Navigáció


RSS: összes ·




Házi pályázat/ próza, novella: Az orvos / A kézsebészet…

, 519 olvasás, Aevie , 48 hozzászólás

Sors

A kézsebészet kardiovaszkuláris komplikációi és pszichoanalitikai vonatkozásai

Úgy emlékszem, a kezem állandóan az övében volt. Hogy utáltam!
„Mit csinálsz?! Tedd le azonnal! ” - És ő tudott mély hangon sikítani. - „Mégis mire gondoltál?! Add ide, de rögtön! ” - Vagy: „ereszd el, és gyere le onnan! Várj-várj! Inkább ne mozdulj, felmegyek érted! ” - csattant a keze újra és újra megragadva a tenyeremet. Aztán kiszedett belőle, hol nagy hévvel elkapva, hol óvatosan lefejtve ujjaim, vagy a karomnál fogva lehúzott, vagy épp fel.

Az orvos azt mondta, nem vagyok beteg, csak valódi királylány; kék vérű szőkeség, akinek pihe-puha habvilágban kell élnie: burokban. Ám a bátyám ezt egész másként fogalmazta meg – miután kezemet az övébe szorítva ismét biztonságban tudott: „mutáns a véred! Ha megsérülsz, elvérzel, és meghalsz! ” - Vagy: „most aztán biztos, hogy felfáztál, vért fogsz pisilni; elvérzel és meghalsz! ” Aztán télen: „Nem mehetsz a hó közelébe! Ha megfázol, köhögni fogsz: a tüdődet vér árasztja el, megfulladsz és meghalsz! ”
Szóval nem szívesen engedte el keze az enyémet. Viszont gyorsan futottam. Ő biztosan nem tudta, hogy csak akkor érhet utol, ha én úgy akarom. Nem bosszantani akartam, én csak szabadságra vágytam; így aztán sosem engedelmeskedtem az intelmeinek.

Az orvos – ő az első, aki eszembe jut e két szóról. Nem tudom, mikor és miért döntött úgy, hogy a világ legundorítóbb szakmáját választja; ám amióta csak az eszemet tudom, ő orvosi könyveket bújt. Míg más kamasz szobája videojátékokkal, a bátyámé olyan hatalmas könyvekkel volt tele, amikkel ölni lehet. Mások szörnyekkel riogatták a kis húgukat, ő a staphylococcusokkal meg az aureusokkal, vagy mikkel.

Így utólag visszagondolva, talán azért tette, hogy megvédjen – ha már anyánk pofonjaitól nem tudott; és a dél-szláv háborútól sem.

Míg a szüleim főszerepet játszottak a »79-es afganisztáni megszállásban, a bátyámat Magyarországra küldték, az ott élő papi reverendát viselő másod nagybácsinkhoz. Biztonságosnak vélték az országot, mivel a „vörös hadsereg” addigra már három és fél évtizede élvezte ott a „felszabadítás” vendégszeretetét…
Én valamikor akkor foganhattam, amikor anyám önkéntes nővérként töltötte ugyanitt a szabadságát, házasságtörésre lépve egy magyar gyakorlóorvossal… Míg az afgánok a szovjetek elől menekültek, anyám a bűntudata elől – így kerültünk Jugoszláviába, ahol állítólag semmi közünk nem volt a háborúhoz, de ismerve anyám és a férje mérhetetlen alvilági kapcsolatait, ki tudja… Mindenesetre menekülnünk kellett megint.


Ha visszagondolok a gyerekkoromra, még mindig egyetlen emlék köré kavarodik az egész rémálom: a házunk vérben úszott, mindenütt lelőtt fegyveresek, távoli szobákban zúgó vérre menő tűzharc, és én nem találom a bátyámat. A pincében bújtatott el, és megtiltotta, hogy előjöjjek, amíg vissza nem jön értem, de nagyon féltettem; muszáj volt megkeresnem őt - és a plüss állataimat is. Azt játszottam, hogy láthatatlan vagyok. Hálóingben, mezítláb osontam át a fegyveres férfiak között, miközben egyik kezemet fülemre szorítva ugrándoztam át minden szoba tűzharcán.
„Nem félek, mert nem látnak, nem félek, mert nem látnak” - suttogtam magam elé.
A szobámban találtam meg, a lövés előtti másodpercben: az is gyerek volt, aki fegyvert tartott a bátyám fejéhez.
Akkor értettem meg, hogy miért csak az egyik kezemmel tudom betapasztani a fülemet: a másikban egy revolver… „Máskor elveszed a színes ceruzát is, mert veszélyes? Most meg fegyvert nyomtál a kezembe?! ” - vontam volna kérdőre, de amint korábban írtam… Ez a tűz előtti másodperc volt. És én szerettem a bátyámat, annyira, hogy… Mindennél jobban.
Aztán a saját kezemmel mostam ki az összes, agyállománytól tocsogó plüss állatot – anya nem engedte azokat mosógépbe.

Magyarország ezután igazán a nyugalom szigetének tűnt. Visszaköltöztünk a pici faluba, mi és a szüleim szovjet katonái - elárasztva azt és a távolabbi tanyákat: mi be, több évtizeddel a kivonulás után...
Bár anyámék épp csak lepasszoltak minket nagybácsink felügyelete alá, már indultak is tovább, hiszen háborúra mindig szükség volt… Azt hiszem, akkor épp az Egyesült Államok maradt az egyetlen konkurens szuperhatalom – míg azok a tudományokba vetették szellemiségüket, anyámék a nukleáris fegyverkezésbe, szenvedélyesen küzdve egy harmadik világháború kirobbantásáért.
De legalább nem én voltam anyám hidegháborús kezének célpontja…

Nélkülük a háborúsorozatok rémképe már csak kósza lidércnyomásként szorongatott, még akkor is, ha folyton a minket őrző katonákba botlottam. Legalább a templomba nem jöttek utánam; pap nagybácsim szentélye a családom vöröslő ideológiája szerint bűnös helynek számított – de gyilkolni tisztességes munka; nem csoda, ha újra és újra szabadulni akartam mindentől és mindenkitől.
De ott volt az a furcsa fiú, a nagybácsim mellett az első ministráns. Ahogy anyámék a világot akarták meghódítani, ő engem. Na, nem úgy… A katolikus vallással kívánt volna megtéríteni, és bennem aztán nem talált emberére. Hogy hihettem volna ezek után bármiben és bárkiben? Nem hogy istenben…
Első pillanattól kezdve gyűlöltem őt. Ahogy ő is engem.

És ott volt az a katonafiú, aki a szomszédban lakott. Sosem felejtem el az első találkozásunkat. Az ajkamból szivárgott a vér, még vöröslött arcomon anyám gyűrűjének nyoma, amikor kezem először fonódott az övébe: a hóból emelt ki azon az estén - miközben a teliholdhoz imádkoztam, hogy lesz szíves rám zuhanni, és holttá zúzni…
Első pillanatra beleszerettem. Ahogy ő is belém.

Kezünket a bátyám szakította el. „Mégis mit művelsz, ereszd azt el! ” - láttam a szokásos szidást felvillanni szemében. Mese nem volt; minden számára veszélyes dolgot azonnal át kellett adnom.
Ők fogtak kezet; ami a legjobb, legigazabb, örök barátság kezdetét pecsételte meg akkor. És még ennek ellenére is képes volt azt mondani, hogy „ha meglátom a közeledben, kinyírom”.
Tehát tennünk kellett arról, hogy ne lássa meg… Ami nem volt egyszerű. Azon túl, hogy a bátyám tenyere nagyon bizsergett, ha az enyém távol volt, ők ketten egy szakmát választottak, egy helyen tanultak és gyakorlatoztak.

Az orvos – katonafiú sebésznek készült, és előbb érintette bőrömhöz a szikéjét, mint ajkát a számhoz (appendicitis). Ekkor érkezett meg anyám, és vitte őt magával, az alakulat élére, hogy lehetőleg ne éljen túl egy csapást sem. „Te királylány vagy. Herceghez kell feleségül menned, nem a testőrödhöz! Csak azért voltál kedves a számára, mert én arra köteleztem! ”
Az életemnek nélküle kellett folytatódnia. Iskolába jártam és balettre, cigiztem és drogoztam, ahogy minden átlagos kamasz… A furcsa ministránsfiú pedig levakarhatatlannak tűnt, akármilyen indulattal is szórtam vallására az átkaimat.
Anyám pedig… Nos, ő is elég különössé vált. Egyre többször láttuk flörtölni a hematológus főorvossal, akinek még különösebb módon volt ugyanolyan színű az írisze, mint az enyém… Hamarosan összeállt a kép, ki is az igazi apám.

Az orvos – vér szerinti apám vérét örököltem. Egész éjszaka a hematológia könyvet bújtam, miután a bátyám nem volt hajlandó előadást tartani a betegségem genetikájáról. Amikor az orvos kellett volna, aludt; bezzeg a konyhaasztalnál szívesen mesélt a hüvelygombákról…
Bepánikoltam. Fulladásig fojtogatott a gyanú, hogy egy olyan ember lehetne az apám, akinek szíve az univerzum méretével vetekedett; emiatt aztán úgy gondoltam, hogy sosem lehetek a lánya. Én, bűnös lélek, sosem lehetek méltó arra, hogy ő legyen az apám.

Ám nem minden orvos aludt azon az éjszakán… Ott volt ő, aki az ablakom alatt várta, hogy előadást tarthasson. Pánikrohamom lila cikk-cakkjaiban akkor újra megérkezett életembe a katonafiú. Azt hittem, kísértet, vagy a fulladásom határán megjelenő hallucináció – ha nem lövik halálra a harcmezőn, anyám a saját kezével fojtja meg -, ám keze érintése visszahozta tüdőm légzési képességét. Aztán kiselőadást tartott az amfetamin kórélettani hatásairól, és rávett, hogy álljak le vele, kezdve egy kórházi kivizsgálással. A bátyám ezt sosem tudta elérni, így aztán ez volt az a pont, amikor kezét áldásként terítette kettőnkére.

Szilveszter éjszakájára a bátyám engedélyezte, hogy kettesben maradjunk. Megszerelte ajtómon a zárat, kaptam tőle kulcsot, szabaddá engedve engem, ki az aranykalitkámból, a puha habvilágból. (De még idejében leállítottam, mielőtt nagyon belemerült volna a felvilágosításba…)
Még pontosan emlékszem az érzésre, ahogy kezébe vette az enyémet, a tenyerem közepére helyezve a kulcsot, majd szorításra ölelte ujjaival az enyéimet.

* Összefűzött ujjaink műtőasztalon csattantak. Az orvos a szembejövő kamion volt. És ahogy éjfélt ütött az óév, kezeink egymástól leamputálva reszkettek. Csupán addig, míg a bátyámé holttá nem merevedett. *

Heroin. És semmi más. A katonafiú sem jöhetett közelebb az ablakomnál. A nagybácsim és a ministránsfiú mehetett a pokolba. Anyám el sem jött a temetésre, a távolból ujjongott lelkem haldoklásán. És a fájdalomban az a legrosszabb, hogy az életösztön örökké teszi. Véget kellett vetnem az egésznek; de az öngyilkosság csak egy elbaltázott kísérlet volt a bátyám slusszkulcsával.
Kórház. Apa. Élet a halálvágyban. De senki nem várja meg, míg meggyógyulsz, a sors újra lesújt.

A nagybácsim a mellkasához kapott, és eszméletlenül ájult a gyöngyvirágok közé. A ministránsfiú imádkozott, én tovább folytattam az istenkáromlást, miközben sikerült kitalálnom, hogy kell helyettesíteni egy ember szívét és tüdejét, ha az nem működik magától. A ministránsfiú engem okolt. Akkor először végre egyetértettünk valamiben…
A katonafiú eltávolította a trombust az elzárult érből; mégis azt mondta, én mentettem meg a bácsim életét. (Sosem tudhatod, mikor nyílik fel feletted az ég, és kezdődik el a jövő.)

* * *

Békét kötöttem istennel, és az ő hű szolgájával, a ministránsfiúval. Viharos vitáink mélyre szőtték ambivalens barátságunk.
Apám lánya lettem, öt gyermekének a nővére; és a katonafiú szerelme. Vele egy, testben és lélekben - az élet gyönyörűvé vált.
Míg el nem veszítettem a babáit.

* A ministráns fiú lovakat nevelt. Egy megbokrosodott zúzta át a méhem. Ikreink holtan loccsantak két kezébe, majd tovább. Fel oda, hol a bátyám nem engedi el kis kezüket.
A világom szétszakadt. Öt évig nem szólhatott hozzám senki sem. *


De az életösztön újra felé terelt. Szép volt, fiatal, és üres volt az ügyeleti szoba… Közben százezrek haltak meg. A kórházban, és távolabb anyám zsarnoksága alatt. De az élet vele, mellette és benne újra élhetővé vált – éreztem egyetlen másodpercig -
- míg szerelmünk éjszakája hullócsillagként múlt, az apukám meghalt.
Én pedig beköltöztem a pszichiátriára.

* Az életem értelme voltál. Az ok, amiért felcsillant bennem újra a remény, hogy nem lehetek pusztán a sátán. Angyalnak nem lehet tisztán gonosz lánya. De megölted magad, és én követni akartalak. Minden artériámat felvágtam már, mégsem engedett el az orvostudomány. *


* * *

Ám az elme is meggyógyul, ha a sors úgy akarja. Meg kellett, mert a négy öcsém és egyetlen húgom apa nélkül maradt. És erről is én tehettem. Éreznem kellett volna, hogy a mérhetetlen életgyűlöletem – ahogy a vérét is - tőle örököltem. Tudnom kellett volna, milyen mély sebekkel küzd a szeretet arca mögött. De nem is sejtettem, nem is sejthettem azt, mennyire hasonlítunk: az én szemem is csak a többiek fájdalmát látta, kezem az ő sebüket tapintotta, a sajátjaimmal nem törődhettem.
És ami nem látszik, arról többnyire nem tudunk. Nem végzünk felesleges vizsgálatokat tünetek és gyanú nélkül; és én annyira jó voltam az elfojtásban – másképp az élet élhetetlen volna –, hogy még a katonafiú sem sejtette, mennyire beteg vagyok.

A ministránsfiú bezzeg tudta. Úgy látott át a valósnak vélt erőmön, a keresztre feszített csőlátásomon, az akaraton kívüli színjátékomon, ahogy látta reflexióját a tükörben. De ő herceg volt, és tudtam, hogy anyám őt választotta férjemül… Tudtam, hogy miatta költöztünk vissza az országba, hogy egy nap majd a felesége legyek. Ám előbb öltem volna meg az anyámat, mint hogy kényszerházasságra kötelezzen. Hiába tört össze a ló, és törtem össze autókat, motorokat… Estem le fákról, zuhantam mély vadcsapdákba, vagy a tó jege alá; én egész életemben a szabadságot kutattam: a féktelen száguldást, a carpe diem szenvedélyét – szállni a széllel el a horizont napnyugtájáig, és még tovább; az emberi teherbíró- és teljesítőképesség határain túlra. Fel a csillagokig.
Persze az élet újra és újra úgy vágott vissza a padlóra, megragadva kezem, hogy arcomat pofonként törje a beton – mintha továbbra is a bátyám felügyelné féktelenségemet, és rángatna vissza a rettenetes valóságba.

Mielőtt felgyulladt a házunk, megtaláltam a bátyám búcsúlevelét. Talán azért nem bontottam ki évekig, mert tudtam, hogy ő is olyasmire kötelezne, ami visszazárna a puha habvilágba. És azt is tudtam, hogy neki akkor is engedelmeskednék, ha már rég nincs köztünk…

Ám minél jobban igyekeztem gyűlölni a ministránsfiút, én ugyanúgy láttam a gyönyörű valóját, ha éjsötét szemébe néztem; ugyanúgy átláttam rajta, szavak nélkül is értettük egymást. Ha létezik olyasmi, hogy lelkitárs, már az idő kezdete előtt egymáséi voltunk.

És minél jobban rajongtam a katonafiúért, borzolta testemet az iránta érzett vonzalom, ő az orvos volt; aki vénán szúrt, összevarrta a gyulladástól szétesett serosus szervkörüli hártyáimat, tűket vágott a csontvelőmbe, biopsziát szívott a nyirokszerveimből – mert senki sem tudta pontosan, hogy mi bajom van.
A ministránsfiú bezzeg tudta. Először csak akkor, ha a szemembe nézett. Később már több ezer kilométer távolságban is érezte a testemben folyó önpusztító háborút. A nagybácsim közvetítésével tartottuk a kapcsolatot, de semmiben sem hihettem, ami isten nyelvén szólt hozzám…

* * *

Az élet olcsó felvonásokból áll. Hiába hisszük, hogy csak nézők vagyunk az előadáson, rólunk szól, nekünk szól; része vagyunk az egésznek. Mi játsszuk a szerepeket, megírt sorokkal beszélünk, elképzelt érzelmeket cipelünk, és visszahat ránk az egész borzalma. Az egész varázsa…
Születés. Anya. Szülők és család. Játék, barátok és iskola. És amikor megértettem, hogy nekem a halál színpadján kell léteznem, azt gondoltam, ez valami átok. Hogy nekem kell bűnhődnöm a család tizenhatodik századra visszanyúló rémtettei miatt; de az érzés csupán a felnőtté válás része volt.
Lázadás, elszakadás, szabadság iránti vágy – csupán mindannyiunk kamaszkora. A betegség, a fájdalom a kora felnőttkor, amikor megházasodunk. Szakmát tanulunk és elköteleződünk a sorsunk mellett. Elfogadjuk az élet velejét, megbocsátunk istennek, és anyánknak.
Vagy rá gyújtjuk a házat...

De semmi különös. Ez csak az élet, ha belehalunk is.

* * *

Templomi esküvőt akartam, csak a nagybácsim miatt. Az én hitem akkor már súlyos sebeket rótt rám, belül és kívül is. A véremben már semmi sem maradt, ami bent tartaná azt az érpálya közepén. Az ereim fala szakadozottá vált, olykor ingerületvezetési zavar rángatta még jobban – bármikor meghalhattam, ezáltal halhatatlanná váltam. Végre szabad.
De a templomot összezúzta az egy évig tartó özönvíz, sok minden elsüllyedt akkor gyermekkorom mocsarában, ugyanakkor világtemetőt áztatott a felszínre: a rengeteg gyilkosság lidércnyomása az arcomba vihogott. Akkor égettem fel a birtokot másodszor…

Nem maradt más, mint a hercegi kastély. Akkor kötött békét egymással a katona- és ministránsfiú. És gyógyította meg az orvos tüdőgyulladását a lélekgyógyász… Férjhez mentem.
Ám a ceremóniát gyilkos titok övezte. Mindenki tudott arról, hogy a mostohaanyám testében kiújult a rák. Mindenki tudta, hogy a katonafiú halálra ítélte „inoperábilis”, „végstádium” - bélyegekkel dobálózva. Csupán az ünnepély végén, amikor a véralkohol szintem egy szeszgyárét is magasan verte, akkor árulta el a legidősebb öcsém. Akkor kérte, hogy tegyek valamit…

Tettem. Harcos voltam. Pont úgy, ahogy az anyám. Az a könyörtelen, akit csak a győzelem illúziója hajt. Akkor értettem meg, hogy nem lehetek isten lánya, akkor, ha a sátán frigyéből születtem. „Nil nocere” - mondta Hippokrátesz; de én sosem tiszteltem senkit és semmit, ha a halállal kellett szembeszállnom. Ám a halált sem érdekelték a szánalmas próbálkozásaim, szenteste délelőttjén a pofámba röhögve vette magához a testvéreim anyját, édes jó apukám feleségét; aki hála nekem iszonyú kínok között hagyott itt minket.

Két hetet feküdtem ezután a belgyógyászaton kiszáradás, végkimerültség… Isten tudja, mi miatt, de nem nagyon voltam magamnál. Úgy rémlik, hogy próbáltak szólni… Azt hiszem, többé nem próbáltak titkolni előttem semmiféle végzetes rettenetet, de engem semmi más nem érdekelt – csakis a gyilkos sejtek gyilkolása. Még az sem tűnt fel, hogy a katonafiú fel sem bukkan a sebészeten.

* * *

Befejeztem. Akkor mindent. Mindent, ami valaha voltam. Elengedtem mindent, amit valaha gondoltam. Már nem gyűlöltem, már nem harcoltam többé. Még utoljára magamhoz vettem erőtlen kezét, végigsimítottam papírvékony bőrét – mit ellepett a szarkóma –, emlékezve az első esténkre, amikor rettenetes erővel húzott fel a hóból.
Akkor utoljára még kinyitotta a szemét és rám mosolygott. Mondott valamit, valami oltári vicceset, amit mindig akkor tett, amikor nagyon féltem egy-egy hülye és banális beavatkozás előtt. Talán úgy gondolta, félek… Pedig soha nem voltam bátrabb… Biztosabb abban… Hogy a morfinnal teli szerelék csapját…
Felnézett az állványra, elmosolyodott, aztán meghalt.

* Az orvos az AIDS volt. Örök szerelemre esküdött, jegygyűrűs kezeinket az amputálta szét. *

* * *

A dédmamámról elnevezett hegyen álltam, a szakadék szélén, a bátyám búcsúlevelével és megszámlálhatatlan halál pecsétnyomával a lelkemen. Amikor az éjszaka a legsötétebbre fordult, taxi gördült mögém. Tudtam, hogy eljött az idő, hogy elolvassam a bátyám végakaratát: tíz parancsolat állt rajta. A legtöbb visszaidézte gyermekkorom hisztijeit: „moss fogat minden reggel és este, ne szállj be idegenek autójába, télen sapkát, sálat és kesztyűt is húzz… ” Ilyesmik. Könnyes nevetésre késztető intelmek álltak az elsárgult levélpapíron.

A taxi megállt. Én tovább olvastam:
„A hematológus főorvos az apád, legyél engedelmes lánya, a gyerekeinek jó nővére”
„Öld meg anyát, oldozd fel a világot a zsarnoksága alól”
„Felvételizz az orvosira, végezd el, legyél az orvos, aki azokat szereti, akiknek a legnagyobb szüksége van rá”.
Könnyeim komoly felismerésbe dermedtek: hiszen, már mindent megtettem – és abban is biztos voltam, hogy ha ideje korán bontom fel a levelét, csupán kamaszos lázadásból, dafke nem teszek eleget egyik kérésének sem.

A taxiból a ministránsfiú szállt ki. Akkor fogta meg a kezem és öleltük meg egymást először. A válla fölött olvastam el a bátyám utolsó parancsolatát: „a ministránsfiúhoz menj feleségül”.

* * *

* És végre egyetértettünk abban, hogy isten létezik. Isten a szeretet: a bátyám, az apám, a katonafiú, és mindazoknak az irántam érzett, és irántuk érzett szeretete(m), akikkel találkozhattam életem során. *


Megjegyzés: én inkább csokikról írtam volna...

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Sors
· Kategória: Házi pályázat/ próza, novella
· Írta: Aevie
· Jóváhagyta: Syringa

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 11
Regisztrált: 2
Kereső robot: 15
Összes: 28
Jelenlévők:
 · Fatyol
 · monksoftheroad


Page generated in 0.0372 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz