Navigáció


RSS: összes ·




Próza: A tizenkét hónap 5.

, 176 olvasás, Aevie , 12 hozzászólás

Misztikum

Tavaszutó

A hat testvér egymás mellett haladt a királyi palota déli szárnyában. Május középen, komótos lépteit olykor meg-megrázta Március nővére, akinek a kezét fogta főként azért, hogy el ne vesszen ide-oda ugrándozásai során – a lány hajlamos volt felreppenni, a plafon magasságából pedig mindannyiuk számára komoly gondot jelentett volna leszedni -, másrészt azért, mert nagyon szerette őt.
Május jobbján Április, aki öccse másik karjába karolva próbálta tartani a lépést acélbetétes csizmájában, és szinte állandóan pusmogott valamit Május fülébe. Április mellett Január haladt a szélen, Március másik oldalán pedig Február, kinek kezét játékosan olykor meg-megrángatta húga elfeledkezve a fiú sérüléséről, aki hősiesen csupán apró szisszenéssel jelezte fájdalmát.
Június – akkor épp - Február mellett, a másik szélen, és a testvérek vonulását kísérő harsány madárcsivitelésre hajazó csevejt az ő ajkai trillázták.

- Mi történt veled, bátyám? - kérdezgette Februárt Június, miközben háta mögé ugorva tekintetével, aztán tapintásával végigkövette a fiú derekán a kötést, melyet ezüst ing takart.
- Mi? Semmi! - vágta rá Február, miközben ajkába harapva a fájdalomtól lebontotta magáról húga kezét.
- Mi sebesített meg? Mikor? Nagyon fáj? - faggatta szaporán Június.
- Dehogyis, jól vagyok! - kínlódott a fiú.
- Akkor is ezt mondta, mielőtt elájult – szólt közbe Január.
- Elájultál? - rémült meg Június, majd átbújt Február és Március kézfogása alatt, hogy bátyja teste elé kerüljön. Topáz-szín szeme fürkészőn villant bátyja arcára. A sor ekkor megállt.
- Dehogyis! - morgott Januárra. - Csak lepihentem egy picit, míg Március tollászkodott! - vetette szigorú tekintetét Márciusra, aki bűnbánó szemekkel ráncolta felé a homlokát.
Egy pillanatnyi csend szállt a fiatalokra, amit aztán Május tört meg.
- Hát, én elég sok Vészhelyzetet nézek, Február – kezdte fejcsóválva –, ott már bekrepáltál volna!
- Mit? Hol? - morgott Február türelmetlenül, miközben hasán épp hogy elviselhető forróságot kezdett érezni. Meglepettségében hátra ugrott volna, de akkor egész testét átkarmolta a hő, mozdulatlanságra béklyózva: Június érintése tapadt a kötés fölé.
- Aszta… - hűlt el Február a bizsergő érzéstől, amikor Június néhány pillanat után elvette róla ujjait.
- Elmúlt a fájdalom, igaz? - mosolygott rá húga.
- Igen – válaszolta a fiú mély áhítattal a hangjában. - Vagyis… Eddig sem fájt – motyogta kihúzva magát.
Kinevették; ő pedig dühöt fújtatott orrán át, aztán fontos ötlete támadt:
- Január szíve fölött is kipróbálhatnád ezt, Június!
- Szorít a mellkasod? - ugrott át Június a másik szélre.
- Összetörött – válaszolta Január.
- Ó, értem – rázta meg a fejét a lány –, szívügyekre nem tudok gyógyírt, Május? - fordult a másik bátyja felé.
- Ilyesmi nem volt a Vészhelyzetben, csak a kötözéshez értek – vonta meg vállát Május.
- Akkor talán Július! - vágta rá Június.

Ekkor mindannyian a következő ajtó irányába tekintettek. A csendet Április pusmogása törte meg, ahogy újra Májushoz hajolt.
- A heroin mindenre gyógyír, adhatnál neki egy kicsit! Nekem meg abból a porból, amitől magamhoz tértem.
- Én is kérek! - kurjantotta Március Május arcához libbenve.
- Én már tettem a teájába – sóhajtotta Február. - Azóta kell visszarángatnunk a plafonról…
- Na, jó! Ki az, aki nincs bedrogozva rajtam kívül? - kérdezett közbe Május.
- Én – szusszant Január.
- E-e – szólt közbe Február. - Neked meg a kávédat poroztam be. És azóta nem vagdosod a csuklód!
- Június? - kérdezte neheztelőn Május.
- Füves süti – vigyorgott a lány. - Mindig azt reggelizem! - vonta meg a vállát.
- Világos – gúnyolódott Május, aztán aranyló tekintetét rosszallóan futtatta végig testvérein. - Akkor leszögezném, hogy mostantól egyedül én hozom a döntéseket, mert mindannyian beszámíthatatlanok vagytok. Én márpedig úgy döntök, hogy a többieket hagyjuk aludni, és hatan megyünk a Földre, hogy kiszedjük Esztit a hótorlasz alól. És ebből nem engedek! Amíg világ a világ!

A testvérek megszeppenten tűrték Május főnökösködését; ám ekkor hirtelen keserves sírás zendült fel. A testvérek reflexszerűen Januárra tekintettek, de nem az sírt, hanem az ajtó, mely mögött Július lakott.
- Mármint heten megyünk a Földre… A világ meg már úgysem világ... – szusszant fejcsóválva Május, és elengedve a két lány kezét, húga szobájához lépett. Engedélykérőn tekintett végig újra testvérein, aztán ismét megrázta fejét a drogos banda tagjainak szétcsúszott ábrázatával szembesülve.

Amint a sírás egyre felzendített, Május nem teketóriázott tovább, benyitott hát a hetedik szobába. Óriási víztömeg zúgása búgott fel, ahogy egyre szélesedett az ajtó nyílása – megelőzvén a látványt: az ajtó magasságának három-negyedéig állt a víz, aminek most az oldalát látta, melyet eddig állva tartott a zárt ajtó.
Az egész szoba űrtartalmát magába fojtott víztömeg tetején egy párna ringott, melyen egy kese hajú lányka ült tökörülést, és szorgalmasan hullatta könnyeit növelve az alatta terjengő vizet.
Ám amit Május látott, csupán időn kívül láthatta, a másodpercek megfojtogatott visszahőkölésében, mert a víz azonnal kidőlt az ajtó torkán, a sós könny-tenger azon nyomban tódult a folyosóra, feltaszajtva a testvéreket.

Míg a fiatalok merültek, Július ijedtében cseresznye-szín ajkára tapasztotta ujjait, és továbbra is a párnán ücsörögve várta, míg a szabadon engedett víz őt is kiúsztatja a folyosóra.
Jó néhány pillanatig maradt ismét egyedül a felszínen, halvány kék szemét ide-oda kapkodva, ahogy alakok lebegését pillanthatta a víz alatt. Apró lábát bátortalanul billentette le a párnáról, majd meggondolva magát sebesen visszahúzta azt: a víz tűzforró volt.
Egy ezüst inges fiút látott elsőként kitörni a sodrás alól, aki egy felé vetülő futó pillantás után hatalmas hévvel vetette magát újra a mélybe, és egy mozdulattal két másikat húzott a felszínre. Halszerű mozgása körül tinta-kéken festenyződött a víz, ami testéhez közel egyre feketébbé vált.

A harmadik alak, akit a fiú kiemelt, torkaszakadtából kitörő sikollyal lélegezte magát fel. A kettő már prüszkölő alak rémülten próbált a pánikoló lány felé evickélni – a víz még mindig mellkasig-nyakig ért –, miközben a baywatch-fiú új fuldoklót mentett ki; s vetette magát újra a mélybe.

A két fiatal nézegette, tapogatta, faggatta a sikoltozó lányt – Március néven szólongatva –, de egyáltalán nem csillapodott a félelme. Az utolsó kimentett, akitől látszólag a segítséget remélte a kettő: Májusként hívogatták sürgetőn.

Július még mindig a párnán ült, miközben a víz szakaszosan lejjebb vánszorgott, elárasztva a királyi palota déli szárnyát. Ám egy jó ideig nem történt változás: Március zokogott, Május tengernyi nyugalommal búgott felé, a másik kettő meg csak hüppögött zavarodottságában, míg az életmentő fiú már jó ideje nem bukkant fel – talán még van valaki odalent – gondolta Július.

Csak vele nem törődött senki, így aztán folytatta azt, amit egy éve kezdett: sírt csak sírt; és a könnyfüggönyön át szemlélte a többieket, miközben a víz egésze királykékké vált, fogyva feketedett.

- Mondd el végre, hogy mi baj van! – ölelte magához Május Márciust. - Nem tudok segíteni, ha nem tudom, hogy miért sírsz.
- Elázott a ruhám! - nyögte Március kétségbeesve.
- Megszárítjuk – vágta rá öccse elmosolyodva. - Most már Július is velünk van, nincs nagyobb forróság a világ kerekén!
- Ő rontotta el a ruhámat – sikított Március Július felé, így mindkét lány még jobban rázendített. - És nézz rám, kéken foltos! Ez nem csak víz, ez festék! - sikította a lány. - Vége! Vége az életemnek! - drámázott Március.
- Az én életemnek van vége, te ostoba kis nyafka! - sikított vissza Július, de nem tudta folytatni, halvány kék szeméből a könnyek spriccelve szóródtak szerteszét.
- Kurvajó!!! - derült fel Április. - Mintha valami kibaszottul forró gejzírben zuhanyoznánk! - vigyorgott testvérei arcába, de úgy tűnt, csupán ő tudta megtalálni a helyzet szépségét…
- Nem is sír festéket – szólalt meg Június, mire mindannyian értetlenül meredtek előbb Július húgukra, majd körbetekintve meglátták az elveszett két télbátyjukat: Január a padlón feküdt – a víz hólyagosra égette a bőrét, mellette Február; az ő testéből patakzott sötét kéken bugyogó vér…

- Az én életem ért véget – hörögte Január.
- Szerintem Február élete ér véget… - mormolta Május, miközben hozzájuk sietett; a víz már csak egy nagyobb tócsa méretével ért fel.
- Mi? Az enyém? Dehogyis! Azonnal le kell hűtenünk Januárt! - ugrott fel nagyot csattanva a padlón álló tócsában.
Mindegyik testvér felsikoltott visszahőkölésükben, ahogy nyilvánvalóvá vált, hogy Február hasából ömlik a vér.
- Szerintem feküdj le te is Január mellé – szólalt meg végül Május.
- Mi? Miért feküdnék le? Nincs időnk heverészni! Most azonnal le kell jutnunk a Földre, ott… Ott… Na, jó, talán egy kicsit nem baj, ha… - Február szavai egyre homályosabbá váltak, aztán elájult.
- Ide hűtést kérek, oda négy egység csoport-azonos királykék vért! - omlott térdre melléjük Május.

- Ez meg kihez beszél? - kérdezte fürkészőn Június.
- Túl sokat nézi azt a kórház sorozatot – legyintett Április, majd ő is odasietett. - Ha adsz egy löketet, jeges szélorkánt tolok köré – suttogta Májusnak.
- De ez a legutolsó, Április! Aztán leszoksz! - pirított rá Május.
- Le én! A Föld életére esküszöm!
- Ezt inkább meg sem hallottam… - morgott Május, miközben átadta Áprilisnak a cuccot.
Ám a beígért szélorkán elmaradt: Április kidőlt, félájultan hullt ő is bátyjai mellé.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Misztikum
· Kategória: Próza
· Írta: Aevie
· Jóváhagyta: Syringa

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 9
Regisztrált: 2
Kereső robot: 17
Összes: 28
Jelenlévők:
 · kisssp
 · Szati


Page generated in 0.0476 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz