Érzem az illatát, de nem látom
hajtásait a tikkadt ágakon,
oszthatná energiáját szerte
végre már magát megemberelve!
Dér lepi be az elméket régen,
senki sem törődik vele mégsem,
majd vad havat rakott ránk az este
és csak vegetált a remény teste.
Fújja ki innen a dermedt csendet
egy fuvallat, mi csak jobbat sejtet,
s ha már serkentett szép virágokat,
ne legyen hiába az áldozat!
Két kezünket összetehessük majd,
mikor áldottan megpihen a kard,
hogy mireánk büszkén tekintsenek
fiaink, ha már hősök nincsenek.