Navigáció


RSS: összes ·




Prózavers: Vonalat…

, 390 olvasás, Gál András Andor , 2 hozzászólás

Abszurd

Vonalat mázol elhagyatott ujjaim köré a napos ég, mögöttük öblös rés. Rengnek váram leomlott téglafalai, megtört kifejeződés tátog bűnösén. Tulipánfás keblemre ölelném tüstént a rétnek minden egyes szegletét, virág, fa, ég, felhők tündöklenek acélszürkén. De összecsukva, keserű kínok kizárt kötegén ugrál szűziesen egy tündér. Mesében álmodik szabad teremtményként a kétely, akit nem marcangol a függés, zuhan amíg ketyeg az örök eszménykép. Zuhan, amíg letűnik a látóhatár, s létrát emel belém. Magára ölt az ég, csomót kötöz nyakamba és agonizál, ahogyan átemelve kifolyik a vér. Sosem lesz illat burkolózik ókori novella-főszerepbe. Nefelejcs lesz majd tragédiába ültetett, egy otthoni nyugodt lidércnyomás, kit az élet megcsalt.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Abszurd
· Kategória: Prózavers
· Írta: Gál András Andor
· Jóváhagyta: Aimee

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 99
Regisztrált: 2
Kereső robot: 6
Összes: 107
Jelenlévők:
 · galamboki
 · Géptelen


Page generated in 0.0439 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz