Navigáció


RSS: összes ·




Próza: Álmaim

, 267 olvasás, tmeindicisl , 2 hozzászólás

Álom

Éreztem a falakból áradó emberi ármányt, ahogy tapogatózva haladtam a sötét folyosón. Az egyik oldalon végre kő helyett fát tapintottam. Az ajtó nyikorogva tárta elém a magányos gyertyával megvilágított szobát. A benti hangorkánban a láng bolondul táncolt. Díszes, zöld cserépkályha terpeszkedett a sarokban, mellette kukoricacsutkával teli kosár. Rövid, múzeumból lopott ágyon egy lobogó, sötét hajú, legkisebb jóindulattal sem szűzies nő térdelt. Belépésemkor éppen a "vérbajt kaptam magától, maga vérgróf! " - nyilván szállóigének szánt - sikoly harmadik szótagjánál tartott. Az ágy lábánál ványadt, rendkívül szerencsétlennek látszó egyén görnyedt. Hiába igyekezett felemelt, gyenge karjával elhárítani a különféle hozzávágott tárgyakat, a legtöbb fejbekapta. Repült a dunna, a papucs és a párna – és a bronzoszlop a helytartó szobrával. Kifordultam az ajtón, mielőtt kiderülhetett volna, hogy a szárnyaló éjjeliedényben volt-e valami. Leszaladtam a sarki boltba, ahol a dédapám éppen lópatkót vásárolt, és elmeséltem neki az egészet. Bólintott egyet, aztán összehúzta a katonazsák száját. -Jól van, fiam, akkor elmegyek melegedni. - csak ennyit mondott, de éreztem, hogy igyekszik eltávolítani magát a hallottaktól. Kérdeztem, hogy hol akar melegedni, az oroszoknál? Azt felelte, ne legyek marha, az Isonzóhoz készül. Kétkedve néztem rá. Mielőtt elindult, kért, hogy csak Katyusának szóljak. -Az meg ki? - kérdeztem, és felültem az ágyban.

Álmomban kettőkor ébredtem. James Dean ült az ágyam mellett, piros dzsekiben. Odahajolt, és szemöldökön csókolt. Azonnal tudtam, hogy soha nem is létezett Buzz Gunderson. Átlagos nap volt az álombeli. Kimentünk a mozdonyfüstbe burkolózó állomásra, ahol egy sereg katona indult a háborúba. Egy oszlop mögül figyeltem, ahogy a dédapám egy számomra ismeretlen nő kezét szorongatva hajol ki az ablakon. Fontolgattam, hogy odamegyek hozzá, de eszembe jutott, hogy sosem találkoztunk. Füttyögve indult el a vonat, de nem ment messzire, mert elütötte Anna Kareninát. Sűrű pelyhekben kezdett hullani a hó, és gyufát árultam a többi chuckawaytől tisztes távolságban, mert úgy éreztem, hogy hozzám képest tiszta megjelenésük rontaná az üzletet. Végül nem vett tőlem senki, csak Gustave Eiffel. Sűrűn szabadkozott, hogy alig száz év után ilyen csúnyán beázik a pályaudvar. Éppen azt bizonygattam neki, hogy ne aggódjon, ettől kevesebb a galamb, amikor felébredtem.

Mária Terézia állítólagos szánkóján ültünk, és cipőket pucoltunk. Egyet köptem én, egyet köpött ő. Nem volt aludttej, és frissel csizmát fényesíteni a munkásosztály luxusa. Kérdeztem a dédapámat, elhiszi-e, hogy Pesttől Gödöllőig tényleg felszórták az utat sóval. Azt felelte, nem hiszi, ez is csak olyan időhamisítás, mint Nagy Károly létezése. Szerinte az uralkodónő eleve télen érkezett, de különben is figyeljek oda, mert nem Jack tanított köpködni. Megilletődve hallgattam el, mert nem járja, hogy engem nem ismer meg, de otthon van a kilencvenes évek klasszikusaiban. Vállvonogatva nézett rám, és azt motyogta, hogy a képkeretéből a TV-re látni. Válaszul nyúlósat köptem a gróf csizmájára, és mérgesen dörgölni kezdtem a kezemben tartott kapcával. A lábbeli tulajdonosa, egy vékony, nyúlképű ember ebben a pillanatban lépett a szobába. Nem sokat törődött velünk, úgy ahogy volt, a kezeslábas alsóneműjében egyenesen a szánkó alá mászott. Összenézni sem volt időnk, mert a szoba megtelt usankás katonákkal, akik "graf! graf! " kiáltásokkal talpra rángatták, és elvonszolták a dédapámat. Rám egy pillantást sem pazaroltak. A tömegben még látszott a gróf itt-ott megvillanó csizmaszára. Utána akartam üvölteni, hogy ne féljen, végig Rose-nál volt a gyémánt, de akkor kinyílt a szemem.

Az éjjel Szibériában jártam. Legalábbis azt hiszem, mert igen sötét volt, és igen hideg. Üvöltöttek a farkasok a fenyők mögött, de tudtam, hogy megenni nem fognak, mert nincs kosár a kezemben. Kínából megérzik a kalácsillatot, ám a sörétes puskát kerülik. Igen, álmodtam egyet a hátamra, és úgy jártam a sötétséget, mint aki az elsütésére is képes. Dédapámat kerestem, mert volt nálam egy levél Katyusától. Tudtam, ebben az elbocsátó szép üzenetben adja tudtára, hogy máshoz megy férjhez. Gyanítottam, hogy a dédapám nem lesz boldog a hírtől, de azért törtettem előre a combig érő hóban. Hajnalra aztán elértem azt a homokos, vizes síkot, és tudtam, hogy megszökött innen. Mehettem vissza a farkasok közé. Repülni akartam, mint a madár, de ilyet még álmodni sem vagyok képes, tehát nyomban felébredtem.

Elkapott az álom, és éhesen szívott magába. Valami fontos terve lehetett velem, de sose tudhattam meg, hogy micsoda, mert egy gödör szélén találtam magam. Minden csupa fű volt. Közel és távol, sehol egy ember. Fű nőtt a kör alakú mélyedésben a lábam előtt, fű nőtt mögöttem és alattam, fű borította az egész álmot. No, nem a szívni való. Gaz. Csodálkozva néztem szét, lefekvéskor azt hittem, asszisztálnom kell majd a dédapám elbujtatásában bizonyos kompótok mögött - ami így utólag butaság, mert az egy másik háború. Elindultam azért, hogy kezdjek magammal valamit, ám szinte azonnal csalánba tenyereltem. Megcsípte az ujjamat, de azt gondoltam, mit nekem, amíg a kezemre nem néztem. Egy merő csípés volt a tenyerem, véresre vakarva. Fehér, kutyatejszerű folyadék csorgott végig az ujjaimon a kivörösödött rész felől. A bőröm alatt valami zöld kavargott, és meghökkenve láttam, ahogy a csalán följebb és följebb kúszik a csuklóm ínhüvelyeiben. Szörcsögő hang hallatszott, és a növény szétteregette magát az alkaromban. A lyukra meredtem a tenyeremen, és tanácstalan voltam. Szerencsére megnyugtató kéz nehezedett a vállamra, és némán tűrtem, hogy Herz Ármin téliszalámi-szeletekkel takarja be a hiányzó részt a kezemen. Könny szökött a szemembe a kedves gesztustól, és nem tudtam, illik-e elmondanom neki, hogy ilyet már csak a Pick gyárt. Elfordította a fejét, mint aki tudja, mire gondolok, és nem akarja, hogy sajnáljam. Ép kezemmel megsimogattam a hentesköpennyel takart mellkasát, és ő sóhajtva távozott a fűtengerben. Felhajtottam az egyik szelet oldalát, és konstatáltam, hogy a kezemen tovább tágul a nyílás. Megráztam magam, és zihálva nyitottam ki a szemem.

Egy tőlem szokatlanul idillikus álomban Anton Yelchinnel ültünk a vár hátsó udvarán, az egyik kőoroszlán mellett. Éppen nyúlt volna a kezemért azokkal a hosszú ujjaival, amikor elvonta a figyelmünket a fokosokkal hadonászó Katy Perry - Szabó Gyula kettős. A hölgy azt sikítozta, hogy "tűzijáték, tűzijáték", Gyula bácsi - bár még igen fiatal volt - olyasmit morgott a bajsza alatt, hogy "labanc vagy, te labanc". Anton sose nézett felém többé. Nem tudom merjek-e örülni ennek, főleg mióta meghalt. Meséltem erről a dédapámnak, aki megértően vonogatta a vállát, hegyeset köpött, és tovább ölelgette a dédanyám derekát. Fogalma sem volt róla, hogy ki lehetek. Egyébként lehet, nem a templom előtt kellett volna szóba elegyednem vele, mert a násznépen látszott, hogy menten hazamennek vasvilláért. Biztos katolikusnak nézek ki – villant át rajtam, ahogy magamhoz tértem.

-Pokolba a békeidőkkel – gondoltam a széles faasztal mögül. A helyiség ordító összevisszaságba bomlott fel. Repültek a fogak és a kemény parasztöklök. A likőrösállványok fordított láncgörbéket írtak le a kocsma félhomályos levegőjében. Az átellenes sarokban megpillantani véltem Vanek úr keménykalapot gyűrögető alakját. Késéssel jöttem rá, hogy egy tükröt bámulok. Mindig mondták, hogy nem ártana kozmetikushoz járnom, de túlzásnak éreztem, hogy vonakodásom a témával szemben borostával takart duplatokaként manifesztálódjon álmaimban. A tükörképpel összhangban beletúrtam fejtetőn ritkuló hajamba, és idegesen pislogtam körül. Dédapám fia végtelen lelki nyugalommal állt a söntésnek támaszkodva. Magas alakját körülhullámozta a tömeg, ahogy poharát letéve az ajtó felé indult. Útközben vállon találta egy gondatlanul elhajított petróleumlámpa, mire ő fejcsóválva lépkedett tovább. Csak akkor fordult meg, amikor a nyakszirtjén kétfelé vált egy lopótök. Lemondóan nyúlt a kisebbik felet még mindig szorongató köpcös parasztemberért, de a mozdulat közben padlóra küldte egy teljesen sportszerűtlenül alkalmazott bádogdemizson. Ekkor szélesre tárult az ajtó, és Luther Márton kávésbögrét vágott a kocsma közepébe. Cselekedete nyomán döbbent csönd támadt. –Gyermekeim, hozzatok már nekem egy tintatartót – szólalt meg végül esdeklően. Nem értette szegény, hogy itt legfeljebb Szűz Mária és Kálvin János együttes megjelenése segíthetett volna. Percek alatt agyonverték. Miközben minden darabját igyekeztek kívül helyezni a küszöbön, fejest ugrottam a tükörbe, hogy végre felébredjek.

Mint régi barátok feküdtünk egymás mellett, John Steinbeck és én. Felhőtlen ég nyúlt el a tízemeletesek fölött, és a szocreál játszótér hintái nyikorogtak a hőségben. Oldalra nézve láttam, hogy szunyókál. Karjával eltakarta a szemét, szájából fűszál lógott. Megérezhette, hogy nézem, mert szabad kezével a bordáim közé bökött, és azt mondta: -Strigák márpedig nincsenek. Emésztgettem egy darabig ezt a megállapítást, aztán megkérdeztem, nem akarna-e mérleghintázni velem. Szívesen tett eleget a kérésemnek, és egy ideig felváltva pattogtunk a másik súlyának hatására. Mikor elég oldottnak ítéltem a hangulatot, megkockáztattam a kérdést, ami órák óta nem hagyott nyugodni: – Voltaképpen melyik bolygón vagyunk? Azt felelte, nem tudja, miről beszélek. Felvontam a szemöldököm, és türelmetlen kézmozdulatot tettem a méregzöld ég felé. Engem aztán nem tesz lóvá, ha egyszer másképp törik a fény. Megrázta a fejét, és azt morogta, nincs igazam, azért ennyire libikókához ragadt a seggem. Bántott a megjegyzés. Éppen elhatároztam, hogy a továbbiakban csak a páratlan oldalakat olvasom el a műveiből, amikor bukfencezett egyet, és Anonymus-szoborrá változott. Többé nem láttam az arcát, és még a kámzsa rejtekéből sem volt hajlandó bővebben kifejteni a véleményét. Már nem éltek rokonaim, így tanácstalanul ültem a játszótéren, amíg fel nem ébredtem.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Álom
· Kategória: Próza
· Írta: tmeindicisl
· Jóváhagyta: Syringa

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 302
Regisztrált: 2
Kereső robot: 26
Összes: 330
Jelenlévők:
 · Déness
 · Sutyi


Page generated in 0.2292 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz