa nevet. Ma már a legbiztosabb kezű orvos azok között, akik nyíltan kiálltak amellett, hogy csupán életmentő, és élet jobbító műtéteket haj-landók elvégezni. Doktor Nakagawa emellett többször is szót emelt. Nem állt szándékában egy halandóból sem vásári majmot csinálni. Legalább is ez volt a szava járása a témában.
–Már ki is szolgáltad magad. –Azzael felpillantott az orvosra, majd elmosolyodott, ahogy las-san belekortyolt a kávéjába. Ez sem kérdés volt, pusztán megállapítás.
–Nem bírtam várni. –jegyezte meg Azz felpillantva a vele szemben lassan helyet foglaló férfi-ra. –Mik a jövő heti tervek? –próbálkozott meg a kérdéssel.
–Kedden lesz egy szív beültetésünk, és rögtön utána egy tüdő. Aztán csütörtökre egy pár szem a tervezett műtét. –Nakagawa helyeslően sóhajtott, majd fáradtan sóhajtva pillantott ki az ablakon. –Csupa rutin műtét. –nyújtózott egyet a doktor.
–Dr. Nakagawa megkérdezhetem, hogy működnek azok a memória panelek, amiket beépí-tettek magának?
–Tudom, hogy te programoztad le, és meglehetősen jól funkcionálnak. –érkezett válasz, de ekkor már Azz a liftet figyelte, melynek hangtalanul kinyíló ajtaján egy éjfél fekete bőrű ismeretlen lépett be a helyiségbe és kanyarodott is el a szépítkezős részleg felé. Nakagawa arcán megfeszültek az izmok. Azz pedig lopva megint az ismeretlenre sandított. Még innen is kivette azt a hófehér hajzuhatagot, ami az éjfél fekete bőrhöz társult, és persze a diszkrét fekete ruhákat is. Már sejtette is, hogy mi következik, amikor meglátta, hogy doktor Nakagawa szinte a szemével ölni tudna.
–Homo sapiens. –morogta a fogai között.
–Valami baj van uram? –érdeklődött Azz. Látta, hogy az orvos leginkább szeretné a tíz körmé-vel lekaparni a falat. Azt is sejtette, hogy azzal illetővel kapcsolatos, aki éjfél fekete bőrrel parádézott el mellettük az imént. Ő viszont inkább a liftből a férfi után kilépő lányra pillan-tott. Utóbbi talán 20-as évei közepén járhatott. Tengerkék haja hosszú volt, és a vége már egészen vérvörösben játszott. Épp unatkozva pillantott körül, és közben egy hatalmas gömböt fújt a rágójából. Majd hanyag ezüstszín pillantása megállapodott rajtuk. Ruhái leginkább egyszerű feketék voltak, a feje tetejére száműzött védő szemüveg és a lentebb helyezett részecskeszűrő porálarc arról árulkodott, hogy a város mélyebb negyedeiből jöhetett. A dok-tor talán Azz szerencséjére legyen mondva, pont ezt a pillantott választotta kifakadása pilla-natára.
–Az a fiatal kölyök, akit az imént láttál ott menni. Három hete még olyan hófehér bőrrel, és olyan gyönyörű kék szemekkel rendelkezett születésétől fogva, hogy bárki a fél veséjét felál-dozta volna azért, hogy úgy nézhessen ki. És tessék itt a végeredménye annak, hogy elutasí-tottam.
–De hát ha egyszer saját akaratából tette… ¬–kezdte volna Azz de Nakagawa leintette.
–Mert szerinted bárki ember fia saját akaratából tesz magával ilyet ugye? –érdeklődött Nakagawa a szemöldökét összevonva. –Követjük a bandánkat, meg a divatot azért tesszük ezt… –még folytatta volna, de ekkor az a lány akit Azz az imént jobban megnézett magának közvetlen az ő asztalukhoz huppant, egyenesen a mellette lévő székre.
–Bocsi, ha zavarok, de sürgős üzenetem van Mr. Doktor Nakagawa számára. –Azzael kíváncsi-an pillantott rá. A lány, akinek még az imént ezüstszínűek voltak a szemei, most olaj feketén töltötték ki az egész szemét. Kicsi finom ajkai tovább mozogtak, ahogy tovább rágta a rágó-ját, viszont a hanyag testtartása, azonnal elárulta, hogy több van e mögött egy üzenetnél. És persze doktor Nakagawa arc kifejezése is megért legalább egy misét. Azz az orvosról, megint a lányra pillantott. Majd megint vissza, és végül a lányra, akinek lassan mosolyba görbültek az ajkai. Ahogy az orvoséi is. Azzael pedig csodálkozva pillantott az orvosra, még soha nem látta mosolyogni Hion Nakagawa-t de biztos volt benne, hogy egyszer majd fogja látni. Az alapján, amit eddig tudott a doktorról ijesztőbbnek képzelte. De nem. Kifejezetten vicces volt látni, ahogy az orvos lassan újra bőrt húz a fogaira, és felkel az asztaltól.
–Azzael úgy vélem jobb lenne, ha velünk tartanál vissza az irodába, Akuma-val együtt. –a lány abban a minutumban talpra is szökkent és az eddig megszokott hányaveti stílusban indult meg a doktor után.
–Bátorkodom felhívni a figyelmét uram, mely szerint közölte velem, hogy nincs más dolgom ma délutánra.
–Persze mit is várnék egy programozótól. ¬–Akuma tűnődve pillantott Azzaelre. És ettől a programozó kezdte magát igencsak kényelmetlenül érezni. Mintha azok a szemek nem egye-nesen levetkőztették volna. De egyenesen lebontották volna a húst a csontjairól. Idegesítő volt egy ilyen lány szemébe nézni, mint Akuma.
–Kell egy programozó. –szögezte le a lány ellentmondást nem tűrő hangon, és a pillantása újfent a doktorra siklott.
–Ezt nem itt kell megbeszélnünk. –morogta a doktor, és határozott léptekkel elindult tovább az irodája felé. Nem foglalkozott többet azzal, hogy melyikük marad le.

–Maga most bele akar rángatni a maffia dolgába? –hördült fel Azzael.
–Ők is csak emberek.
–Részben! Felfogta, hogy mit művel? –doktor Nakagawa csak fáradtan sóhajtott és a szemét forgatta. Még is hogy tudta volna elmagyarázni ennek az embernek, hogy attól, hogy még részben ugyanúgy ver a szívük, és van pulzusuk. Természetesen még akkor is, ha éppen rész-ben gépek is. Akuma hanyagul törökülésben ücsörgött az egyik fotelban és csendesen igye-kezett kivonni magát a doktor és a programozó vitájából. Egy információs tábla halványan derengő lapjait olvasgatta, ameddig a doktor és a programozó épp egymással vesződtek.
–Az elődje is velem tartott. –szögezte le ellentmondás nem tűrő hangon doktor Nakagawa.
–De én nem az elődöm vagyok. –szúrta vissza az előbb leszögezett tényt Azzael. Mérgesen túrt bele királykék tincseibe.
–Idefigyeljen Kreen. Nagy körültekintéssel választottam ki önt, erre a posztra, és kitűnően teljesített. Itt az ideje, hogy elsajátítsa azt az ismeretet, hogy ők is emberek. Egyébként maga is csak részben ember, szóval nem értem miért van még mindig úgy oda? –Azzaelnek ez volt az a pont ahol eldurrant az agya. Természetesen csak képletesen értve. –De én tisztességesen élek.
–Egy a helyi maffia üzemeltette kórházban dolgozik. Semmi káros szenvedélye, a néha nap-ján lefolytatott italozástól, de ebben sem megy adott határ fölé. Igen mindent összevetve tényleg tisztességesen él a tisztára mosott pénzükből. –Azzael már épp vissza akart volna vágni, de végül is nem szólt semmit. Erre nem lehetett.
–Kiszállok.
–Attól tartok Azz – már bocs hogy letegezlek – de ezt előbb kellett volna meggondolnod. –mosolyodott el kárörvendően Akuma. A lány most először szólalt meg mióta a fotelbe lete-lepedett. Ezüstszín szemeit fürkészve villantotta Azzaelre. A fiú dühösen pillantott vissza rá. –Egyébként is ez egy mentő akció része.
–Még is milyen mentőakció, hiszen épp arról beszélünk, hogy ez egy maffia vezette kórház.
–Persze az. De gondolj csak bele, hogy hányan keveredtek nehéz helyzetbe a gangok miatt. Annak a bandának, ami ezt a kórházat vezeti, több kisebb alsó gangja van. Na, már most ezek közül a legtöbb nagyon szeretne eltűnni a közelükből. Mi pedig segíthetünk nekik.
–Miért nem választja a könnyebb utat? –kérdezte Azzael.
–Milyen könnyebb utat? –pislogott értelmetlenül az orvos.
–Hát… miért nem hagyja meghalni a főnököt.
–Mert talán ki se jutnék élve a műtőből? –pillantott doktor Nakagawa, Azzaelre.
–És mi van a beszélgetés felvevő készülékekkel?
–Mióta bent vagyunk zavarom. –sóhajtott Akuma. –Azz még az elődödnél is laposabb és nyuszibb vagy. –Azzael keze ökölbe szorult, amikor az erősen megnyomott „laposabb” és „nyuszibb” kategóriák eljutottak a füléig. –Már csak a fehér bolyhos fülek hiányoznak rólad, és az apró bolyhos farok a fenekedről.
–És ha ez valakinek az életébe kerül! Bele gondoltál egyáltalán mit művelsz!? –üvöltött rá a lányra.
–Jah. És ha eddig se volt senkinek sem semmi baja, akkor nem most fogják elkezdeni a rosz-szullét rohamokat. Lazulj már el. Lementek. Elintézitek. Aztán mindenki megy tovább a dol-gára. Csak a szokásos munka.
–Öngyilkos...
–Mind kockáztatjuk az életünket, néha napján. És ha ez a mai világban ér is valamit, akkor annál is inkább meg kell tenni. Orvos vagyok Mr. Kreen, maga ezt nem értheti. Arra esküd-tem, hogy életeket mentsek. És ameddig ezt legjobb belátásom szerint megtehetem, addig meg is fogom tenni. De kell egy programozó, aki segít ebben. Ha számíthatok magára akkor jó. Ha nem akkor keresek más megoldást.
–Mondjuk, tök jó lenne, ha minél hamarabb döntenél. Van pár élet, ami tőled függ jelenleg. –Akuma csendesen hátra dőlt a székében, és várakozva a kezében tartott táblára meredt.
–Gondolom, nem jövök ki élve ezek közül a falak közül…
–Éppenséggel élve fog kisétálni, de előtte törlöm a memóriájából ezt a negyed órácskát. –mosolyodott el doktor Nakagawa, és valamiért Azzaelnek kezdett kellemetlen érzése támad-ni. –Ne aggódjon, semmi olyasmit nem teszek magával, ami gátolná a munkája elvégzésében. Orvos vagyok nem titkos ügynök.
–Rendben… csak ne babráljon a memória paneljeimen! Oké?
–Oké. És még valami… szerintem mostantól igazán értékelni tudnám, ha nem úgy viselkedne velem mintha éppen valami különösen hegyes karót nyelettem volna le magával. Tudja, nem csak vezetéknevem van, és a betegeimtől hallom eleget a doktor Nakagawa megnevezést…
–Rendben… öö… Hion. –nézett az orvosra bizalmatlanul Azzael.
–Remek.
–Még remekebb. Akkor lent találkozunk. –állt mosolyogva talpra Akuma.

Lent. A szószerinti értelemben vett lentet jelentette. A város azon részét, ami elveszett az épületek tövében. Ahol folyamatosan mocsok volt, nem csak a levegő, de a víz is, és az épü-letek talapzatai is. Innen nem lehetett látni a fenti részét a városnak, ami magasan a szmog felhők fölé nyúlt. És ahol a lesüllyedt emberek éltek, történetesen az emberiség mocskai, és persze a bandák mocskai. A részecskeszűrős porálarcok nélkül itt lent létezni sem lehetett, és a védő szemüvegek nélkül sem.
Az emberek kitértek az útjukból. Ez leginkább azért történt, mert egyikük sem valami kelle-mes megjelenést nyújtott. Doktor Hion Nakagawa egyszerű fekete védő felszerelést húzott. A szokott biztonsági ruha volt rajta, arcát csőrszerű maszk takarta, és a szemei előtt egy pár kör alakú vörösen világító nyílás kapott helyett. Ennek ellenére a doktor nem csak tisztán látott, de ha éppen úgy tartotta kedve akár hő kamerás felvételt is csinálhatott a környezeté-ről, vagy ami még jobb scannelhette is a környezetét, annak minden domborulatával együtt. A felszerelését egy csuklya tette teljessé. Azzaelnek az futott át az agyán, hogy a doktor most éppen úgy néz ki, mint az egykori középkorban a pestisdoktorok. Egy ilyen alakot érthető hát, hogy még a nagyobb gangok se szerettek túlzottan. Azzaelnek egy régi egyszerű fejre szerelhető maszk jutott, ami teljesen átlagos volt. Akuma maszkja és sisakja, viszont legin-kább a régi japán, No színház maszkjaira emlékeztetett azok közül is leginkább a démon maszkokra. Azzael aki közvetlen a doktor mögött haladt kicsit jobban is körülnézett. Soha nem járt a város alsóbb részeiben. Ő mindig is a szmog feletti területen élt. De most szinte elborzadt attól, amit maga körül látott. Mindenfelé szemétkupacok tornyosultak. A falakat még évekkel ezelőtt firkálták össze, minden felé trágár firkák éktelenkedtek néhol meg told-va egy-egy szám kombinációval. Nem sokkal előttük egy lapos épület kapott helyet, melynek ablakain élénk skarlát vörös fények szűrődtek ki. A több decibellel üvöltő zenét még itt kint is hallani lehetett. Továbbá nem kellett hozzá túl eszesnek lenni, hogy ezt a bordélyházat is egy közeli gang üzemelteti. Akuma ekkor elsietett Azzael mellett és egyenesen a doktorhoz lé-pett. Pár percnyi pusmogás után, amit hallott a fülesén keresztül végül abban állapodtak meg, hogy a hátsó bejáraton mennek be.
–Ki fogják nekünk adni. –jegyezte meg Akuma.
–Nem akarja elhajtani a gyereket? –kérdezte most Nakagawa.
–Nem. Még így is csoda, hogy egyáltalán teherbe tudott esni…
–Rendben van. Ha annyira megakarja tartani, akkor gondoskodok róla, hogy meg is tudja tartani. De előbb ki kell onnan hoznunk.
–Megyek előre. –dorombolta Akuma a mikrofonba majd nagyon is kecses mozdulatokkal megkerülte az épületet. Doktor Nakagawa pedig követte, és intett Azzaelnek is menjen velük. A férfi először életében látott egy ennyire lezüllött épületet. Idekint csak a zenét lehetett hallani. De odabent néha árnyékok álltak meg az ablakokban. Kettesével, hármasával. És Azzael érezte, hogy kavarogni kezd a gyomra. Végül inkább úgy döntött, hogy inkább a dok-tor nyakszirtjére összpontosít.
–Minden rendben Azzael? –érdeklődött a doktor amint megérezte, hogy a programozó őt nézi.
–Igen… Hion. –pár percnyi csend után újfent a doktor kellemes hangja töltötte be a hallójára-tát.
–Nem hiszem. A vérnyomásod megemelkedett, a pulzusod pedig igen csak szapora. –Azzael már épp rávágta volna, hogy csupán ideges, de a doktor megelőzte. –Tudom, hogy nem vagy ideges.
–Én csak ¬–kezdte volna Azzael.
–Felejtsd el ezen a helyen a fantáziádat Azzael. Ennek a helynek semmi köze sincs hozzá.
–Még a leghalványabb köze sincs hozzá. –kuncogott bele a vonalba Akuma.
–Remélem, jól szórakozol. –morogta Azzael.
–El sem hinnéd mennyire jól. –károgta bele a lány a mikrofonba. És Azzaelnek nem kellett a No színházi maszk alá látnia, hogy tudja a lány fültől fülig érő szájjal, roppant elégedetten derül rajta.
A csipkelődés végül a masszív ajtó előtt ért véget, ami az épület másik végében nyílt és egy kifejezetten lezüllött utcára nézett. Akuma állt a legfelső lépcsőfokon. Mögötte a doktor, és végül Azzael. Megnyomott egy gombot, és az ajtó hamarosan kitárult. Egy nagyon magas és nagyon masszív férfi állta az útjukat. A légző maszkja olyan volt, mint amit valamikor régen a talán a második világháborúban szerzett.
–A Démon. Megjöttél azért a vemhes lotyóért?
–Akarod mondani nagyfiú, hogy jöttünk. Nézd csak, ki van itt. –a magas izmos férfi egy lépést mintha hátrált volna.
–Pestises. –morogta. Az orvos mintha csak ezt a pillanatot várta volna üdvözlőn meglengette a kezét.
–Üdv! El kell vinnünk a „lotyódat” pár vizsgálatra, hogy pontos diagnózist állítsunk fel, és elvégezzük a szükséges beavatkozást. Kicsit gáz lenne, ha mellé lőnénk nem igaz? –jegyezte meg ezúttal a doktor. A férfi erre mintha kicsit összekapta volna magát, nemes egyszerűség-gel sarkon fordult és bevágta maga mögött az ajtót. Negyedóra múlva egy síró rongy kupac-cal a kezében tért vissza, akinek szinte semmilyen védő felszerelés nem jutott.
–Aztán jól lássák el a baját, ha végeztek vele. –jegyezte meg a testőrféleség, ahogy félre ért-hetetlen mozdulatot tett a csípőjével.
A nő amint a doktorra nézett abban a minutumban sírva, sikítva kezdett segítségért kiáltozni. Nakagawa pedig teljesen nyugodtan igyekezett lefogni a kezét.
–NE ÉRJEN HOZZÁM! ERESSZEN EL! HAGYJON BÉKÉN! JÓL TUDOM, MIT AKAR VELEM MŰ-VELNI! EL AKARJA VENNI A BABÁMAT! SEGÍTSÉG! –a kiabálás áradatnak végül egy jó helyre beszúrt nyugtató injekció vezetett véget. Nakagawa mérgesen kapta a karjába a nőt.
–Szájtátik ti is elkaphattátok volna. –morogta miközben eliramodtak a közeli metró felé. Ta-lán a közlekedés volt az, ami itt lent egyáltalán nem változott. Bár egy ilyen teherrel, sokkal nehezebb volt utazni. Főleg úgy hogy a szerelvényen utazó többi utas alaposan megbámulta mindannyiukat.
–Kezd elegem lenni ebből. –morogta a fülesébe Azzael.
–És ez még csak az első alkalom, hogy a kórházon kívül kell segítened a doktornak. Pedig ez még csak egy beteg. Most gondolj bele, ha majd a rendelőbe érünk.
–Nem az asszisztense vagyok a doktornak, hanem a programozója.
–Akkor itt most az is leszel. –érvelt Akuma.
–Mert te mit fogsz csinálni? Nézed, ahogy mi szenvedünk velük?
–Pontosan. –jelentette ki Akuma. –Világi életemben fehér köpeny fóbiám volt. Szóval nincs az a pénz, amit fel tudnátok ajánlani azért, hogy én ott bent maradjak veletek, és segédkezzek.
–Már pedig segíteni fogsz. –érkezett az orvos részéről a megjegyzés, ahogy tovább támogatta a lányt, aki lassan kezdett eszméletére térni. Szerencséjükre talán, de épp most érték el azt a valaha szebb napokat látott rendelőszerűséget ahova behúzódtak. Az ablakok semmit sem mutattak, még is pár ember már szabályos sorokban ácsorgott az épület előtt. Ahogy köze-ledtek egy ismeretlen csendesen félre húzódott az ajtóból, hogy beengedje őket. A nőn lega-lább is amennyire Azzael megbírta állapítani hasonló kialakítású maszk volt, mint Akuman. Elég egy értelmű volt, hogy ismerik is egymást. Odabent minden csendes volt, halvány fehér fény fogadta őket, és a levegő tisztítókból áradó halk zümmögés. Látta, ahogy Akuma meg-szabadul a maszkjától, és azt is, amikor doktor is követi a példáját. Majd a folyosón egy isme-retlen nagyon idős hölgy közeledett feléjük. Egyszerű zöld ruhát viselt, ami már egy kicsit megviselt volt. Tejfehér ritkás ősz haja az idő vasfogáról engedett bizonyságot adni miként ráncos vén arca is. Apró vékony ujjú keze egy halkan nyikorgón gördülő rácsos ágyba kapasz-kodott, amit maga előtt tolt.
–Már éppen ideje volt Hion doktor. A hölgy szállását már előkészítettem.
–Remek. –jegyezte meg Hion, ahogy lassan Azzaelre pillantott. A férfi, ahogy levette sisakját és kirázta az a szeméből királykék aranyozott tincseit, türkiz szemeivel az idősödő nőre pil-lantott.
–A hölgy neve Murasaki. –jegyezte meg az orvos. –Murasaki, ez a fiú itt Azzael R. Kreen, a programozóm.
–És attól tartok mostantól az asszisztense is. –jegyezte meg Azzael, ahogy kezet nyújtott az idős hölgy felé.
–Remek. Hátul leszek vele ameddig teljesen magához nem tér. Addig a többi beteg kint várja, és a helyükben én visszavenném a maszkomat. Nem elég, hogy az egyik légtisztító generátorunk gyengélkedik, de épp frissen vagyunk túl egy razzián. –a doktor azzal a lendülettel vette is vissza a maszkját. Azzael pedig engedelmesen követte a példáját.

Ha Azzael eddig azt hitte mindent látott abban a kórházban ahol dolgozott, akkor most ha-talmasat kellett tévednie. Az, amit ott a kórházban végeztek nevetséges bohóckodás volt, az emberek minden kényének és kedvének kiszolgálása. Pontosabban a gazdag emberekének. Ezek az emberek itt nélkülözők voltak. Olyanok, akik maximum az életüket tudták volna fel-ajánlani a doktornak, és aki nem is kért a szolgálataiért semmit. Csak annyit vigyázzanak egymásra és magukra. Pedig Azzael nagyon is jól ismerte Hion Nakagawa-t. Nem az a típus volt, aki hagyta volna elesni magát és a csoportját egy kis plusz pénztől. De itt valami más is munkált benne. Azzael pedig nagyon hamar rádöbbent, hogy végre most látja először az or-vost igazán a munkájának élni.
Ez természetesen plusz műszak lett volna számára. De egy idő után nagyon jól tudta, hogy az orvos meg van anélkül, hogy komolyabb összeget kérne, ő maga is eldöntötte, hogy nem fog semmit sem kérni. Azzal már most tisztában volt, hogy alaposan félre ismerte a doktort, aki gyógyszert hozott az itteni rászorulóknak, és aki próbálta jobbá tenni az egészségüket. Végül, amikor a nap végén vissza szállingóztak mind az épület hátsó szakaszába ahol a vizsgálókat állították fel mind Akuma mind Murasaki már várta őket.
–Mondtam neked, hogy ne menj abban a maszkban a közelébe!
–Murasaki san mindez csupán óvintézkedés. Nem kockáztathatjuk meg azt, hogy lebukjunk. –a lány ezüst szemeit forgatva vitatkozott az idősödő nővel. És eddig élénk kék haja lassan harag pirosra változott. Úgy látszott, hogy mindjárt eldurran feje.
–Óvintézkedés gyermek? Tudod én már mit meg nem értem! Nem ijedek meg egy katonától sem, de még csak azoktól a pöcegödörbe való senkiháziktól sem, akik maffia bandának csú-folják magukat. Puhányok. –köpött egyet még mérgében az idős asszony, és csak most vette észre, hogy Azzael őket hallgatja.
–Te se menj annak a szerencsétlennek a közelébe rendben! –fenyegette meg az idős nő a mutató ujjával Azzaelt.
–Egyelőre eszemben sincs. –védekezett a férfi. És valamiért most még ő is csak suhancnak érezte magát az idős asszony mellett. Majd miután az idős nő egy matrónát is megszégyenít-ve elvonult lerogyott Akuma mellé, és egy ideig nagyon elgondolkodva meredt a méreg erős kávéjába.
–A doktor? –érdeklődött egy idő után Akuma.
–Még a rendelőt teszi rendbe, lezárja a könyvelést ilyesmik.
–Hasznod vette?
–Hasznom vette. –újabb hallgatás ékelődött közéjük. Most már Akuma hajszíne is megválto-zott a vörösből lassan kékké színeződött, majd a feje tetején hófehérré.
–A hangulatod szerint változik a színe? –érdeklődött Azzael a lányra se pillantva.
–Ja. –vágta rá kurtán a lány. – Vagy akkor, amikor én akarom.
–Amikor a liftből kiszálltál a kórházban akkor félig kék volt, félig vörös.
–Izgultam, hogy észre vesznek e. –rántotta meg hanyagul a vállát Akuma.
–Értem. –helyeselt Azzael.
–De egy maszkokkal teli világban nyilván nem fogja, soha senki kitalálni ki van a maszk mö-gött. Nem igaz?
–De igaz. Ugyanakkor nyugtass meg, hogy van rendes neved is. –pillantott a szeme sarkából a lányra.
–Persze hogy van. De nem osztogatom akárkinek. –mosolyodott el csúfondárosan a lány. Azzael csak egy dühös pillantást vetett a lányra. Utálta, ha valaki nem bízott benne. Már pe-dig most Akumával pontosan ez volt a helyzet. Pedig a gépies szemeitől eltekintve kifejezet-ten helyes lánynak tűnt. Legalább is egyelőre. –És mielőtt még megkérdeznéd, a múltamhoz sincs semmi közöd. Lehet, hogy doktor Nakagawa megbízik benned, de én nem fogok.
–Most zártam le egy roppant hosszú napot és arra kell ide hátra jönnöm, hogy a két legjobb emberem veszekszik. –hangzott fel az orvos ismerős hangja a hátuk mögött.
–Csupán útba igazítottam a fiút. –jegyezte meg Akuma ahogy lassan felkelt. –Nekem most mennem kell, vár rám némi szerelni való.
–Igaz nekem is meg kell nézni azt a terhes nőt, akit eddig elcipeltem. –a doktor újra nagy sóhajtással bújt vissza a már ismert ijesztő maszkja mögé.
–Frászt fog kapni Hion.
–De legalább nem lesz hajlandó beszélni arról, hogy hol volt. Egyébként se maradhat a vá-rosban. Azzael maradj még, később lehet, hogy szükségem lesz rád.
A férfi pedig egyelőre tovább maradt. Csak hamar halk csosszanó lépteket hallott a folyosó felől, ezúttal Murasaki jött vissza, és kíváncsian pillantott rá.
–Akuma merre van?
–Volt valami dolga, elment. A doktor… –hangos sikoly hasította félbe a beszélgetésüket.
–Ahogy hallom hátul van. –sóhajtott fel fáradtan Murasaki. –Nem értem miért kell még job-ban megrémíteni. Miért nem vehet fel egy szimpla műtős maszkot vagy valamit. –morogta az idős hölgy.
–Lehet, hogy jobb lenne. –mosolyodott el halványan Azzael. Murasaki mellé telepedett a padra.
–Mióta dolgozol Hionnak?
–Úgy jó másfél éve. –felelte Azzael.
–És csak most mondta el, hogy szabad idejében az ittenieknek szokott segíteni?
–Igen.
–Értem. Mindig is óvatos ember volt. Ezért szeretik nagyon az itteniek. Ijesztő, de igazságos.
–Önök ketten régóta ismerik egymást?
–Már több mint 50 éve. Segített megszöknöm a férjem elől. Idehozott azóta nővérként dol-gozok az intézetében.
–És Akuma? –kérdezte Azzael várva, hogy talán valamit még pluszban megtud a lányról.
–Mi van vele?
–Ő hogy került Hion ismeretségi körébe?
–Erről nem beszélhetek. –mosolyodott el kedvesen az idős hölgy.
–Mi ez a nagy hallgatás? Talán államtitoknak minősül…
–Ami azt illeti valami olyasminek. Legyen elég annyi, hogy az orvosnak és a betegeinek az egyik legkiválóbb testőre. Ők ketten nagyon sokaknak megmentették már az életét. Nem ez az első nő, akit kimentenek ilyen körülmények közül, és ahogy elnézem nem is az utolsó. Itt lent a puszta életünkön kívül semmink sincs. Míg fent mindenki úgy szabatja át magát, ahogy neki tetszik, mi itt ugyan olyan emberek vagyunk, akik mindig is voltunk. Egyetlen beültetés sincs bennünk. És ha tetszik, ha nem mi minderre nagyon is büszkék vagyunk.
–De hát egy olyan, mint én simán felül múlom.
–Az lehet fiacskám. De te már félig gép vagy. Számomra semmit sem jelentenek a csatlakozóitok, és semmit sem a jelentett a jelenlegi orvos tudomány, ameddig nem találkoztam egy olyan orvossal, mint doktor Nakagawa. Aki lehet, hogy már részben gép, de segíteni akart.
–De attól, hogy félig gép vagyok, attól még nekem is pont ugyanúgy ver a szívem. –és ekkor Azzael szemei hirtelen elkerekedtek. Amikor a ma esti akcióról beszélgettek Nakagawa pon-tosan ezt mondta. Hogy attól, hogy részben gépek, attól szívük még ugyanúgy van. Most már értette, hogy Az Orvos mégis hogy gondolta, amit mondott. Épp ugyanúgy ver a szíve, mint mindenki másnak.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Fantasy
· Kategória: Házi pályázat/ próza, novella
· Írta: SusanWinter
· Jóváhagyta: Syringa

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 7
Regisztrált: 0
Kereső robot: 10
Összes: 17

Page generated in 0.0377 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz