Navigáció


RSS: összes ·




Vers: A Kulai úton

, 280 olvasás, Pacsirta , 10 hozzászólás

Sajgó lélek

Előttem kígyóztál,
jártam rajtad sokat...
a szíved dobogott ott a talpam alatt.
… Régen éreztem már
földed szívverését...
illatát is vágyom,
no meg a vetését...
Barátaim, a fák, társak voltak mindig,
hittem, majd mellettem állnak mind a sírig,
jártam kapaszkodva
fel a fellegekbe,
barázdák illata repített mennyekbe...

Nincsenek meg a fák,
a vágy sem szít tüzet,
(talán már te sem vagy...)
– tavasz fakaszt rügyet? –
Porod nem lepi be többé a sarumat,
soha nem tárhatom ki ósdi kapumat,
vén kátyúidon sem ballaghatok végig,
imám sem hallik már
a csillagos égig...
Többé nem leshetem,
hogyan futsz előlem,
amikor sötét éj
borul a mezőre...
– eltakart előlem végleg, mindörökre! –



Megjegyzés: (az egykori útnak csak a hűlt helyét találtam)

Kinyomtatom


Vers elemzése


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Sajgó lélek
· Kategória: Vers
· Írta: Pacsirta
· Jóváhagyta: Aimee


A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 18
Regisztrált: 4
Kereső robot: 12
Összes: 34
Jelenlévők:
 · hegeanna
 · Kavics
 · léna
 · PiaNista


Page generated in 0.0404 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz