Utánad kutatok,
de itt nincsen ember,
csak viruló fák közt
tarka virágtenger.
csicsergő madárhang,
szellő-mézillatú,
megkapó az érzés,
ódon hangulatú.
Ezer virág közé
lefekszem hátamra,
lehúnyt szemmel nézek
fel a Napkorongra.
Már érezlek, képzeld!
minden érzékszervem!
tudom, hogy itt bujkálsz
most is körülöttem.
Te vagy a sok virág,
selymes fátyolszövet,
sugara a Napnak,
mely gyengéden ölel.
a számtalan trilla
benned érett dallá,
dúdolom magamban
lá-lá, lá-lá, lállá
bódulatba fojtasz
te, mint illatfelhő
megérezni téged,
mindig búfelejtő.
Megjegyzés: Nikinek, a Tavasztündérnek.....