Navigáció


RSS: összes ·




Vers: Őszeim

, 262 olvasás, Evinka , 12 hozzászólás

Álom

Hajadonfőtt keresem nyomát
a levélfakasztó vén ősznek,
mert nem ád a Nap több violát,
eltompult, fakó fény hervaszt meg.

Meleg kabátban bandukolok,
az erdő mélye már hív, becéz.
Hajamból sűrű pókfonál lóg,
s mellettem egy szempár igéz.

Fekete kopott élete hív
a fából ácsolt palotába.
Mohával bélelt falakat fűt
a tölgyerdő rozzant katonája.

S én megigézve követem őt,
hisz léptünk a nesztelen csoda,
termében több száz lélek időz,
ő a halhatatlanság ura.

Reám tekint hideg szemével,
keskeny mosolya oly színtelen.
Majd magához von, szája csókol,
megszorítja reszkető kezem.

Mordul a csend, éled a hála,
szél süvíti át a lelkeket.
Nászunk a kegyelem háza:
foganni érzek egy gyermeket.

Ritkulnak a szürke árnyak,
Hold sejlik, s az otthonom tüze.
Ölemből asszonysóhaj árad,
s bölcsőt ringat az erdő hite.

Megjegyzés: 2012.

Kinyomtatom


Vers elemzése


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Álom
· Kategória: Vers
· Írta: Evinka
· Jóváhagyta: Aimee


A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 20
Regisztrált: 9
Kereső robot: 13
Összes: 42
Jelenlévők:
 · boszorka
 · Divima
 · galamboki
 · hazugsagok
 · Horváth István
 · Kavics
 · marisom
 · Nikolett
 · piciedith
 · Romuald


Page generated in 0.111 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz