Navigáció


RSS: összes ·




Krimi: Örökség

, 269 olvasás, Prokop , 1 hozzászólás

Kaland

— Elmondok egy történetet, ami velem esett meg és azt, hogy mennyire fél-re lehet ismerni az embereket.
— Úgy tudjuk, hogy ismerjük őket, de tévedünk, és a tévedésünkért hatal-mas árat kell fizetnünk.
— Vannak emberek akikről azt hisszük hogy jók. És vannak, akikről azt hogy rosszak de közben az ellenkezője derül ki róluk. — Csalódnom kellett azokban az emberekben, akiket a legjobban szerettem és kellemesen csalódtam azokban az emberekben, akikről azt hittem, hogy a rossz oldalon állnak.
— Még szerencse, hogy vannak, mert ha nem lettek volna nem tudom hogy viseltem volna el ami velem megtörtént.
— Valószínűleg már nem is élnék.
— A barátaim (azok lettek) az életüket kockáztatták értem.
— De elmondom a történetet és majd megtudnak mindent.
— És ha valamit nem értenek, vagy nem tudnak meg, azt már nem is fogják megtudni.
— Titok is marad, mert azok az emberek akik tudták, már nem élnek. Így igaz, már nem élnek, mert egy egyszerű örökösödési ügy, (annak látszott) gyilkossággá fajult.
— De ne vágjunk a dolgok elébe.
— Elmesélem úgy, ahogy történt.

— Soha nem gondoltam volna, hogy visszatérek arra a helyre, ahol gyerek-koromban annyi megaláztatásban volt részem.
— A megaláztatásokat a nagybátyámtól és családjától kellett elviselnem.
— Abban az időben a nagybátyámnál laktunk, mivel a mi lakásunkat valami-ért el kellett adnia apámnak.
— Nem múlt el nap hogy a bácsikám ne veszekedett volna velünk, illetve apámmal. És apám nem szólt vissza… Pedig nem volt félénk alak, sőt ha nem a testvérével állt szemben, soha nem hagyta magát legyűrni se szóban, se erőben.
— De ez is sok veszekedésre adott okot, mert ha apám megmondta egy ille-tőről a véleményét, természetesen szemtől-szemben, vagy ha ne adj isten képen is törölte, az mindjárt a nagybácsihoz ment panaszra.
— Pedig visszaemlékezve apámnak sokszor igaza volt. Általában azzal piszkálták, ha nem volna a bátyád, már rég a börtönben rohadnál! Persze hogy rosszul esett neki. De hogy miért emlegették a börtönt?
— Úgy élt, mint egy átlag polgár.
— Reggel felkelt, elment dolgozni, letudta a munkaidőt és hazajött. Kocs-mába nagyon ritkán ment, gondolom, azért mert mindig belekötöttek.
— Velem és anyámmal szemben sem a nagybácsi, sem a nagynéni nem vol-tak ellenségesek.
— Sőt a maguk módján talán még szerettek is minket.
— Nem úgy mint a két gyerekük, az unokatestvéreim. Soha nem hagytak békét, nem volt tőlük egy perc nyugtom sem és ha a nagynéném rájuk szólt, az is csak addig tartott.
— Látták az apjuk erejét, apám gyengeségét, és ebből kikövetkeztették, azt tesznek velem amit akarnak.
— Ketten voltak, idősebbek is voltak, és az egyikük fiú volt Ilyen helyzetben mit tud tenni egy kislány? Tűr, hallgat és fél.
— Apámhoz hiába mentem panaszra, azt hajtogatta állandóan, visszafize-tem én még egyszer kamatostól! Majd eljön annak is az ideje! Egyszer! De nekem a segítség akkor kellett volna!
— Gyűlöltem a nagybátyámékat, mert amikor nagyobb lettem és rájöttem, hogy engem végül is csak a kölykeik piszkálnak, már mertem gyűlölni és utálni őket.
— De mit tehet egy gyerek, ha látja, hogy az apját napról napra bántják? Hogy miért tűrte? Ez talán örök rejtély marad a számomra. (Akkor még ezt hittem)
— Tíz éves voltam amikor bekövetkezett a várva várt fordulat és elköltöz-tünk abból az átkozott házból. Nem kellett már tűrnöm a két piszkafának. Él-tük a magunk életét. Apám és anyám dolgozott, én iskolába jártam, és kezd-tem egyre jobb eredményeket elérni. Olyannyira hogy feltornáztam magam az osztályelsők közé.
— Később én lettem a második legjobb tanuló az osztályban.
— Teltek az évek… Apám sokszor emlegette, mire felnövök lesz belőlem va-laki. És mire odakerül a sor, hogy férjhez megyek, addigra egy kis vagyont is örökölök.
— Gondoltam jól keres, és mindig rak félre a fizetéséből valamicskét. Nem számítottam én hatalmas összegre, de jólesett, hogy gondol a jövőmre…
— Úgy öt év múlva kaptuk az értesítést, hogy az unokatestvéreim meghal-tak. Az unokabátyám azzal az autóval, amelyiket a tizennyolcadik születés-napjára kapott, nekirohant egy kőfalnak.
— És hogy milyen az élet, a sors, az unokanővérem is az autóban ült.
— Rögtön arra gondoltam, hogy a balesetért a bácsikám is felelős.
— Na nem közvetlenül, hanem mert elhitette csemetéivel, hogy nekik bajuk nem lehet, ők sérthetetlenek és ezért nem féltek senkitől és semmitől.
— Ezt a kettős tragédiát a nagynéném csak három hónappal élte túl. Ha életnek lehet nevezni azt, ha valaki kisem mozdul a szobájából, alig eszik, inni is csak annyit, amivel a gyógyszerét beveszi.
— A lelke mélyén tudta, hogy felelősek gyerekeik haláláért, de ez így soha nem került szóba.
— Miután a nagynénémet is örök nyugalomra helyezték, a nagybácsimnak már nem volt olyan fontos a harácsolás, csak éppen arra ügyelt, nehogy egy öregek otthonában kössön ki.
— Igaz, ezeket a dolgokat én csak hallomásból tudom, mert én amióta elköl-töztünk, nem jártam abban a házban. Sőt, még csak nem is beszéltem velük.
— A temetésekre elmentünk ugyan, de csak apám ment oda az ő drága testvéréhez.
— De úgy láttam, messziről, mintha vitatkoznának valamin.
— Még itt sem tudták csitítani az egymás iránti gyűlöletüket.
— Na, szóval, a nagybácsi a múlt hét kedden halt meg. Egy évvel élte túl apámat. Milyen a sors, az élet, mint mindig a „jó” húzta a rövidebbet. (Gon-doltam én).
— A nagybátyám nem jött el apám temetésére, igaz nem is hiányzott. Az ügyvédje keresett fel minket hat hónappal később.
— Fogalmam sem volt arról, hogy mit akart, mert sem anyám, sem én nem voltunk kíváncsiak rá. Elküldtük a fenébe, igaz nem a legkultúráltabb módon.
— De ez az ügyvéd nem azaz ügyvéd, aki mindent tudott a bácsikám ügyei-ről, hanem ez egy fiatal ügyvéd, aki az öregurat csak három éve „szolgálja”.
— A régi pribéke ugyanis meghalt. Ő sok mindent tudott volna mesélni a régi dolgokról, de ezt az ügyvédet nem hiszem, hogy annyira a bizalmába fogadta volna a nagybácsikám.
— De az értesítést mindenesetre ő küldte a nagybátyám haláláról, és egy ta-lálkozót kért az irodájában, az ok, állítólag én örököltem mindent. Mindent. Már ami megmaradt a hatalmas vagyonból.
— Apám mesélte, úgy tett az öreg „úr”, nyugodt lehetsz, mire oda kerül a sor, hogy a lányod örökölni fog, már csak a területnek fogja a hasznát venni!
— Apám, halála előtt járt a bátyjánál, nem tudom minek, de ő mondta, hogy ramaty állapotban van az épület.
— Na tessék! Érdemes volt egy életen keresztül gyűjtögetni? Mások életét tönkre tenni? És mostanra mi maradt a nagy vagyonból? Hát érdemes volt évtizedeken át építeni az egzisztenciát azért hogy később legyen mit lerom-bolni? Kevesebb pénzből is meg lehet élni, és nem kell mindenkit a harago-sunkká tenni, a földbe taposni!
— Pedig nagyon szép volt a villa, és a környéke, de mostanra borzasztóan tönkre ment.
— Éppen ezért minek nekem? Csak a bajom lenne vele… Többe kerülne az átíratás, mint amennyit az egész ér.
— Elmegyek az ügyvédúrhoz, de csak azért, közöljem vele, nem tartok igényt az örökségre.
— De azért kíváncsiságból megnézem a villát, megnézem mennyi gondot akart a nyakamba varrni a bácsikám. Úgy látszik nem volt neki elég amennyit gyerekkoromban szenvedtem tőle, még halála után is kínozni akar. De ez nem fog menni, már nem egy félénk kislány vagyok aki még az apjától sem várhatott segítséget! Megoldom a problémáimat egyedül.
— Nem szorulok senki lepusztult házára. Csak a kíváncsiság vezérel, na és az, hogy mit akart az ügyvéd úr hat hónappal ezelőtt. Azért hiába olyan el-lenségféle, nem nézem ki belőle a gonoszt. Mert amikor felkeresett minket, azt képzeltük anyámmal, azért jött hogy átadja a bácsikám „jó” kívánságait apám halálával kapcsolatban.
— Én már akkor sem hittem el, hogy ez az ember képes megbántani minket a nagy gyászunkban.
— De anyám erősködött, ne beszéljek vele, nem érdemes. Úgy is csak üze-netet hozott olyan valakitől, akit nem érdemes meghallgatni. Furcsállottam a dolgot, de hallgattam anyámra, bár nem tudtam mire vélni, hogy szabályo-san eltiltott az ügyvédtől mint egy rossz udvarlótól.
— Most is, ahogy megkaptam az értesítést megtiltotta, hogy találkozzam ve-le.
— Azt mondta; egy másik ügyvéddel rendeztessem le az ügyet.
— Megtehetném, de én mindenféleképpen beszélni akarok az ügyvéd úrral. Már csak azért is, mert anyám ilyen erőszakosan ellenezte, hogy létre jöjjön ez a találkozó.
— Biztos vagyok benne, valami lappang a háttérben. Talán fél, megtudok valamit, a múltból? Valamit, amit eltitkoltak előlem?
— Vagy csak a régi rossz emlékek hagytak benne olyan mély nyomot és ezért nem akarta, hogy bármiféle kapcsolatom legyen velük? Még azzal, sem aki nap, mint nap letakarította a feneküket?
— A régi ügyvéd, az igen! De ez? Neki még talán nem volt rá elég ideje.
— Itt vagyok az elágazásnál… De régen jártam ezen az úton. Még a temeté-sekkor sem, mert a temető a faluban van, minek jöttünk volna a villába, ve-szekedni? Semmi értelme nem lett volna.
— Borzalmas milyen állapotban van ez az út. Valamikor a bejáratot fák és vi-rágok övezték, se egy kátyú, de még a faleveleket is állandóan takarították róla. Annak idején három ember dolgozott a ház körül, és ha nem végezték el a feladatukat, mehettek, amerre láttak.
— Az ügyvéd úrral két órára beszéltük meg a találkozót az irodájában, és még csak dél van. Meg akartam nézni az „örökségemet”, egyedül.
— Na nem mintha sokat változtatna az álláspontomon, de mégsem akartam tudatlanul megjelenni, és ha az ügyvédúr elkezdi dicsérni az épületet, a ké-pébe tudjam mondani, hogy hazudik!
— Már látom a piszkos zöld épületet.
— És egy autót, ki lehet az? Az ügyvéd úr… Mi dolga van itt? Azt gondoltam nyugodtan ebédel valahol. Vajon honnan tudta meg hogy először idejövök?
— Senki, senki nem tudta a tervemet, még anyám sem… Nem is lehetett er-ről beszélni vele, olyan ideges lett. Na mindegy, ha itt van, hát itt van. Sok vi-zet nem zavar, úgy is az lesz, amit én akarok, és nekem nem kell ez a rom-halmaz!
— Az „úr” eddig az autónak támaszkodott, de most elindult felém. Háát jó-képű pasi, azt meg kell hagyni. Kár hogy olyan ellenségféle…
— Egyszerű öltönyt viselt, nem volt rajta semmi flancos, talán nem akart kérkedni előttem. De ebben az egyszerű öltözetben is, egy fess ember be-nyomását keltette. Szóval jól nézett ki, nagyon jól. Milyen igaz az a bölcs mondás, nem a ruha teszi az embert.
— Lassan megfontoltan közeledett felém, arra gondoltam, talán attól tart, hogy megint ellenségesen fogok vele viselkedni, mint a múltkor. Nem kelle-ne félnie, és különben is, nem én tőlem kell tartania, anyám nem akart be-szélni vele, ő hajtotta el.
— Jó napot kisasszony. Ha megengedi, bemutatkoznék. A múltkori találko-zásunk nem volt túl sikeres. Olyan gyorsan kellett önöktől távoznom, hogy nem maradt rá időm. Alföldi Zoltán.
— Láttam, hogy rajtam felejtette a szemét, gondoltam alaposan megnéz magának, mielőtt átverne.
— Garbóczi Melinda. – nyújtottam a kezem, amit ő hosszan két kézzel meg-fogott, és még a kezem a kezében volt, de én már kérdeztem is.
— Mondja ügyvéd úr? – rátértem mindjárt a lényegre, mivel a legjobb véde-kezés a támadás.
— Tulajdonképpen mit keres ön itt? – gondoltam valamilyen mesét csak ki talál, hisz ügyvéd, okos, nem esik nehezére elkábítani egy ilyen halandót, mint amilyen én vagyok.
— Furcsának találja, hogy itt vagyok? Én, pedig nem, hogy ön itt van. Ke-restem telefonon, de nem tudtam elérni. Éppen ezt a találkozót akartam megbeszélni. Gondoltam szeretné látni, hogy mit is örökölt.
— Hát, nem vagyok elbűvölve a látványtól. – úgy éreztem hihető, amit mond, meg különben is, miért ne mondana igazat. Úgy sem azért jött, hogy megcsodálja ezt a romot, meg ezt a gisz-gazos kertet.
— Kérem, ne ítéljen első látásra, majd ha bejön velem a villába, ha bejön, de miért ne jönne, hisz ha másért nem, azért, hogy megnézze, mennyit változott gyerekkora óta. És ha majd látja…
— De majd mindent a maga idejében.
— Még mondani akart valamit, de nem hagytam, mert még mindig az járt a fejemben, miért nem csodálkozik, hogy itt vagyok, mert, ha valaki, ő biztos nem tudhatta, hogy ide jövök.
— Tulajdonképpen miért is nem csodálkozik, hogy itt vagyok? És miből gondolja, hogy én oda bemegyek?
— Mert tudtam hogy maga egy okos nő, és megnézi a villát, belülről is, mie-lőtt tárgyalni kezd róla.
— Í-gen? És miből gondolja, hogy én egy okos nő vagyok, hiszen nem is ismer? – az jutott eszembe, vajon tényleg okosnak tart vagy csak hízeleg a célja elérésének érdekében? Ugyan, hisz itt van és itt vagyok én is. És való-ban nem tartom magam butának. Igaz, zseni sem vagyok. Olyan, átlagos, ahogy mondani szokták.
— De ez után olyat mondott, hogy szinte a lélegzetem is elállt.
— És ön miből gondolja hogy egy olyan ember mint amilyen a nagybátyja volt, ilyen piti információkat nem tudott megszerezni?
— Ne gondolja hogy nem kísérte figyelemmel, azt hogy az ő kis húga milyen sikeresen veszi az akadályokat az iskolában.
— Ez villámcsapásként ért. Biztos elvörösödött a fejem, mert az ügyvédúr hátrált egy lépést. De megpróbáltam visszanyerni az önuralmamat, ami eltar-tott egy percig, és csak utána kérdeztem.
— Csak nem ön volt, aki szállította a híreket rólam.
— Nyomozott utánam? – kérdeztem.
— És akkor döbbentem rá igazán, hogy éveken át megfigyelés alatt tartot-tak, „kellemes érzés”.
— Jó hogy akkor nem tudtam róla.
— Erre nem volt semmi szükség! – ezt a mondatot olyan gyorsan hadarta el, hogy az volt az érzésem azért, ne legyen időm kikaparni a szemét.
— Voltak a nagybátyjának olyan kapcsolatai, akár a suliban is, ha ő valamit meg akart tudni, azt ő meg is tudta.
— Hát ennek örülök, legalább ehhez a disznósághoz nem adta a nevét.
— Megtettem volna, ha engem kér meg rá a nagybátyja, higgye el, nem a rossz szándék vezérelte.
— Hát persze, az én bácsikám egy áldott jó lélek volt. Emlékszem rá még gyerekkoromból… Bár soha ne ismertem volna. Semmi jóra nem tudok em-lékezni vele kapcsolatban.
— Igen a látszat ez, de majd megváltozik a véleménye egy hónap múlva, de lehet hogy hamarabb.
— Szerintem semmi olyan nem fog történni, sem egy hónapon belől, sem azután, amitől az én véleményem megváltozna.
— Vagy tud valamit, amit én nem? – gondoltam, valamit csak kiszedek belő-le. Igaz, egyelőre azt sem tudom, mit kellene tőle megtudnom.
— Igen, tudok.
— De erre magának kell rájönnie, ha most bármit mondok, azt mondaná, persze hogy védi, hisz még most is a nagybátyám pribéke.
— Nem akar mondani semmit, gondoltam. Úgy látszik a vén tróger még a halála után is uralja ezt az embert. Azt hiszi, ha nem úgy tesz mindent, ahogy meghagyta, visszajön, és számon kéri. Majd kinövi a félelmét.
— Ugye most azt gondolja, hogy még mindig a nagybátyja befolyása alatt állok?
— Igen, így is lehet értelmezni, pedig higgye el, csak arról van szó, valamit megbeszéltünk az öregúrral és úgy kell lennie. Mert ha nem úgy történne az a veszély fenyegetne, hogy az ön számára soha nem derülne ki az igazság. Ami rossz lenne, mert élete végéig hazugságban élne. Igaz, ha kiderül az igazság az is rossz lesz önnek, de most elmondani azért nem lehet, mert nem hinne nekem. Magától kell rájönnie mindenre.
— Ezek után már biztos voltam benne, hogy mégis van valami titok.
— És gondolom bizonyos dolgokra csak akkor jöhetek rá, ha elfogadom az örökséget? – eközben arra gondoltam, teljesülne a bácsikám minden vágya. Sikerülne teljes egészében tönkre tenni a testvérét, és a családját is.
— Csekély az esély hogy másképp megtudhatja, de megtudhatja. De nem biztos, hogy hinné is, amit megtud.
— Úgy néz ki, hogy bután fogok meghalni, mert nekem ez a romhalmaz nem kell. Tulajdonképpen azt sem értem, hogy a nagybátyám miért akar kitolni velem a halála után? Hisz, úgy sem látja már a kínlódásomat.
— Akkor meg mi öröme van benne?
— Na de még hogy ő, de önnek ebből mi a haszna? Ha jól meg is fizette, már úgy sem tudja visszavenni.
— Adja oda az államnak az ingatlant, nem tartozik senkinek számadással. Nem kell beszámolnia senkinek. Így tudta elintézni és kész! Biztosan tudná ezt az időt hasznosabb dologra is fordítani. – láttam rajta, hogy nagyon el-gondolkozott azon, amit mondtam.
— Nem azzal bízott meg a nagybátyja, hogy megpróbáljam tönkre tenni. Amivel megbízott az, ha ön is úgy akarja, nyissam fel a szemét és már így is többet mondtam a kelleténél.
— De talán menjünk be a házba. – mondta határozottan.
— Csak nem gondolja uram, hogy kockára teszem az életem?
— Még be sem lépnénk, és máris ránk zuhanna valami, például az ajtó. – úgy tettem mintha nem érdekelne, pedig éppen ezért jöttem. Nagyon kíván-csi vagyok, vajon hogy néz ki most a villa. Igaz nem gondoltam, amikor ide jöttem, hogy be is fogok jutni.
— Aki oda be akar menni az nagyon bátor, vagy nagyon… – itt megálltam, mert rájöttem, hogy nem érdemli meg az ügyvédúr a jelzőt, amit mondani akartam, de késő volt.
— Ostoba, ugye ezt akarta mondani?
— Ne-m, nem, csak tudja olyan merész vállalkozásnak tűnik. – de én mind-járt arra gondoltam, hogy én egy merész nő vagyok.
— Látszatra igaza van, de csak látszatra. Higgye el, nem fenyeget minket semmi veszély. Ha így lenne, gondolja, hogy mindenáron be akarnék menni? Ennyire ostobának tart?
— De nem, valóban, csak úgy hirtelen jött.
— Akkor bizonyítsa be! Abban az esetben elhiszem, hogy nem tart bolond-nak, ha bejön velem a villába.
— Nos, bejön?
— Olyan képet vágtam, mint aki hatalmas áldozathozatalra készül, és bele-egyezően mondtam.
— Hát jó… Legyen az államé a Garbóczi vagyon.
— Csak abban az esetben, ha ön nem fogadja el, vagy ha nem lesz önnek utódja, ami ugye nem így lesz?
— Ez is, az is… Lehet, hogy egyedül akarom leélni az életem. Se férj, se gyerek. – de, férjhez akarok menni idővel, gondoltam és imádom a gyereke-ket. És ez így ment. Gondolatban mindig ellent mondtam annak, amit hango-san kimondtam.
— Ugyan kérem! Azaz élet semmit nem ér! El sem bírnám képzelni magáról, hogy vénlány maradjon. – mondta az ügyvédúr, és látszott rajta, hogy komo-lyan gondolja, amit mondott. Éppen ezért, kötekedtem vele még egy kicsit.
— Miért? Ön szerint olyan nagy öröm a házasság? Vegyük például a nagy-nénémet. Gondolja neki olyan nagy örömet okozott? Egy pillanat alatt eltűnt az életéből minden, amiért érdemes volt élnie.
— Vagy az én szüleim. Nekik mi örömük volt a házasságban?
— Sok. Csak önre kell nézni.
— Ami pedig a nagynénjét illeti, ő kifogta. Nem feltétele egy házasságnak a tragédia. És lehet, ha tudja az igazságot, nem meghalni akart volna, hanem bosszút állni. – láttam rajta, olyat mondott, amit nem akart, ezért gyorsan megkérdeztem.
— Ezt hogy érti? – gondolkozott egy darabig, majd csendesen megkérdezte.
— Ön nem tudja?
— Ugyan mit kellene tudnom? – megint merengeni kezdett, mielőtt válaszolt volna. Úgy láttam azon gondolkozott, vajon elmondhatja-e, de sóhajtott egy nagyot és válaszolt a kérdésemre.
— Mindegy, lesz, ami lesz, elmondom. Végül is ez egy hivatalos ügy, ez bi-zonyítható.
— Arról van szó, hogy az unokatestvére autóján a féket megpiszkálták. – lát-ta rajtam, hogy nagyon megdöbbentett, amit mondott, ezért még hozzá tette.
— Ezek szerint eltitkolták, nem mondták meg önnek?
— Én erről semmit sem tudok! Honnan veszi ezt?
— Pedig így volt. Jegyzőkönyv van róla.
— A szüleim ezt soha nem említették. Pedig elég nagy voltam már akkor is, de hogy a mai napig eltitkolták, ez azért furcsa…
— Mondja ügyvéd úr, nem csak szórakozik velem?
— Na de kérem? Ez attól sokkal komolyabb dolog. Különben van a házban jegyzőkönyv az esetről.
— Akkor az életem kockáztatása árán is bemegyek!
— Csak azért nem kell, van az irodámban is egy példány.
— De ha bejön velem, biztos vagyok benne, hogy meg fog lepődni.
— Én akkor fogok meglepődni, ha kijövünk.
— Nna jó, menjünk. A többit meglátjuk menetközben. Megyek a kulcsért, az autóban van. – és addig, amíg a kulcsért ment, arra gondoltam, hogy szalad az idő, kellemes és nagyon jóképű fiatalember. Na de várjuk ki a végét! Le-het, hogy ez csak felületi cukormáz. Elvégre valamit akar, amit én nem.
— Itt vagyok, mehetünk.
— Menjünk… – ezt úgy mondtam, mint akinek fáj az, ha menni kell valahova.
— Elindultunk a villa felé, és azon tűnődtem, egész kellemes lenne ez a ta-lálkozó, ha nem azért jött volna létre amiért létre jött.
— Érdekes most hogy beszélgettem ezzel az emberrel, még az épület is szebbnek tűnik. Kellemes sétálni együtt, elvégre fák között, a természet lágy ölén vagyunk. Igaz, egy elhanyagolt parkban, de az erdőben sincs rendezett-ség, és mégis jól érezzük magunkat benne. Na, itt álljunk meg! Hova akarok kilyukadni, mik ezek a gondolatok? Azért nehogy elfelejtsem, hogy miért jöt-tem! Vigyázz Melinda, így fognak csőbe húzni! Oda kell figyelnem a dolgok-ra. Észre sem veszem, és a nevemen van ez a romhalmaz.
— Közben megérkeztünk a bejárathoz, és rögtön megjegyeztem:
— Hát ez az ajtó nem úgy néz ki, mint amelyik ránk akar dőlni, stabilnak lát-szik.
— Nem csak az ajtó, az egész ház az. – vajon mit akar ezzel mondani, mond-tam, csak úgy halkan, inkább magamnak.
— Ugyan kérem, nézzen rá. – mutattam rá két kézzel a villára.
— De ő mosolyogva mondta.
— A látszat csal. Ez a villa Mátyás király állruhában.
— Nafene! – ez meg megint mi? Miféle titok fog kiderülni?
— Mátyás király… – kérdeztem csodálkozva.
— Majd minden kiderül amint kinyitottam az ajtót. Ha ki tudom. – láttam, hogy kínlódik a zárral, ezért mondtam.
— Csak a kulccsal nem is fog menni, van egy rejtett zár, itt, ni. Látszik, hogy csak akkor járt itt, amikor kinyitották önnek az ajtót.
— Most is kinyitották volna, ha úgy akarom. – mondta, és úgy vettem észre, hogy megint huncut mosolyt láttam az arcán. Tudtam, valamiben sántikál, de én is mosolyogva kérdeztem.
— Ugyan ki?
— Hát a személyzet. Az inas, a takarítónő, a szakácsnő, és képzelje el, még kertész is van.
— Kertész? – néztem rá csodálkozva és rögtön meg is, kérdeztem.
— És ugyan mit csinál itt? A gazt metszi?
— Gondozza a növényeket. Ha jobban körülnéz, láthatja, hogy van itt min-den. A rózsától az egzotikus növényekig. Csak egy kicsit eldugva.
— Ha ide költözik, a kertész nyolc-tíz nap alatt láthatóvá tesz mindent, négy-öt ember segítségével.
— És eddig miért nem tette? Miért hagyott mindent így elgazosodni? – kér-deztem fölényesen.
— A nagybátyja utasítására.
— Utasítására? Tehát miért?
— Egy olyan pedáns ember, mint amilyen ő volt, ilyen parancsot ad ki?
— Ez marhaság.
— Lusta a kertész és kész.
— Kihasználta, hogy a nagybátyám már nem állt a helyzet magaslatán.
— Na, ez is egy olyan kérdés, amire most még nem válaszolhatok.
— De miért nem? – hogy mire jó ez a nagy titkolódzás? Azt hiszi, hogy ez engem annyira érdekel? És igaza van, érdekel. De még mennyire hogy érde-kel! Minél több megválaszolatlan kérdés merül fel, annál jobban érdekel.
— Mert most még jobb így. – határozottan mondta, nem volt a hangjában semmi sértő, de megpróbáltam a lehetetlent, és belekötöttem.
— És ha ideköltözök és kirúgom, mert nem kell olyan ügyvéd, aki nem tájé-koztat mindenről? – és kíváncsian vártam erre mit fog mondani, de ő higgadt maradt, úgy láttam, hogy még csak meg sem lepődik a szemtelenségemen.
— Megteheti, de most még én döntöm el, hogy mit lehet elmondani és mit nem.
— Nem ugrott be a trükkömnek. De mire is számítottam, elvégre ügyvéd, és biztos nem a rosszabbak közül való, mert akkor a nagybátyám nem fogadta volna fel. Azért, folytattam a piszkálódást.
— Nem semmi egy pasi maga. Egyszer azt hiszem, hogy velem van, máskor meg kiderül, hogy még mindig a bácsikámat szolgálja.
— Igen. És pontosan ezzel akarok magának jót. Higgye el, önnel vagyok. Ha mindent kitálalnék most, akkor maga sírva rohanna el innen, és többé a kör-nyékre sem jönne.
— Inkább megyek is. Nem akarok sírni. – úgy tettem, mint aki vissza akar fordulni.
— Nyugodtan maradjon. Nem mondok csak annyit, amennyi éppen abban a pillanatban szükséges.
— És akkor nem fogok sírni? – kérdeztem enyelegve. Tetszett a játék, de ő komoly maradt és komolyan mondta.
— Szerintem sírni azt fog, csak akkor már fogja tudni, hogy miért. Meg fog érteni szép lassan mindent.
— Ezen megint elgondolkoztam. Titok, titok… Van egy olyan érzésem, sok minden vár még rám… Sok olyan dolog, ami fel fogja bolygatni az egész éle-tem… Miért vagyok olyan kíváncsi? Egyszerű, mert ilyen a természetem, és ezt közöltem is vele.
— Kíváncsivá tett, menjünk be.
— És mikor fogok sírni és mindent megérteni?
— Ez öntől függ. Mit mennyire vesz a szívére. Szerintem folyamatosan fog sírni és megérteni mindent.
— Hát ez igazán bíztató.
— Tehát olyan dolgokra számítsak, amit most még el sem bírok képzelni?
— Úgy van, nehéz idők lesznek önnek, és nekem is.
— Önnek? Önnek miért?
— Mert ha bármit elrontok, rosszul, vagy rosszkor mondok valamit, súlyos kárt okozhatok önnek, és a megbízómnak.
— Ó a bácsikám! Szegény. – erre nem reagált, csak ennyit mondott.
— Talán, menjünk be.
— Menjünk. – mondtam kíváncsian.
— Parancsoljon. Vagy menjek én előre?
— Csak nyugodtan, nekem nem sürgős. – mondtam és hirtelen olyan érzé-sem támadt, mintha kriptába akarnék bemenni. Tartottam tőle, hogy bután fogok viselkedni bent, és nem tévedtem. A félelmemet megosztottam az ügyvédúrral is.
— Félek egy kicsit. Na nem, attól hogy valami ránk esik, csak olyan régen jártam itt. Na meg a gyerekkori emlékek. Mindenre emlékszem, a legkisebb zugokra is.
— Elhiszem, még a rejtett zárra is a bejárati ajtón.
— Nos jöjjön, nézze meg mit hagyott magára a nagybátyja.
— És most jött az, amire egyáltalán nem számítottam. Biztos tátva maradt a szám a csodálkozástól, amikor kinyílt az ajtó.
— Háát ez? Semmi nem változott. Ez tényleg Mátyás király, még csak Osz-kár, az inas is… Gizike hát maga is itt van még? Mindenki, mindenki, itt van… Minden olyan, mint régen… – azt hittem, csodát látok. Oszkár, az inas úgy érezte, hogy neki kell üdvözölni először a ház „úrnőjét”, mivel a házban rajta kívül nagyobb rangú személy nem tartózkodott, illetve az ügyvédúr, de ez most nem számított, mert ő volt a kísérőm.
— Üdvözlöm kisasszony, örülök, hogy megint lesz gazdája a villának. Na-gyon szép nő lett önből amióta nem láttam.
— Igen lesz, Oszkár bácsi, és köszönöm a bókot. Csak az nem biztos, hogy én leszek az. – megpróbáltam minél előbb felvilágosítani a helyzetről, hogy nekem ez az egész nincs ínyemre, és pénzem sincs az ilyen tréfára, amibe a nagybátyám akar belevinni, de Oszkár a szavamba vágott mielőtt bár mit is mondhattam volna.
— Ha szabad kérdeznem, miért?
— Az ügyvéd úr szerint ennek semmi jogi akadálya nincs, mivel ön az egye-düli örökös.
— Hogy jogi akadálya nincs az lehet. Csak éppen én nem akarok ilyen nagy gondot a nyakamba venni.
— Elhiszem.
— Egy ilyen birtok irányítása nem kis felelősség. De ugyebár itt van az ügy-véd úr, aki mindent tud és mindenben tud segíteni. És higgye el nem csak a jogi és a törvényes úton fogja ezt tenni, hanem mint, hogy is mondjam, mint barát.
— Ez nagyon kedves az ügyvédúrtól… – de Oszkár megint a szavamba vá-gott.
— Bocsánat.
— És mi, a ház alkalmazottjai is azon leszünk, hogy minél jobban megköny-nyítsük a dolgát. Persze csak úgy ha nem akar minket lecserélni.
— Nem. Egyáltalán nem akarom önöket elküldeni. Elmennek a nélkül is.
— És miért tennénk?
— Mert ha én lennék a villa „úrnője”, egy fityinget sem tudnék fizetni önök-nek.
— Egyszerűen nincs miből. – gondoltam erre igazán nem tud mondani semmit, és igazat ad nekem, de tévedtem.
— Úgy látom, még nagyon keveset tud. De nem az én reszortom hogy felvi-lágosítsam, arra itt van az ügyvéd úr.
— Nem értem? Mit akar ezzel mondani?
— Mondja nyugodtan Oszkár, ha már belekezdett. Elvégre, ha maga tudja, akkor Melinda kisasszony pláne tudhatja. – szólt az ügyvédúr, és láttam va-lami huncutkás mosolyt, amit akkor gúnyosnak minősítettem, de nem soká-ig, mert hamarosan megértettem, van miért mosolyognia.
— Mit kellene tudnom?
— Azt kisasszony, hogy nem csak a villát hagyta önre a nagybátyja, hanem egy nagyobb pénzösszeget is. – mondta Oszkár bácsi, olyan hangnemben, mint azok az emberek akik tudják, hogy a mondani valójuknak súlya van.
— Erre mit mondhattam volna? Derült égből villámcsapás. Minden máskép-pen volt, mint ahogy én elképzeltem. Úgy jöttem ide hogy mindent csak gucsmolni fogok és közben nem győztem kapkodni a fejemet. Eltelt egy kis idő mire meg tudtam szólalni, de végül mégis sikerült egy pár értelmes szót kipréselni magamból.
— Hülyén érzem magam. Idejöttem, hogy visszautasítsak egy romos épüle-tet, ami csak látszatra rom, és ez még nem minden. Ugyanazokat az arcokat látom itt, mint régen. Én azt hittem mindenki utálja a vénembert és a halála után mindenki elpucolt, de nem. És még ez sem elég. Kiderült hogy a nagy-bátyám anyagilag is jól állt. Meg voltam győződve arról, hogy az öregúrnak már semmije sincs. Apám mindig azt mondta, ez a részleg is ugrott, az sincs már meg, annak is vége. És most kiderült hogy semmi nem igaz az egész-ből?
— Azért van, ami igaz, – szólt ismét az ügyvédúr.
— Például hogy valóban nincsenek meg azok a cégek, amit az apja mon-dott. Csakhogy nem elvesztek, hanem Garbóczi úr eladta őket és a pénzt másba forgatta be.
— Nem értem apámat.
— Miért mondta azt, hogy tönkre ment a testvére? Vajon kitől kapta ezeket az információkat?
— Kinek állt érdekében így becsapni?
— De egyáltalán, miért hitte el?
— Annyira megbízott abban az illetőben?
— Szegény úgy halt, meg hogy semmit nem tudott. Mindig lehangolt lett amikor megtudott valamit a nagybátyám „hanyag” üzletkezeléséről. Igen, ki-fejezetten szomorú lett minden alkalommal.
— De hogy miért?
— Az ember azt hihetné amilyen viszonyban voltak, örülnie kellett volna.
— Ki érti ezt? – de az ügyvédúr, erre is megadta a választ, mint sok minden másra.
— Mert az apja tudta, hogy az öné pusztul. Ön lett szegényebb minden rossz hír hallatán. És ez így is lett volna, de nem így lett, mert Garbóczi úr ugyan eladta az üzemeket, de a pénz nem elúszott, hanem másba forgatta be, és így az apja már nem tudta nyomon követni az útját.
— Kedves Melinda ez is a titkok egyike. Bele fog telni egy kis időbe mire mindent tisztán fog látni. – mondta az ügyvédúr, olyan ábrázattal, mint az a sakkjátékos, amelyik meg van elégedve a lépésével ami közelebb viszi a győzelemhez.
— Ezért kellene most túl lenni az egészen. – és hirtelen az elégedett mosolyt felváltotta az ijedség az ügyvédúr arcán.
— Azt nem lehet!
— A dolog ettől sokkal bonyolultabb!
— Olyan lenne önnek, mind egy hirtelen jött zivatar ami elől nem lehet el-menekülni, amire nem lehet felkészülni.
— Rendben. De ha megengedi, ezt az ügyet itt lezárnám a mai napra, mert még ezt sem fogom tudni megemészteni, amit eddig megtudtam.
— Ahogy gondolja kisasszony.
— Holnap is nap lesz, nem szalad el senki és semmi.
— Akkor én mennék is, ha megengedik.
— Ahogy gondolja.
— Viszontlátásra, holnap.
— Viszontlátásra, kisasszony. – kikísértek mindannyian és álltak a lépcsőn ameddig csak láttam őket a visszapillantó tükörben. Ahogy hajtottam haza, azon gondolkoztam, hogy most mi van! Mi lesz!
— Tehát elhalasztottam az irodai tárgyalást az ügyvédúrral, mivel a történ-tek után úgy gondoltam beszélnem kell anyámmal.
— Valami azt súgta, nagyon titkol valamit.
— Adok egy lehetőséget neki, hogy ne mástól keljen mindent megtudnom.
— Így hát elindultam haza, és ahogy fogyott alattam a kilométer, egyre több kérdés jutott az eszembe.
— Vajon mi vette rá a nagybátyámat, hogy így becsapja az apámat? Na és, az unokatestvérem autóján az elrontott fék? Ki akarhatta őt, őket megölni? Elég szemét volt mind a kettő, legalábbis az én szememben.
— Az enyémben.
— De még kiében?
— Vagy nem is őket akarták megölni?
— Valaki mást?
— De kit?
— Talán a nagybátyámat?
— Nem lehet. Neki volt saját autója és ha vele akartak volna végezni, akkor abban ölik meg. Sokkal kisebb lett volna az esély a tévedésre. Nem, szerin-tem nem őt akarták megölni. De akkor… Vagy mégis az unokabátyám volt a célszemély? De azt nem gondolták, hogy a húga is vele lesz? De mi az ok?
— Ilyen fiatalon kinek tudott ennyit ártani?
— Nem jut eszembe semmi. Ha csak, de ezt nem hiszem, nem hiszem, hogy kábítószer ügybe keveredtek volna. Igaz, a feltételek adottak voltak. De még sem.
— Velem szemetek voltak. Na tessék. A végén kilyukadok oda, csak nekem állt érdekembe megölni őket!
— De én nem tettem!
— Akkor meg ki?
— Nem tudom miért, de félek a jövőtől, félek olyan dolgok, derülnek ki, amit álmomban sem tudtam volna elképzelni. Lehet, hogy minden okot velem kapcsolatban kell keresni? Minden körülöttem zajlik, csak én nem látom. Nem akarom látni… Miért motoszkál a fejemben a gondolat, hogy a szüleim körül nincs rendben valami?
— Nagyon félek az igazságtól, sejtem, nekem borzalmas lesz. Nekem apám és anyám a példaképem…
— De hogy meddig?
— Legszívesebben eltűnnék, hogy soha az életben ne legyen semmiféle kapcsolatom a nagybátyám hagyatékával.
— De hajt az is, hogy megtudjam a múlt minden részletét. Tudni akarok minden apró mozzanatot, ami kapcsolatban áll a szüleimmel. Mindent tudni akarok!
— Eldöntöttem, haza megyek és kérdőre vonom az anyámat. Egészen biz-tos, először megpróbál majd mellébeszélni.
— Nem hagyom!
— De honnét fogom tudni, hogy mikor mond igazat, és mikor nem? Nekem könnyű lesz hazudnia, hiszen semmit sem tudok.
— De milyen jogon gondolom, hogy hazudni fog? Hisz kiknek a szava áll szemben az anyáméval? A nagybátyám pribékeié.
— Kik ők, hogy anyámat vádolom hazugsággal?
— Na mindegy. Bizonyíthatnak mindkét oldalon, ha azt akarják, hogy higy-gyek nekik! Én nyitott leszek rá.
— Itthon vagyok.
— Megvárjam, amíg anyám kérdez, vagy én kezdjem a „támadást”. Nem tu-dom. Majd a helyzet adja magát.
— Beléptem az ajtón és köszöntem.
— Szia anya! – csúnyán néz rám. Nem csodálkozom rajta, eddig még soha nem fordult elő, hogy ellent mondtam neki, legalább is a nagyobb dolgok-ban. Na majd megbékél. Remélem!
— Szia! Sokáig voltál – szólt sértődött hangon. – már alig hittem hogy haza gyere.
— Lehettem volna tovább is, annyi minden történt és történhetett volna, de egy napra ez is bőven elég volt. Alig hittem hogy haza érjek és pihenjek egy kicsit.
— Na meg hogy elgondolkozzak a történteken. Annyi mindennel van tele a fejem, hogy majd szétrobban. – nem tudtam, hogy kérdezzek, vagy várjak?
— Úgy döntöttem hagyom beszélni.
— Jól tetted, hogy ott hagytad őket! Én mondtam neked, hogy ne is menj el! Mondtam, hogy semmi értelme velük foglalkozni, a nagybátyád is, meg az ügyvédje is szemét alakok!
— Erről szó sincs, sőt nagyon kellemesen éreztem magam.
— Megbeszéltem Zoltánnal hogy holnap az irodájában találkozunk.
— Holnap is elmész?
— Az ügyvédhez?
— Nem akarsz mindjárt oda költözni?
— Mit akarsz még?
— Hiszen oda voltál több óra hosszáig.
— Nem holnap is, hanem holnap megyek az irodájába, mert ma nem voltam. – láttam rajta, hogy meglepődött, de győzött a kíváncsisága, és megkérdez-te.
— Akkor hol voltál három óra hosszáig? – szólt, már-már kiabálva.
— Megnéztem a villát.
— Megnézted, megnézted! Tizenöt perc az út oda, tizenöt perc vissza, azt akarod mondani, hogy két és fél óra hosszáig nézted azt a romhalmazt?
— Mi olyan érdekeset találtál rajta?
— Még ha be tudtál volna menni, akkor igen. Mert akkor azt mondom, hogy nosztalgiáztál. Na hiszen, van is miről.
— Igen voltam bent és nem is egyedül. Ott volt az ügyvéd úr és a személy-zet is. – mélyen bele néztem a szemébe, mert nagyon kíváncsi voltam, hogy fog reagálni a szavaimra?
— Miféle személyzet?
— Meghibbantál édes lányom? Az öregnek a végén már enni sem volt mit, nemhogy még szolgálókat tartson. És különben is, az irodába indultál, hogy keveredtél a villához? – kérdezte rosszat sejtve.
— Nem olyan bonyolult az.
— Kiteszem az irányjelzőt, elfordítom a kormányt és azon az úton vagyok, amelyik a villához vezet.
— Ugyan miért nem mehettem volna oda először? – tudtam, ezt erősnek fogja találni, de nem baj, egy kicsit, muszáj felpörgetni.
— Szoktál te velem így beszélni?
— Vagy eddig nem figyeltem oda?
— Mi történt, miért beszélsz velem ilyen hetykén?
— Ne haragudj anya, csak olyan dolgok történtek hogy nem tudom elfelej-teni. Cikáznak a fejemben a gondolatok, nem is akár milyenek.
— Mégis mi történt? – kérdezte kíváncsian.
— Mit gondolsz anyukám, engem illet az a villa? – látszott rajta, hogy az el-ső pillanatban, nem is tudja, mit mondjon, de azért halkan, szinte suttogva mondta.
— Tulajdonképpen, téged, de csak a bajod lenne vele. – majd egyre hango-sabban, még hozzátette.
— Apád mondta hogy nem sokat ér az már.
— Inkább semmit.
— Igen sok pénzének kell lenni annak, aki vissza akarná állítani a régi álla-potot.
— Éppen ez az, apám semmit nem tudott az ottani állapotokról. Igaz hogy kívül ramaty, de bent minden a régi. És hidd el nekem szolgálók is vannak, sőt ugyanazok akik voltak.
— Biztos át akarnak verni.
— Én is ezt gondoltam, de most már kételkedem.
— Lehet hogy a nagybátyád eladott valamit, hogy ezt a kis színjátékot meg tudja neked rendeztetni az ügyvédjével. Elvégre meddig tart pár napig vala-kiket szerződtetni.
— Hisz huncut volt az idősebb Garbóczi, nekem elhiheted! – ezt úgy mond-ta, mintha ott lett volna akkor, amikor ezt a tervet kieszelték a nagybátyámék.
— Éppen ezért akarok elmenni holnap, mert Zoltán megmutat minden iratot, ami csak létezik az üggyel kapcsolatban.
— Rendben van, tiéd lesz a birtok.
— De ha nem tudod minél hamarabb eladni, miből fogod a költségeket fi-zetni?
— Tudod mennyi pénz, kell csak egy hónapi fenntartásra?
— Annyit nem keresel egész évben. Akkor igen, ha olyan gazdag lett volna az öreg, mint amilyen volt, akkor lenne miből fent tartani.
— De így?
— Hát akkor jól figyelj! – ismét mélyen a szemébe néztem.
— A nagybátyámnak pénze is volt, nem is kevés.
— Közölte velem Zoltán hogy semmit nem tékozolt el, csak egyik helyről egy másik helyre fektette be a pénzt, vagyis, eladta amije volt, és a pénz csendestársként forgatta vissza, hogy senki ne tudja nyomon követni, még apám sem. – láttam rajta a döbbenetet, amitől meg se tudott szólalni, majd erőt vett magán.
— Nem mondod komolyan?
— Hogy mik sülnek ki. A drága sógorom átvágott mindenkit.
— De, de a legkomolyabban. – mondtam, és élveztem, hogy így meg tudtam lepni, de a meglepetéséből hamar felocsúdott és mohón kérdezte.
— És, és sok pénz?
— Pontos összeget nem tudok, de Zoltán…
— Zoltán, Zoltán.
— Talán már tegeződtök is?
— Vedd tudomásul, ha igaz amit mondasz, kaphatsz különbet is mint ez a ficsúr ügyvéd!
— Akkor te úrinő leszel!
— De anya, egy nő nem a pénztől úri nő, egy férfi nem a pénztől úr, hanem a tanult viselkedéstől.
— Sok pénzes gazember él a földön, nem gondolod?
— Az most mindegy!
— Szegény apád, ha ezt megérhette volna. Ha avval a tudattal halt volna meg, hogy nem volt hiábavaló… – és hirtelen a szájára tette a kezét.
— Láttam rajta, hogy majdnem kimondott olyat, amit nagyon megbánt vol-na.
— Mi anya? – kérdeztem hirtelen.
— Aaaz… Hogy annyit tűrt a bátyjának.
— Aha…
— Mond csak anya.
— Te tudtad, hogy az unokatestvérem autóján megbabrálták a féket? – kí-váncsian néztem minden rezdülését de úgy vettem észre, hogy nyugodt ma-radt és válaszolt, mintha azt kérdeztem volna, hogy van-e itthon kenyér.
— Tudtam, persze hogy tudtam.
— Annak idején a rendőrök sokat foglalkoztak vele.
— Gyanús volt mindenki nekik. De tulajdonképpen soha nem lett teljesen bebizonyítva, hogy nem baleset volt.
— Így abba hagyták a nyomozást.
— Tudtam én, hogy nem csak az örökségről beszélgettetek.
— Nem hagyták abba a nyomozást, még nem évült el az ügy.
— Igen?
— Jó, de többet nem kérdezősködtek. – egy darabig hallgatott, majd hirtelen megelevenedett és mondta.
— Figyelj csak lányom.
— Holnap elmegyek veled én is az ügyvédhez.
— Minek anya?
— Szeretnék ott lenni amikor felolvassa a végrendeletet.
— Szeretném hallani mennyit, örököltél.
— Egy szóval sem mondtam, hogy én leszek az örököse a Garbóczi va-gyonnak, csak beszélni fogunk róla.
— Eddig tiltottál tőlük, most meg te is jönni akarsz?
— Mi ez a hirtelen változás? – vagyon, a gazdagság. Pedig nem így ismer-tem az anyámat. De lehet, hogy tévedek, gondoltam és csak meg akar véde-ni, nehogy valamilyen meggondolatlan lépést tegyek?
— Nem tiltottam meg, csak mondtam, hogy minek mész oda. De akkor még más volt a helyzet beláthatod. – mondta határozottan, mikor pár órája ezen vesztünk össze, hogy én menni akartam, ő meg azt akarta elérni, hogy ma-radjak, ne foglalkozzam velük. De tudtam miért változott meg így a vélemé-nye, legalább is sejtettem.
— Ki is mondtam amit gondoltam.
— Akkor még azt hitted, hogy mindent elveszített a sógorod? – ezt méreg-ből mondtam, de nem vette fel a kesztyűt, vagy nem vette észre az arcomon és a hangomon a változást, pedig biztos szembetűnő volt mert azt hittem, hogy leég az arcomról a bőr.
— Igen.
— De most már kíváncsivá tettél, menni akarok! – mondta ellentmondást nem tűrő hangon, és elkezdett a rádióval együtt énekelni és még ringatta is magát hozzá. Gondoltam egyelőre elég neki ennyi, hagyom énekelni, táncol-ni. De rá jöttem nekem volt elég ennyi, mert anyám kifejezetten boldognak látszott.
— Rendben van, majd megbeszéljük, most lepihenek. Nagyon mozgalmas volt a mai nap. – már elment a kedvem attól, hogy tovább faggassam, nem láttam semmi értelmét az egész vitának. Ráadásul, még az is feldühített, amit ezután mondott.
— Pihenj csak pihenj, mostantól annyit pihensz amennyit, csak akarsz. Senki nem parancsolhat neked. – ezt már végképp nem hagyhattam annyi-ban és kezdtem magyarázni, elmondani, hogy mit is gondolok arról, ha vala-kinek csak úgy az ölébe hull a nagy vagyon, és utána nem csinál semmit, csak herdálja azt a pénzt amiért a másik esetleg megdolgozott.
— Ugyan anya ez hülyeség.
— Talán a nagybácsi is pihent állandóan és csak úgy lett, amije volt?
— Ha nincs, dolgozni kell, hogy legyen, ha van akkor meg azért hogy meg-maradjon.
— Semmit nem adnak ingyen.
— Hát ingyen nem, de annak sem lesz semmilye aki munkával tölti a napot.
— Aki dolgozik, nem ér rá pénzt keresni. És ezt a szólást nem én találtam ki.
— Ezt is meg tudta magyarázni. És tulajdonképpen igazat adtam neki.
— Bevonultam a szobámba, és belemélyedtem a gondolataimba. Hogy fel-villanyozódott, mintha kicserélték volna. Együtt menjünk holnap vagy ne?
— Tulajdonképpen miért ne? Úgy tisztességes, hogy mind a két fél vegyen részt, ha valami kiderülne a végrendeletből. Én annak örülnék, ha teljesen tiszták lennének ebben az ügyben, és még csak véletlenül sincs köze se anyámnak, se apámnak a rossz fékhez.
— Nagyon félek a csalódástól.
— Igaza volt az ügyvédúrnak, fogok én sírni mire mindent megtudok.
— Az igazság az, már ott tartok, már most sírásra áll a szemem, a szám, pe-dig még semmit sem tudok. Még csak a gondolataimban raktam össze a dolgokat, de hogy ezek a gondolatok így álltak össze annak oka van. Érzem nagyon rosszul fog elsülni a kíváncsiságom.
— Hagyni kellene az egészet a francba! Nem kell semmi csak a nyugalom. De már nem tudom abbahagyni, a kisördög motoszkál bennem.
— Hallgatni kellett volna anyámra, nem kellett volna elmennem, maradni kellett volna a fenekemen és elintéztetni mindent egy másik ügyvéddel!
— Mi a fenének kell nekem mindent tudni, miért érdekel a múlt? Olyan nyu-godtan éltem eddig, semmi gondom nem volt.
— Olvasni kellene egy kicsit, talán az elterelné a gondolataimat. Nem biztos, de megpróbálom…
— Sikerült elaludnom, mert mikor felébredtem sötét volt az egész házban, még az én szobámban is. Biztos anyám kapcsolta le a villanyt. Fogalmam sem volt hány óra lehetett, ezért megnéztem. Még csak három óra lesz, még egy fél éjszakát ki kell bírnom.
— És még hányat?
— Hány éjszakát fogok még álmatlanul tölteni?
— Igaz, most sikerült aludnom egy keveset.
— Hova lett a könyvem?
— Nem érdekes, úgy sem tudok olvasni, kimegyek az udvarra és sétálok egy kicsit. A fene ebbe az ajtóba, ez ennyire nyikorog, eddig észre sem vet-tem. Igaz az a szólás hogy az éjszakának füle, a nappalnak meg szeme van.
— Mész valahová? – szólt anyám, olyan hangon, amiből rögtön rájöttem, hogy ő még annyit sem aludt, mint én. Őt is a gondolataival volt elfoglalva, ugyanazok a dolgok járhattak a fejünkben, csak más megvilágításból.
— Csak ki egy kicsit sétálni. – mondtam nagyon halkan, mint aki nem akar-ja, hogy bárki meghallja.
— Nem tudsz aludni? Én sem, megyek veled. – a hangja határozott volt és már kelt fel az ágyból, így gyorsan és határozottan mondtam.
— Nem, nem szeretném, egyedül akarok lenni.
— Igen a gazdagságról legjobb egyedül álmodozni.
— De még csak velem sem oszthatod meg az álmaidat?
— Nem olyan álmok, meg gondolatok ezek, hogy bárkivel érdemes lenne megosztani. – azt hitte, hogy a fényről, csillogásról ábrándozom, pedig ha tudná…
— A te gondolataid nem a szép, a jó körül forognak? Tulajdonképpen hol jár a te eszed?
— Nem fontos. – tudná csak, hogy hol kóborolnak az én gondolataim, bele is betegedne.
— Csak aludj nyugodtan, csak az udvarra megyek, nem világgá.
— De vegyél fel valamit mert hűvös van.
— Nem fázom. – még ha fáznék, akkor sem vennék fel semmit. Meg akarok fagyni, meg akarok halni! Sikerül, sikerülni fog a bácsikámnak tönkretenni az életem?
— És az ő élete? Az ő életük? Az ő életüket kinek sikerült tönkretenni?
— A múlt árnyéka, a sötét múlt ezen túl mindig kísérteni fog? Nem tudom, mit tegyek?
— Ha nem leszek elég bátor, és nem nézek szembe a múlttal, soha nem lesz egy nyugodt éjszakám.
— De ha szembe nézek vele, és kutatom az igazságot, akkor sem. Akkor in-kább az igazság! Nem akarom bedugni a fejem a homokba.
— Se így, se úgy nem lesz jó, de legalább tudni fogok mindent.
— Milyen egyszerű lett volna minden, ha a nagybácsi tényleg elvesztette volna a vagyonát… És ha tényleg olyan rossz lett volna, mint ahogy eddig hittem. Élhetném nyugodtan az eddigi életemet.
— De biztos, hogy nem így van?
— Hiszen mit tudok én?
— Nem sokat, de már többet, mint tegnap…
— Öt óra. Nem megy az idő. És milyen távolinak tűnik a tíz óra, a találkozó időpontja az ügyvédúrral. Meg szeretnék tudni mindent.
— Most már tényleg fázom, bemegyek. Az még sem megoldás, ha beteggé teszem magam. Belebonyolódtam ebbe az ügybe, végig kell csinálnom.
— Ez a nyikorgás.
— Már éppen ki akartam menni, hogy behívjalak, vagy vigyek valamilyen kabátot rád.
— Ezt magamtól is meg tudom tenni, nem vagyok már gyerek.
— Valami nincs rendben?
— Miért érzem úgy hogy csappant a tiszteleted irántam?
— Mi, vagy inkább ki, változtatott meg?
— Jaj, ne vegyél már úgy mindent a szívedre anya, – mondtam.
— Tisztelet, eddig minden más volt. Minden olyan egyszerű. Kigondolta volna tegnap délelőttig, hogy a szüleim haszonlesők.
— És… De erre gondolni sem merek.
— Hogy hová lett a tisztelet? Elfújta a tegnapi szél! Hogy meddig tudom magamba fojtani az efféle gondolatokat, nem tudom. Egyszer úgy is kiborul a bili. Kíváncsi lennék, ha konkrét kérdéseket tennék fel az üggyel kapcso-latban, milyen volna anyám reakciója? Vajon tagadna mindent? Vagy szépen kiszínezve, de válaszolna?
— Na, mindegy, készítek reggelit. Nem mintha éhes lennék, de telik az idő és most ez a lényeg. Nem bánnám, ha már túl lennék a mai napon, de lehet, ha túl leszek rajta, akkor meg azt fogom kívánni, bárcsak el se kezdődött vol-na!
— Már nem is figyelsz rám! – hallottam anyám hangját belezúgni az éjsza-kába. Kénytelen voltam, alázatosabban szólni hozzá.
— De, hallottam, csak elgondolkoztam. – kimentem a konyhába és neki áll-tam reggelit készíteni. De ő utánam jött és amikor látta mit csinálok megkér-dezte.
— Mit csinálsz?
— Hagyd csak majd én, elkészítem a reggelit.
— Nem kell.
— Nem az éhség miatt, csak hogy teljen az idő. Korán van még a reggelihez.
— Izgulsz ugye?
— Borzasztóan. – de nem, azért amire te gondolsz kedves anyám. bár fölös-legesnek bizonyulna az izgalmam, odaadnám érte a Garbóczi vagyont villás-tól, pénzestől, mindenestől. Még valamilyen ráadást is kitalálnék, csak ne bi-zonyulna igaznak a sejtésem.
— Nem kell izgulni, először furcsa lesz, de majd megszokod. – soha, semmit nem lehet megszokni, csak úgy teszünk mintha. Vannak jobb dolgok, amivel könnyű együtt élni, de azt sem tudjuk megszokni, mert utána kell a még jobb, és nincs idő arra hogy megszokjuk, vagy jön a rossz… na, nekem a rosszabb jött.
— Ha odaköltözünk majd én ügyelek a személyzetre, hogy kint is, bent is rend legyen! Meglátod úgy ráncba, szedem őket, ha a vén trotty felkelne nem ismerne rájuk. De ezt csak úgy mondom, fel ne keljen, jó helyen van ott ahol van!
— Igazam van? – nincs, gondoltam, de nem mertem kimondani. Talán azért, nehogy megsértsem mert ha nem igaz amire gondolok, hogy tudnék együtt élni azzal a tudattal, hogy meggyanúsítottam az anyámat szemtől szembe ezzel a borzalommal. Mindig tüske lennék a szemébe, hogy nem hittem neki. És ha kiderül, hogy nem igaz az egész, a magam szemében is az leszek, mert ahányszor beszélni fogok vele mindig eszembe fog jutni, hogy nem bíztam benne.
— Te meg nyugodtan foglalkozhatsz a pénzügyekkel. – zökkentett ki megint a gondolataimból.
— Ha el kell utaznod üzleti tárgyalásra, nem mindegy, hogy rendben van minden mire hazajössz, vagy áll a bál. Ebben is igazam van, ugye? – még szerencse hogy nem fordítva akarod anyukám. Hogy tudná pattogtatni azo-kat az embereket. Ezt azért már nem hagyhattam szó nélkül.
— Még nem is láttad a házbelieket és te már szét akarsz közöttük csapni? Mondtam hogy ugyanazok, akik voltak! Mi bajod volt velük amíg ott laktunk?
— Akármilyen rendesek, akkor is a nagybátyád szolgálói voltak. Szerintem szélnek kell ereszteni őket és kész. – mondta határozottan, majd mind, aki jól végezte a dolgát, leült a fotelbe.
— Ez nem ok. Mondj valami okosabbat. Én nem tartok tőlük. Te igen?
— Itt nem arról van szó, hogy tartok-e tőlük vagy sem, hanem az, hogy az idegeneket könnyebben tudnám rendreutasítani. Ezek tudják kik vagyunk, honnan jöttünk, így nem lehet parancsolni senkinek.
— Miért, honnan jöttünk? Kik vagyunk mi? Ha új személyzetet vennénk fel, azok nem tudnák meg, hogy kik vagyunk, hogy kik voltunk? Te azt hiszed, hogy egy életen át titokba lehetne tartani, hogy a sógorod esze után van, amink van? – és ezek után higgadtan kérdezte, mint akit nem érdekel amit mondtam.
— Mond csak, hányra kell menni az „ügyvédkéhez”? – ügyvédkéhez…
— Tízre.
— Akkor még van időm, elmegyek a fodrászomhoz. Elvégre ki kell néznem valahogy.
— A tárgyalás után elmegyünk a villához?
— Elmehetünk.
— És kinek a kedvéért akarod magad kiszépíteni?
— Csak azért, hogy lássák ki az úr a házban! Máskülönben nem számít, úgy sem marad senki meg, elhajtom mindet! Se az ügyvéd, se a szolgák nem kel-lenek egy percig sem! Amint hivatalosan is te leszel a tulajdonos, mindnek rákötöm a talpára az útilaput. Csak addig maradnak, amíg nem találok he-lyettük mást. Főleg az ügyvéd úr helyett, ő, nagyon a begyemben van. – mondta, és már biztosan tudtam, hogy egyáltalán nem figyel rám, de azért tettem még egy kísérletet.
— Akkor most jól figyelj anya!
— Soha nem leszel annak a háznak az úrnője! Ha erre számítasz, akkor jobb, ha itthon maradsz!
— Nem viszel magaddal?
— Ugyan hova vinnélek, amikor én sem megyek!
— Nem kell a jólét, a pénz? – nézett rám csodálkozva úgy, mint aki egy bo-londot lát.
— Nem! Mert szerintem vér tapad hozzá! Nekem nem kell egy kísértetház.
— Ne gyerekeskedj, az apád forog a sírjában, ha ezt hallja.
— Na jó, itt hagyjuk abba, elkésel a fodrásztól.
— Fél tízre haza jövök, itt ne hagyj!
— Ha egy rossz szót szól bárkinek…
— Gyáva vagyok! Nem mertem kérdezni semmit.
— Tegnap a hazafelé vezető úton, kérdések sora volt bennem. Semmit nem mertem kérdezni. Féltem a válaszoktól? Igen, féltem. Féltem hogy kiböki, azért tettük hogy neked legyen! Szörnyű, de félek hogy igaz.
— Mit csináljak egy óra hosszáig? Bekapcsolom a tévét. Csak van benne valami… na tessék! Szappanopera itt, szappanopera ott, szappanopera min-denütt. Ki az aki pénzt ad az ilyen népbutító filmekért? A tévének tanítani kel-lene, nem butítani.
— Fél tíz lesz. Bárcsak ne jönne haza időben a „grófnő”.
— Szia, hogy nézek ki?
— Jól?
— Akkor mehetünk.
— Kár volt emlegetni.
— Te anya! Nem lenne jobb, ha itthon maradnál?
— Most, amikor megcsináltattam a hajam? Szó sem lehet róla! Ott akarok lenni!
— Jó, de akkor senkinek egy célzást se!
— Hát persze, most még korai lenne, még újakat nem találok, szükségünk van rájuk. Csak legyünk ott a villában, elzavarom én őket minél hamarabb. Nem fogják rontani a levegőt, az egyszer biztos! – és már indult is, mit indult viharzott az autó felé, én követtem, mint egy pulikutya.
— Nem indul?
— Indul az, csak kéreti magát egy kicsit.
— Na, majd lecseréled. Szebbre, jobbra. Most már megteheted, olyan autót veszel amilyet, akarsz!
— Jó ez nekem, már brummog is. – védtem meg az autómat, mert nagyon kedves volt nekem, a saját erőmből vettem, úgy tekintettem rá, mintha a gye-rekem lenne.
— Elindultunk.
— Nem beszélgettünk, mindketten el voltunk foglalva a saját gondolataink-kal. Nem hajtottam gyorsan, sőt, kifejezetten lassan mentünk, tudtam, hogy odaérünk a megbeszélt időre. De amikor a villához vezető elágazáshoz ér-tünk, felpörgettem a motort, hogy anyámnak nehogy eszébe jusson bemenni a házhoz. Jól gondoltam, mert meg kérdezte.
— Nem megyünk be először a villához?
— Nincs már rá idő.
— Dehogy nincs! Késünk egy fél órát, na és?
— Miért kellene késni, ha nem, muszáj?
— Mert megteheted.
— Nem a - ka - rok késni!
— Jól van, meg ne egyél.
— És semmi személyeskedés! Nyugodtan végig hallgatod az ügyvédurat, és hagysz engem dönteni. Ha én nem akarom a vagyont, bele nyugszol és kész!
— Úgy lesz minden, ahogy akarod, de azért gondold meg jól. Nehogy el-dobd magadtól a szerencsédet. Nem biztos, hogy még egyszer lesz ebben az életben. Az ilyen csak egyszer adódik. Hogy még egyszer összejöjjön, na-gyon kicsi az esélye. – és csak mondta, mondta. A hátralévő úton csak a szerencsémről beszélt, amit nekem meg kell két kézzel ragadnom, mert ha nem, azok közé a bolondok közé tartozom, akiknek minden mindegy, ahogy esik, úgy puffan. Örültem, hogy megérkeztünk, mert már nagyon untam a prédikációját. Megálltam, és mondtam. Itt vagyunk.
— Ez az egész épület az ügyvédé?
— Nem. Bérel egy irodát.
— Kár, már azt hittem ilyen jól megy neki.
— Megint úgy éreztem, meg kell védenem az ügyvédurat.
— De vajon miért? Miért akarom mindenáron megvédeni? Talán, mert érzem a lelkem mélyén, hogy igaza van? Vagy, van más oka is…
— Mert ha jól menne neki, akkor maradhatna? És még talán a férjem is le-hetne? Pár napja még egy ilyen csóró ügyvédnek is örültél volna, ha megké-ri a kezemet.
— Be kell ismerned, azóta sok minden megváltozott. – ebben igazat kellett neki adnom. Biztos, hogy sok minden megváltozott.
— De, én, én nem változtam, anya!
— Nem, te nem de talán a pénzeddel akarsz egy ilyennek karriert csinálni? – mondta ezt az újgazdagok fölényével, aki azt hiszi, hogyha már pénze van, megteheti azt, hogy lenézi azokat az embereket, akik közé eddig tartozott, mintha a pénz által szebbek, okosabbak lennének.
— Pedig ezek az emberek, szegényebbek a szegénynél, mert semmivel sincs többjük csak a pénz, sőt a pénz által, elveszítik azokat a barátokat is, akikkel azelőtt tartották a kapcsolatot, a barátságot. De már az új gazdagok-nak, nem kellenek a régi barátok, ők lent maradtak, nincs rájuk szükség. A felsőbb kör pedig lenézi őket, úgy tekintenek rájuk, mint ők az „alattuk lé-vőkre”.
— Hirtelen még válaszolni sem tudtam. Ráhagyjam, vagy álljak le az utcán vitatkozni vele? Az utóbbit választottam, sajnos.
— Miről beszélsz?
— Nem kérte meg a kezem!
— Nem, nem. De Zoltán így, Zoltán úgy, ő meg Melinda így, Melinda úgy! Nem sok kell ahhoz, elvégre egy pénzes csaj leszel.
— A csajt azért csak hagyjuk. És pénzes se biztos, hogy leszek. Függ sok mindentől. Na jó, menjünk fel.
— Fel? Lift van?
— Anya! Három emeletes az épület és a másodikra megyünk.
— Igen, mert a földszinten meg az elsőn a jobbak vannak. Mondom én, hogy le kell cserélni az ügyvédurat, majd felveszünk egy olyat, akinek a földszin-ten van az irodája. Vagy a sajátjában dolgozik, vagy dolgoztat.
— Egy idősebbet, tapasztaltabbat.
— A sógorodnak megfelelt a tudása, neked miért nem?
— A sógorom még ezen is spórolt, sajnálta a jobbra a pénzt.
— Nem vitatkozom veled, még nincs is miről! Gyerünk!
— Ne lökdöss, még hasra esek!
— Kopogtunk, majd beléptünk az irodába, és érdekes módon, nem vettem észre semmi jelét annak, hogy az ügyvédúr meglepődött volna azon, hogy az anyám is rész akar venni a végrendelet felolvasásán, sőt, nagyon kedvesen fogadta.
— Jó napot hölgyeim, örülök, hogy ön is eljött asszonyom.
— Ez csak természetes, a lányomról van szó. – szinte csak úgy dobta a sza-vakat az ügyvéd felé, csak egy dolog érdekelte, a végrendelet. Senki, és semmi más.
— Igen anya, de most nem az oviba kísértél, felnőtt nő vagyok. – próbáltam menteni a helyzetet.
— De azért csak legyen melletted valaki, aki tudja, mit tesz.
— Igazam van ügyvéd úr?
— Ezt önöknek kell eldönteni.
— Talán foglaljanak helyet.
— Köszönjük.
— Innának valamit?
— Nem, legyünk minél hamarabb túl az egészen, ha megkérhetem. – alig hit-tem, hogy túl legyünk az egészen, már megbántam, hogy beleegyeztem ab-ba, hogy anyám ide jöjjön. Szégyelltem magam az anyám miatt, és ezt az ügyvédúr is észrevette.
— Megértem, kisasszony.
— Nos, akkor felolvasnám a végrendeletet.
— Határozott mozdulattal bontotta ki a borítékot a papírvágó késsel, majd minden bevezető nélkül megkezdte a végrendelet ismertetését.
— Én Garbóczi István.
— Cselekedetem teljes tudatában kijelentem, hogy minden vagyonom egyetlen örökösömre hagyom.
— Aki.
— Garbóczi Melinda, az öcsém, Garbóczi Gábor egyetlen lánya.
— Bárki, aki ezt a végrendeletet megtámadja, mint rokon, ilyen nincs, nem ismerem el, és ha bármi történne az unokahúgommal, Garbóczi Melindával, gondolok itt egy hirtelen halálesetre, akkor csak az államé lehet minden va-gyonom.
— Azért határoztam így, hogy az unokahúgomat megvédjem minden táma-dástól.
— És ebben az iratban fel van sorolva, hogy mi lesz az öné Melinda.
— Át is adom, nézze át, nem kell most döntenie. Nyugodtan megnézetheti egy másik ügyvéddel is. Erre a nagybátyja is gondolt, mivel sejtette, hogy nem fog bennem megbízni.
— És van itt még valami.
— Olvasom.
— Amennyiben az unokahúgom úgy dönt, hogy az örökösöm lesz, és ha beköltözik a villába, ezt egy hónapig csak egyedül teheti meg!
— A tilalom vonatkozik az anyjára is, az öcsém feleségére, főleg rá!
— A felolvasást csend követte, de nem sokáig, mert anyám megtörte azt, hangjában lehetett érezni a keserűséget, hogy egy hónapot várnia kell a „trónfoglalással”
— Látod lányom a bácsikádat. Mit akar azzal az egy hónappal? De eltelik az, majd utána odamegyek.
— Nem biztos, én tudom, mit akar ezzel elérni, gondoltam. Az ügyvéd úr hangjára zökkentem ki a gondolataimból.
— Egyenlőre ennyi lenne – szólt az ügyvédúr, majd rám nézett.
— Majd telefonáljon, ha döntött és megbeszéljük a továbbiakat.
— Akkor most még a lányom nem is kaphatja meg a kulcsokat?
— Megkaphatja, oda is mehet, ön nélkül.
— És maga oda mehet?
— Ameddig Melinda kisasszony jónak látja.
— Ha nem akarja hogy továbbra is én legyek az ügyvédje, nekem sincs semmi keresni valóm ott. Ha ő lesz a tulajdonos, és ha úgy dönt, hogy beköl-tözik, fel kell hívnom egy telefonszámot, és csak annyit kell mondanom, tel-jesítse a feladatát. Ami gondolom annyit jelent, hogy Garbóczi úr megbízott valakit, hogy ellenőrizze, betartják-e a leírtakat.
— Jól gondolja meg, hogy mit tesz, mert a lánya elveszíthet mindent.
— Rendben van, még a környéket is elkerülöm egy hónapig a villának. – szólt anyám színlelve a beletörődést, mert én megéreztem a hangján, hogy csak színlel, majd megkérdezte.
— De a lányom jöhet hozzám?
— Amikor csak akar.
— Akkor hol itt a probléma, miért kell, azaz egy hónap?
— Á, az idősebb Garbóczi eszén nem lehetett elmenni soha. – látszott rajta, hogy ez a válasz megnyugtatta valamennyire.
— Hirtelen felpattant, majd szinte rohant az ajtó felé.
— Mi mennénk is. – Mondtam szégyenkezve.
— Majd jelentkezem, ügyvéd úr.
— Várom a hívását, viszontlátásra hölgyeim.
— Viszontlátásra Zoltán.
— Isten önnel ügyvéd úr! – kiabált anyám a folyosóról, és én tudtam, ez az isten önnel azt jelenti, majd egy hónap múlva találkozunk, majd akkor leren-dezlek. És ahogy mentünk le a lépcsőn megkérdezte.
— Szerinted, be lehet foglalni egy végrendeletbe ilyet?
— Milyet? – kérdeztem, mint akinek fogalma sincs arról, hogy mi azaz ilyet.
— Hát tudod, mint ez az egyhónapos dolog. És hogy be kell-e tartani?
— Nem tudom, de mi be fogjuk tartani mindenféleképpen.
— Egy fenéket, majd én utána járok.
— Utána járhatsz, de felesleges. Nem jöhetsz oda és kész! Ezt így vedd tu-domásul!
— Azért mert a nagybátyád így akarja?
— Azért mert én, így akarom!
— De nagy nő lettél, hé! Érzed a hatalmat! De miért rajtam gyakorlod elő-ször! Hisz vannak neked szolgáid is! Én az anyád vagyok!
— Ne kiabálj már! Nem gyakorlok én semmiféle hatalmat, sem rajtad, sem máson! De miről beszélünk, egyelőre még nem fogadtam el az örökséget! És nem is áll szándékomban elfogadni. Nem fogsz uraskodni, se egy hónap múlva, se később. – láttam rajta, hogy ettől megretten, lejjebb vette a hang-erőt, és csendesen mondta.
— Jól van, na. Be ne kapjál már. Hamar elmegy, azaz egy hónap majd meg-látod. – igen hamar. Rendes körülmények között. De ez most nehéz hónap lesz. És én már tudtam, hogy beköltözöm a villába, de nem a vagyon miatt, hanem mert tisztába akartam lenni mindennel.
— Mikor telefonálsz Zol-tán-nak? – szólt anyám, és én meglepődtem, mert úgy éreztem, hogy olvas a gondolatomban.
— Még nem tudom. – Majd gondolkozni kezdtem azon, vajon mi vár rám a következő hónapban. Minél hamarabb telefonálok, annál hamarabb elkezdő-dik az igazság megismerése. Hiába húzom, halasztom magától nem fog megoldódni semmi. Pedig jó lenne. Minél hamarabb telefonálok, annál ha-marabb túl leszek a dolgon. Jaj, csak nehéz elkezdeni. A szüleimre ismét nem számíthatok, mint annak idején. Számíthatok egyáltalán valakire? Talán azokra az emberekre, akik el fogják mondani az igazságot. Úgy magával ra-gadtak a gondolataim, hogy anyám hangjára ocsúdtam fel.
— De elgondolkoztál, mit forgatsz a fejedbe?
— Haza érünk, felhívom az ügyvédurat.
— Gyors döntés. Azt hittem egy-két napot vársz. És miért hívod majd, igen, vagy nem?
— Mit igen vagy nem?
— Beköltözöl, vagy nem költözöl?
— Majd megtudod.
— Hazáig már nem beszéltünk semmiről, mindketten magunkban dolgoztuk fel a történteket.
— A csendet ismét anyám törte meg, tudatva velem azt a tényt, amire ma-gamtól is könnyen rájöttem.
— Végre itthon vagyunk aranyom. Elég kicsike ez a ház. – ezt olyan hang-súllyal mondta, mintha nekem most sajnálni kellene őt, azért mert neki még egy hosszú hónapig itt kell sínylődnie. Ezért rögtön megpróbáltam emlékez-tetni a múltra.
— Annakidején, amikor ideköltöztünk, nagyon örültél ennek a kicsike ház-nak.
— Az akkor volt, ha a nagybátyáddal kilehetett volna jönni, én szívesen ma-radtam volna a villában.
— Azt elhiszem. – mondtam, úgy az orrom alatt, inkább csak magamnak, ami biztosan így is lehetett, mert nem válaszolt, tehát nem hallotta meg, majd hozzá tettem, de ezt már hangosan.
— Na, megyek telefonálok.
— Halló, tessék. Alföldi Zoltán.
— Itt Garbóczi Melinda beszél, ön az, ügyvéd úr? – kérdeztem, pedig tud-tam, hogy ő az, mert megismertem a telefonban, azt a kellemesen búgó férfi-hangot.
— Igen, én vagyok. De kedves Melinda, megegyeztünk, hogy a nevünkön szólítjuk egymást.
— Tudom csak… – nem tudtam, mit mondjak hirtelen, de ő rájött mi az oka annak, hogy hol így, hol úgy szólítom.
— Értem. Vannak olyan pillanatok, amikor ezt nem teheti meg.
— Tessék hallgatom.
— Szeretném érvényesíteni a nagybátyám akaratát, és ha lehet, szeretnék minél hamarabb túl lenni a dolgon. – remegett a hangom, és úgy tűnt, mintha hosszú percekig mondtam volna ezt az egy mondatot, pedig elhadartam há-rom másodperc alatt.
— A legrövidebb időn belől intézkedem – mondta határozottan.
— Köszönöm.
— Viszont hallásra.
— Majd értesítem.
— Viszont hallásra.
— Hamar megment. – mondta anyám, aki végig ott állt mellettem, hallgatta, mit beszélek, és mivel semmit nem értett, ez őt nagyon zavarta, és csak olaj volt a tűzre a következő mondatom.
— Telefonon elég ennyi is. – Ahogy anyám nyitotta a száját, én már tudtam, hogy tornyosulnak a viharfelhők a fejem felett.
— Majd személyesen, hogy az anyád nehogy meghalljon valamit! Lerende-zem én az ügyvédurat, ne félj. Adok én neki olyan titkolódzást, hogy belege-bed!
— Nagyon jól tudod, hogy semmit nem tehetsz, mert ha tenni akarsz vala-mit, most mondd meg, akkor hagyom az egészet a fenébe.
— Egy hónapig nincs beleszólásod semmibe, mert akkor oda van minden.
— Jó, a közeledbe sem megyek. Nem akarom én, hogy bele tudjanak kötni valamibe most, hogy gyümölcsözni fog amire… – és itt megállt, érezte, hogy már megint majdnem elszólta magát, gyorsan meg is kérdeztem tőle.
— Miért nem folytatod? – egy darabig hallgatott, majd kinyögte.
— Seemmi, nem fontos. – nem fontos. Így a legkönnyebb. Pedig egyszer úgy is beszélned kell anyukám, de lehet, hogy akkor már túl késő lesz. Mondtam megint magamnak, csak úgy, az orrom alatt.
— És mit mondott, mikor költözhetsz? – azt hittem lecsillapodott, megnyu-godtam, hogy abbahagyja a veszekedést, ezért higgadtan válaszoltam.
— Gondolom, majd értesít, vagy nem is tudom.
— Értesít, értesít!
— Neki ezt már tudnia kellene!
— Mi olyan sürgős neked? Szerintem egy-két nap igazán nem számít. Kü-lönben is holnap fogjuk megbeszélni.
— Most megbeszélitek, vagy értesít? Azt hiszed, nem tudom minek, azaz egy hónap.
— Na, vajon minek?
— Hogy telebeszéljék a fejedet!
— És? Lesz mivel? – a kérdésem letaglózta, ettől ismét megszeppent.
— Nem. Nincs. Legalábbis, ami rám rosszfényt vetne.
— És apámra? – tudtam, hogy ez a kérdés szíven üti, de úgy éreztem, hogy meg kell kockáztatnom.
— Te tudod, mit teszel? – nézett rám, olyan ábrázattal, hogy megsajnáltam.
— Éppen most kezdted el gyalázni apád emlékét! – És úgy láttam, mintha egy könnycsepp jelent volna meg a szemében. Mindig is tudtam, hogy átla-gon felül szeretik egymást. Egy kicsit gondolkodóba estem. Az apám emlé-ke. Pár napja még olyan stabil alapokon nyugodott, mint egy erőmű. Csak-hogy a műszerek jeleznek egy hatalmas földrengést a környéken, aminek semmi az ilyen alap. Különösen akkor, ha kilopták belőle a cementet. Ismét anyám hangjára tértem vissza a gondolataimból.
— Azért lányom csak okosan, nehogy megbántsd azokat, akik szeretnek, szerettek! – megfordult, és ott hagyott.
— Én is bevonultam a szobámba, de nem tudtam sem olvasni, sem tévét nézni, mindig a gondolataim kerültek előtérbe, és később nem is törekedtem arra, hogy elhessegessem, hagytam, szárnyaljanak szabadon. Megadtam magam. Állandóan anyám mondata motoszkált a fejemben. Akik szeretnek, szerettek? Mit tudom én ebben a pillanatban ki az, aki engem szeret. De leg-alább azt tudnám ki az, aki nekem most a javamat akarja? Végül is anyám biztos, de nem mindegy hogyan? Nekem nem kell mindenáron a vagyon! Vagy ők arra alapoztak, hogy én is olyan leszek, mint ők? Mindenek felett a vagyon? Mindenkit és mindent eltaposva, a lényeg, az hogy több legyen? És én még a nagybácsit gondoltam ilyennek. Végül is harácsolt, de nem ember-életek árán! Biztos sokat ártott másoknak, amíg a vagyonát szerezte, de nem hiszem hogy ölt, vagy öletett közben!
— Ezen a napon már nem történt semmi különös. Elvoltunk a gondolataink-kal, anyám is, én is. Másnap délelőttig csend uralkodott a házban, de ez a csend, vihar előtti csend volt. A vihar akkor kezdődött, amikor megszólalt a telefon. Engem kerestek.
— Tessék, Garbóczi lakás.
— Jó napot Melinda, Zoltán, az ügyvédje vagyok.
— Jó napot.
— Sikerült elintéznem mindent. Amikor óhajt akkor költözik. És alá kell írnia egy-két iratot.
— Ön mikor ér rá Zoltán. Mikor és hol írhatom alá a papírokat?
— Talán a villában, holnap délelőtt. Mondjuk tíz óra, megfelelne önnek? Vagy mondjon maga egy időpontot.
— Jó lesz a tíz óra.
— Akkor találkozunk holnap.
— Viszonthallásra.
— Viszonthallásra.
— Kivolt az? Az ügyvédke?
— Igen, ő.
— Lerendezte?
— Le.
— Éppen ideje volt!
— Mi olyan sürgős neked, gondolom sok az utánjárás ilyen ügyekben. – Nem akartam veszekedni, azért válaszoltam tőmondatokban, de kihozott a sodromból, és amúgy sem voltam a legjobb idegállapotban, így elkerülhetet-len volt az összetűzés, a következő mondatával végképp kihozott a sodrom-ból.
— A tudatlannak. A profinak semmi az egész!
— De ha biztos tudnád, hogy semmit nem tud a múltról, akkor profi volna ő is. De így? Egy tudatlan amatőr. – majd hirtelen váltott, a kérdése meg is le-pett. Már-már azt hittem megbékélt a helyzettel, de tévedtem.
— Mikor költözöl?
— Lehet hogy már holnap. Bepakolok egy bőröndbe és kész. Van ott min-den, mit vigyek oda? A Dunába öntsem a vizet?
— Akkor már holnap megkezdődik neked az agymosás. Mire legközelebb hazajössz, azt sem fogod tudni, hogy ki vagyok. Ha haza jössz egyáltalán.
— Biztos lehetsz benne, hogy haza jövök, és tudni fogom, hogy ki vagy. És abban is biztos lehetsz, hogy nagyon sok kérdésem lesz hozzád amire vá-laszt várok. Szívem szerint már most is feltenném, de ma még korainak tar-tom.
— Igen? És mik lennének azok a kérdések?
— Mondtam még korai!
— De ha megvannak a kérdések, akkor miért korai? Talán nem tartasz ké-pesnek rá, hogy tudok válaszolni a kérdéseidre?
— Képesnek tartalak, de teljesen biztos akarok lenni a dolgomban.
— Igen, de a villában töltött idő után már lehet, hogy túl durvák lesznek a kérdéseid. – ebben igazat adtam neki, de csak magamban, nem akartam még jobban szítani a tüzet. Már kezdtem unni ezt az állandó veszekedést, de mégsem hagyhattam magam, tudatni akartam mindenáron, hogy van saját akaratom.
— Ha a kérdéseim durvák lesznek, az nem csak a villa hatása lesz.
— És, tulajdonképpen, miből gondolod, hogy durvák lesznek a kérdéseim? Látsz rá valami okot?
— Nem is a villáé, hanem akik ott laknak. Na és persze az ügyvéd úré.
— Gondolod, hogy valótlan dolgokkal fogják teletömni a fejemet?
— Biztos vagyok benne. – mondta határozottan, de a hangja nem volt meg-győző.
— Jó neked hogy valamiben biztos tudsz lenni. Irigyellek érte.
— Különben itt fejezzük be, megyek, lefekszem.
— Aludni akarsz? Egyszerűen itt hagynál?
— Na és ha aludni fogok, akkor mi van?
— Szokd is meg a henyélést, most már megteheted. És akik hozzásegítettek azok le vannak… – megint befejezetlenül hagyta a mondatot, már sokallot-tam ezt a sok elszólást. De most már nem foglalkoztam vele, untam. Untam mindent, alig hittem, hogy menjek a szobámba, de azért még megkérdeztem.
— Mi van anya? Mi esett ilyen rosszul?
— Nem rég még te mondtad, hogy szokjam hozzá a henyéléshez, ma meg már nem tetszik?
— Nem, így nem, ha faképnél hagysz ilyen ürüggyel.
— Faképnél hagylak? Máskor is faképnél hagytalak, ha aludni volt kedvem.
— Csakhogy most teljesen más a helyzet! Akkor még visszatértél hozzám. De most holnap elmész, és lehet, hogy soha nem jössz vissza! – hangjában éreztem a kétségbeesést, megsajnáltam, megint eszembe jutott, mi van, ha tévedek.
— Most még nincs mitől tartanod, nyugodt lehetsz, visszajövök. De ha ak-kor, az után, úgy döntök, hogy nem kívánlak látni, aggódhatsz!
— Pontosan erről van szó! Tele fogják beszélni a fejed! Mindent el fognak követni, hogy bemocskoljanak engem, de ez még nem is zavarna, de apád emlékét sem fogják tisztelni!
— Na jó én megyek. Egyelőre nem akarok vitába bocsátkozni, mint mond-tam még korai, lenne. Szia!
— Hát persze korai, velem korai! – kiabálta utánam, de én már nem törőd-tem vele, gondoltam, ha bemegyek a szobámba, talán megnyugszik. Így is volt, de este bejött a szobámba, hol a tévét nézte, hol pedig engem piszkált, ez így ment késő estig, végül meguntam, mert elegem lett a több órás lelki fröccsből.
— Ha nem hagysz békét, még ma elmegyek! – Ő csak erre várt, és még na-gyobb intenzitással támadt rám.
— Menj csak! Menj az ügyvédkéhez! Most már meg is fektethet! A pénzedért már megteheti! Mint mondtam, most már jó parti vagy a számára!
— Na, ebből elég! Legyél magadnak! Nem hallgatom tovább ezt az ocsmány beszédet! Inkább az ügyvéd kurvája leszek, mint veled egy lakásban éljek!
— Erre a mondatomra vérben forgó szemekkel megindult felém, és olyat tett, amire végképp nem számítottam.
— Nesze! Nesze! Majd én megmondom neked, hogy kinek leszel a kurvája! – meglepetésemben egy darabig szóhoz sem jutottam, még ilyennek soha-sem láttam, megismertem anyámat egy új oldaláról, sajnos a rosszabbikról is. Végül kinyögtem.
— Ezeket a pofonokat még százszor meg fogod bánni! Nincs jogod engem megütni! Most már értem miért hangsúlyozta ki a nagybácsi, amennyiben ve-lem valami történik, azután csak az államé lehet minden! Semmilyen más ro-konról nem tud, és nem ismeri el! – Akkor még azt hittem, hogy az anyámtól akart megvédeni a nagybátyám.
— Szarok a nagybácsidra! – ordította torkaszakadtából.
— Tudod hány embert letaposott, amíg a vagyonát gyarapította?
— Nem tudod?
— Legalább tíz családot tett tönkre!
— De legalább vér nem tapad hozzá! – és már én is kiabáltam.
— Az nem! De nagyon sok könny és szomorúság. Rosszabb mintha megöl-te volna őket. Nekem elhiheted!
— Azért te is elgondolkozhatsz, te, tik jól csináltatok e mindent?
— Na szia!
— Hová mész! Gyere vissza, mert… – és megint ütésre emelte a kezét, amit már végképp nem engedhettem.
— Megfogtam a kezét, és a fogam között sziszegtem, a méregtől fuldokolva.
— Meg ne merj még egyszer ütni, mert visszaadom!
— Visszaadod? Engedd el a kezem!
— Elengedem, de mondom, ne próbálj megütni, mert megjárod! – éreztem, hogy elerőtlenedik, elengedtem, és otthagytam, de amíg az autóm kinyitásá-val bajlódtam, hallottam a szavait, igaz, már jóval nyugodtabb volt.
— Megütné a saját anyját!
— Elfajzott kölyök!
— Menjél! Ide többet vissza se gyere!
— Gábor, Gábor. De jó hogy ezt te nem élted meg…
— Beültem az autómba, és elindultam. És ekkor villámcsapáskén jött a fel-ismerés, hogy nincs otthonom. Most hova menjek? Kit zavarjak ilyen késő éjszaka? Valamelyik barátnőmhöz menjek?
— Nem jó… Magyarázkodnom kellene, amihez most végképp nincs kedvem. Így autóztam egy darabig, és ekkor eszembe jutott a villa.
— De végül is van hova mennem… Miért ne mehetnék a villába? Hiszen most már az enyém… Úgy is be akartam költözni, egy nappal hamarabb vagy később, mit számít…
— Azt fogom tenni.
— Felhívjam Zoltánt?
— És ha már lefeküdt?
— Nem baj, muszáj, vészhelyzet van. Nem, kell eljönnie, csak tudjon róla, hogy ott vagyok.
— A fenébe, otthon hagytam a telefont. Nem érdekes majd a villából felhí-vom…
— Még ég a villany három ablakban is. De jó hogy nem az ágyból kell kirán-gatnom Oszkár bácsit. Meg is hallotta az autózúgást és feloltotta a villanyt a bejárat előtt. Ki is jött az ajtó elé, és látszott rajta, azon gondolkodik, hogy ki lehet az ilyen későn, de amint kiszálltam az autómból, már kérdezte is.
— Ön az, kisasszony? – láttam rajta, nagyon meg van lepődve, hogy az éj-szaka közepén jöttem ide.
— Valami baj van? – mondta az öregúr, és a hangja aggódó volt, de az ideg-állapotom miatt, akkor ezt én nem vettem észre, csak a magam dolgával tö-rődtem.
— Oszkár bácsi, nagyon megköszönném, ha ma nem kérdezne semmit. – előztem meg a további kérdés sorozatot.
— Bocsánat kisasszony, nem akartam faggatni, csak meglepett hogy ilyen-kor jött.
— Holnapra vártuk.
— De Oszkár bácsi, már ma van az a holnap.
— Igaz, csak az időpont, az hogy is mondjam…
— Tudom Oszkár bácsi, tudom. Az időpont nekem sem a legmegfelelőbb. Nincs egyedül ezzel.
— Beenged, vagy azt akarja, hogy az autóban töltsem az éjszakát?
— Ó bocsánat, természetesen, fáradjon be. Nem venném a lelkemre, ha mi-attam, megfázna.
— Köszönöm.
— Én köszönöm hogy nem teremtett le.
— Ugyan miért?
— Mert úgy tettem, mintha az enyém, lenne, a villa.
— Hogy érti? – Hirtelen nem is kapcsoltam, hogy mit akar mondani.
— Megálltam az ajtóban, mint egy szobor, és elfelejtkeztem a jó nevelésről. Először be kellett volna engednem, és csak utána kérdezni. Sőt, még kér-dezni sem kellett volna, meg kellett volna várnom, amíg ön beszélni akar ró-la.
— Á, hagyja csak, én jöttem rosszkor. – és igyekeztem jó képet vágni, mert megsajnáltam az öreget.
— Szeretnék telefonálni.
— Ott a telefon, kisasszony… – láttam rajta, hogy valamit még mondani akar, ezért megkérdeztem.
— Mondani akar még valamit, Oszkár bácsi?
— Bocsásson meg, ha megint neveletlen leszek, kit akar felhívni? – nem várta meg a válaszomat, hanem mintegy védekezésként mondta.
— Csak azért kérdezem, ha az ügyvédurat, ő itt van.
— Itt?
— Minek?
— Személyesen akart meggyőződni, hogy minden rendben legyen, de köz-ben úgy elment az idő, és úgy döntött, hogy itt marad. Azt mondta, holnapra nem csinált programot, csak az ön ügyével akar foglalkozni, úgy hogy rá ér.
— De úgy hallom jön is le a lépcsőn.
— Jött valaki Oszkár? – kérdezte az ügyvédúr, de azonnal választ is kapott a kérdésére amint meglátott, és meglepetésében a tőle-megszokottól hango-sabban mondta.
— Melinda, kisasszony! – láttam rajta, érzi, tudja, hogy valami baj van. De ugyan miért ne tudná? Hiszen tudja, annyira nem lehet nekem sürgős az ideköltözés, hogy ne tudnék várni holnapig, vagyis ma délig.
— Csak nincs valami baj Melinda? -- Kérdezte Zoltán, őszinte aggodalom-mal. De ez engem akkor nem érdekelt, csak hajtogattam Zoltánnak is azt a mondatot, amit az imént Oszkár bácsinak is szajkóztam.
— Ne kelljen ma éjszaka megmagyaráznom, ha megkérhetem.
— Ahogy gondolja, kérem.
— Csak le szeretnék feküdni valahol…
— Lehet?
— Természetesen.
— Oszkár ágyazzon meg a kisasszonynak!
— Köszönöm, – Mondtam, de úgy éreztem, hogy valamit azért mondanom kell.
— Majd holnap válaszolok a kérdéseikre.
— Nem kell, nem köteles beszámolni semmiről. Sem nekem, sem pedig a személyzetnek.
— De én el akarom mondani, de nem most. – tudtam, hogy úgy is tud min-dent, miért ne mondanám el.
— Rendben van, ha megengedi felkísérem. – és már indult volna velem a lépcső felé, de én visszatartottam, nem akartam neki lehetőséget adni, hogy kérdezhessen.
— Nem kell!
— Majd Oszkár bácsi megmutatja hol fogok aludni, vagy inkább forgolódni.
— A saját ágyában.
— Jóéjszakát. – ez a jóéjszakát úgy hangzott, mintha megsértődött volna amiért nem hagytam, hogy felkísérjen, ezért csendesen mondtam;
— Önnek is…
— Szó nélkül mentünk fel az emeletre, hallgatott az öregúr, hagyta, hogy a gondolataimba mélyedjek. Kellemetlen helyzet. Ráadásul még Zoltán is itt van. Igaz, úgy is telefonálni akartam neki, de mégis zavar. Szerintem biztos tudja hogy mi történt. Miért ne tudná, hiszen okos ember. Amúgy sem kell hozzá sok ész, még Oszkár bácsi is sejt mindent. Miért ne sejtené? Hisz olyan kézenfekvő az egész. Na mindegy, ez már így van és ezen változtatni már nem lehet.
— Gyerekkoromban ez a lépcső olyan hatalmasnak tűnt, amúgy tényleg nagy, de gyerekszemmel óriási volt. Amikor a nagybátyám fent állt a tetején, én meg lent. Úgy néztem fel rá mint egy uralkodóra. Tulajdonképpen az is volt a maga birodalmában. A környéken nem volt ember aki parancsolhatott volna neki.
— Oszkár bácsi hangja zökkentett ki a gondolataimból.
— Itt meg fog felelni kisasszony?
— Ó persze, tökéletes.
— Jóéjszakát kisasszony.
— Magának is, Oszkár bácsi. – mondtam, és már szinte toltam ki az ajtón, minél hamarabb egyedül akartam maradni, azt hittem így lesz nekem a leg-jobb, tévedtem. Pár perc múlva már indultam is le a hallba. Társaságra vágy-tam. A lépcső tetején megálltam egy percre, nem akartam megzavarni az eszmecserét az ügyvédúr, és Oszkár bácsi között. Vagyis, hallgatóztam. Tu-dom nem illik, de hát…
— Lefeküdt?
— Gondolom le. Ön szerint mi lehet az oka, hogy a kisasszony éjnek idején jött ide.
— Szerintem összeveszett az anyjával.
— De Oszkár, úgy tesz, mintha nem sejtene semmit. Azt hiszi, nem tudom, hogy ki akar faggatni. Higgye el, hogy nekem is új a dolog, én sem tudok az egészről semmit. Legalábbis nem többet, mint maga.
— Ezek szerint már elindult a lavina?
— Azt hiszem el, csak le ne taposson mindent, mert akkor minden hiábavaló volt, eddig. Nagyon sajnálnám, ha nem sikerülne megismertetni a kisasz-szonnyal az igazságot.
— Azért már valamit sejt a kisasszony?
— Igen, sejt. De túl gyorsan halad.
— Ezt hogy érti?
— Csak az, hogy ami ma este történt közte és az anyja között, jobb lett vol-na, ha később kerül rá sor.
— Aha! De lehet, hogy pont így lesz a jó.
— Nem tudom. Ezt majd a végén fogjuk megtudni. Ha lesz egyáltalán vége… Mert akkor nincs vége, ha nem derül ki számára az igazság.
— Miért ne derülne ki? Hiszen itt van!
— Itt. De ha nem bírja idegekkel, bármikor elmehet.
— Erős lány.
— Erős, de erős a nyomás is. Nem egyszerű eset, nem a tizedik szomszéd-ról van szó, hanem a… hiszen tudja.
— Tudom, persze hogy tudom. Még ön sem meri kimondani, akkor ez a lány, hogy fog szembesülni a valósággal?
— Igen, nehéz ügy, szeretnék már előrébb lenni legalább egy hónappal. Olyan jó volna nyugodtan kelni, feküdni. Bizonyos értelemben már megbán-tam hogy elvállaltam a megbízatást, de úgy érzem, hogy az ilyen ügyek ad-nak értelmet az ember életének.
— Hát, jobb, mint az irodában kuksolni, és várni, hogy valaki önre nyissa az ajtót.
— Nem egészen úgy van. Elég gyakran rám nyitják az irodám ajtaját.
— Tudom én hogy jó ügyvéd, nem is úgy értettem, csak…
— Nem érdekes, hagyjuk. Szerintem feküdjünk le, mert Melinda kisasszony korán fog felkelni. Ha egyáltalán el fog tudni aludni.
— Vittem be neki teát, és tettem bele altatót.
— Akkor ezek szerint nem fog korán kelni.
— Nem olyan erős, azaz altató.
— Oszkár, ön mindenre gondol.
— Hát persze, én is aludni akarok, az éjszaka közepén fekszem le, akkor én is igénylem az alvást. Garbóczi úr soha nem volt korán kelő típus, mindig úgy intézte az ügyeit, hogy azokat ne hajnalban keljen elintéznie. Na azért volt egy rendtartás, nem lehetett délig henyélni.
— Az lett volna szép Oszkár, ha az öreg Garbóczi vitte volna be a kávéját reggelente.
— Ha-ha, ha, hogy tudtam volna élvezni. Egy reggel, mert a másikon már nem lett volna állásom. Megyek, lefekszem. Az igazság az, én ilyenkor már aludni szoktam, és már álmos vagyok.
— Menjen csak, én meggondoltam magam, még maradok egy kicsit.
— Jóéjszakát ügyvédúr.
— Jóéjszakát Oszkár.
— Álltam a lépcső tetején, de nem tudtam mitévő legyek. Nem akartam, hogy megtudják, hallottam mindent. Úgy gondoltam, várok még egy percet, mielőtt lemegyek. Amint az első lépcsőfokra tettem a lábam, abban a pilla-natban felnézett Zoltán és megkérdezte.
— Melinda, ön nem alszik?
— Nem.
— Aludnom kellene?
— Hogy is mondjam, elméletileg, igen, aludnia kellene, mert Oszkár tett egy kis altatót a teájába, de csak azért, hogy jobbá tegye az éjszakáját. Higgye el, jót akart.
— Hiába, ő azt nem tudhatja, hogy nem rajongok a teáért különösebben, és nem ittam meg. De ezt hagyjuk. Egy kicsit beszélgetnék önnel, ha nem zava-rom.
— Nem zavar, sőt, örülök.
— Biztos, hogy nem akart még lefeküdni?
— Nem, még nem.
— Akkor jó… Holnap sok dolga lesz Zoltán?
— Csak annyi amennyi az ön ügyével kapcsolatos. Dee, én…
— Ne ijedjen meg, nem fogom faggatni.
— Hiába is faggatna, úgy sem mondanék többet mint amennyit jónak tartok.
— Jó, tudom, így kell lennie. Nem is akarok semmit, csak egy kicsit beszél-getni.
— Nagyon szívesen, bármikor.
— Köszönöm. Töltene valamit inni, ha megkérem?
— Hát persze, mit kér? Alkoholt, vagy üdítőt?
— Nem kell alkohol, üdítőt kérek.
— Narancslé?
— Jó lesz.
— Parancsoljon.
— Köszönöm. Egyáltalán, fogunk tudni valamiről beszélgetni?
— Valamit majd csak kitalálunk. Például, akar beszélni a ma estéről?
— Nem, még most sem.
— Különben is, ha én nem faggatom önt, ön miért teszi?
— Rendben.
— Mit fog tenni ezután? Itt marad, vagy még haza megy?
— Kerülő úton se próbáljon meg faggatni a ma estéről, mert akkor itt ha-gyom.
— Jó, másképp. Mit szándékozik tenni a villával, meg tartja, eladja, esetleg bérbe adja?
— Még egyelőre fogalmam sincs. Meg kell tudnom egy-két dolgot, hogy dönthessek.
— Helyes, tudjon meg mindent, és azután döntsön. Addig is foglalja le ma-gát valamivel. Rendbe tetethetné Pállal a villa környékét.
— Megteszi magától is, nem?
— Nem, még parancsba nem adja neki. Ő még a nagybátyja utasítását köve-ti.
— Jó, holnap beszélek vele. – mondtam, de úgy gondoltam, nem lesz ebből semmi, reggelre úgy is elfelejti.
— Illetve ma beszélek vele, hiszen már ma van. – így beszélgettünk, vagy fél órát, kerülgettük egymást, mint macska a forró kását. Alig volt értelmes mondatunk. És mivel nagyon döcögős lett a beszélgetés véget vetettem a kínlódásunknak. Megyek, mégis inkább lefekszem, legalább nyolc órakór fel akarok kelni.
— Rá ér, egyelőre semmi nem sürgős.
— Nem baj megyek. Úgy is zátonyra futottunk, ezzel a beszélgetéssel, de azért köszönöm, hogy beszélgetett velem.
— Bármikor Melinda, bármikor. Esetleg hosszabban is, mert ez olyan volt, mintha szembe mentünk volna egymással kerékpáron, és csak úgy oda kia-báltunk volna egymásnak a legfontosabbat.
— Felfelé menet megint elmerültem a gondolataimban, hiába, ez a lépcső már csak ilyen. Milyen kedves ember, és jóképű is. Ilyen emberrel elbírnám képzelni az… De ezt hagyjuk, ki tudja mit hoz a jövő. Lehet, hogy két hét múlva, vagy még hamarabb, itt sem leszek. Úgy eltűnök szégyenemben, mint a kámfor. Azért jó arra gondolni, hogy van, aki aggódik értem, mert itt ebben a házban érzem, hogy mindenki szeret a maga módján.
— Hideg van itt, vagy csak nekem? Nem érdekes, ha betakaródzom, nem fogok fázni.
— Reggel amint felkeltem, máris kezdtem öltözni, majd indultam is lefelé a lépcsőn és hallottam, ahogy üdvözli egymást, Zoltán, és Oszkár. Most nem álltam meg hallgatózni, sőt, azt akartam, hogy észre vegyenek.
— Jó reggelt Oszkár, korán kelt.
— Ó uram nekem, muszáj. Illetve nekünk, mivel a személyzet teljes lét-számmal készen áll, hogy lessük a kisasszony minden gondolatát. Na jó, az önét is ügyvédúr.
— Már kezdtem azt hinni, hogy én már nem is számítok.
— Dehogy nem, csak a kisasszony…
— Nem kell magyarázkodnia. Pál hol van?
— Kint a kertben. Azt mondta, megy valamit dolgozni.
— Kerítse elő mert feladatot fog kapni, ha a kisasszony felébred.
— De amint látom, már fel van.
— Rendbe kell tennie a kertet, ugye?
— Majd a kisasszony megmondja Pálnak! – hüm, még sem felejtette el, gondoltam a lépcsőn lefelé haladva.
— Jó reggelt.
— Jó reggelt Melinda, hogy aludt?
— Sehogy, ügyvédúr, majdnem sehogy. Egy órát, ha aludtam, valamikor hajnalban, de mindenféle hülyeséget álmodtam. Nem is értem egy órába hogy fér bele ennyi idétlenség.
— Jó reggelt kisasszony, nem tett jót a tea?
— Jó reggelt. Ja, igen… Oszkár bácsi, ha altatót akarok bevenni, hagy dönt-sem el én, hogy mikor, és milyet, rendben?
— Bocsásson meg, engem csak a jó szándék vezérelt.
— Semmi baj, de máskor ne tegyen ilyet.
— Többet nem fog előfordulni – megfordult és ment ki az ajtón, gondolom azért, hogy Pált, a kertészt előkerítse. Ott maradtunk megint Zoltánnal a hal-ban, megreggeliztünk, kávéztunk, közbe beszélgettünk. Még nevetgéltünk is azon, ahogy Oszkár bácsi hebegett-habogott, amikor leteremtettem az altató miatt.
— Körülbelül húsz perc múlva jött a konyha felől Oszkár bácsi, Zoltán rög-tön meg is kérdezte tőle.
— Meg keresték már Pált?
— Már intézkedtem ügyvéd úr.
— Mit akar Páltól? – úgy tettem, mintha nem tudnám, hogy miért hívatta be.
— Nem én, ön.
— Én? – még mindég úgy tettem, mint aki semmire sem emlékszik, de Zol-tán felvilágosított.
— Tegnap, illetve ma éjszaka beszéltünk róla, hogy rendbe teteti a kertet Pállal.
— Azért nem lett volna olyan sürgős, hivatalosan még itt sem vagyok, de már osztogatom a parancsokat. Attól félek rossz véleménnyel lesznek rólam – mondtam olyan hangon, mint aki a felelősséget le akarja magáról rázni, és ez ráadásul igaz volt.
— Ugyan kik lennének önről rossz véleménnyel.
— A személyzet, Oszkár bácsi, Gizike. Olyan rossz nekem mondani hogy a személyzet.
— Ezt ön tudja, de a személyzet az, személyzet. Így kell mondani. Pál, pedig hagy tegye rendbe a kertet, szebb lesz minden. A jövő héten már lehet a kertben teázni, kávézni, étkezni és olvasni, sétálni is. Sokkal kellemesebb lesz.
— Ó, a jövő hét, de messze van. Ki tudja mi lesz a jövő héten? – ekkor belé-pett az ajtón, egy őszes hajú öregedő ember, olyan igazi nagyapa típus.
— Jó napot. Hívattak?
— Igen Pál, Melinda kisasszony szeretne valamit mondani.
— Parancsoljon velem kisasszony.
— Kertész úr, szeretném, ha rendbe hozná a kertet. Természetesen fogad-jon fel embereket, akik segítik a munkáját, ahányat jónak tart. – pár másod-percig gondolkodott, majd mondta.
— Úgy öt emberre lenne szükségem, és akkor egy hét alatt elfogadhatóvá lehet tenni. De azért utána még lesz mit dolgozni, az első héten csak a leg-fontosabbakkal fogjuk kezdeni.
— Úgy csinálja, ahogy jónak tartja. De vehet fel több embert is.
— Nem, elég az öt. Felesleges lenne több embert ide csődíteni. Inkább ke-vesebben legyünk, mint sokan, mert akkor nagyobb a lehetőség a lógásra.
— Rendben van, ön tudja. – toporgott a jó öreg, látszott rajta, hogy már sze-retne kint lenni, kisidő múlva meg is kérdezte.
— Elmehetek?
— Menjen csak.
— Viszontlátásra.
— Jó munkát, viszlát.
— Kilépett az ajtón, és ment a „dolgára”. Ki gondolta volna, akkor hogy mi járt a fejében. Bejött, alázatoskodott, és amint kitette a lábát…
— A kis dög!
— Beleülni a máséba.
— Az a szarházi apja megölte az én gyerekemet, hogy az ő kicsi lánya pará-dézhasson itt.
— Igaz, ő nem tudta hogy Erzsike az én lányom volt. Honnét tudta volna, én is csak másfél éve tudom.
— Az öreg Garbóczi könnyíteni akart a lelkiismeretén, és elmondta nekem, hogy a lánya tulajdonképpen az én lányom volt.
— Noha maradt is egy Garbóczi örökös, nem lesz az övé a vagyon. Azt majd kinyírom én! Szemet szemért, fogat fogért.
— Igazán meg tarthatta volna Garbóczi ezt a titkot, nem kellett volna gyil-kossá válnom.
— Más részről meg jó hogy megmondta, ne csak az én lányom haljon meg, pusztuljon a gyilkos lánya is. És fog! Ezt én garantálom, Kiss Pál, a kertész.
— Lehet hogy Garbóczi direkt ezt akarta? Hiszen tudta hogy ki ölte meg a gyerekeket… De akkor miért várt eddig? Nem érdekes, nincs jelentősége. Ha ő nem mert bosszút állni, majd merek én!
— Csak nem szabad kapkodni, elvégre nem akarok börtönbe kerülni. Ki kell dolgozni egy príma tervet.
— Remélem Zolikának, nem mondta el a vén majom a titkot? Nem hiszem…
— De ha leírta? Mert ezek mindent leírnak… Akkor a gyanú mindjárt rám te-relődik. Egy tökéletes balesetet kell imitálni. De már autóbaleset nem lehet, mert az is hozzám vezetne. Azt mondanák, úgy öltem meg a kis fruskát, ahogy az apja megölte az én lányomat.
— De ha véletlenül az ügyvéd is az autóban ülne? Menjen vele, hisz úgy is szerelmes belé, ez látszik. És akkor, ha tudja is a titkot, már nem mondhatja el.
— De az írás, az írás… Ha van ilyen…
— Mindegy valahogy meg kell oldani. De túl későn sem jó, mert még ki tu-dódik a titok. Elvégre nem irthatom ki az egész, háznépét…
— Igen, felgyújtani az egész kócerájt! Benn égne mindenki, és még az írás is, ha van ilyen.
— Hogy én miért nem égtem bent? Megint egy bökkenő. Valamit úgy is kita-lálok. Nem is olyan egyszerű eltenni valakit láb alól, ha az ember nem akar bűnhődni érte.
— Később, Gizike mesélte, hogy akkor ő találkozott Pállal a kertben, fel is tűnt neki, hogy az orra majdnem a földet érte. Nem is hagyta szó nélkül.
— De elgondolkozott Pál.
— Csaak, izé Gizike, csak azon gondolkodtam, kit hívjak dolgozni, mert a gazdasszonyunk kiadta az utasítást, hogy tegyem rendbe a kertet.
— Hamar!
— Á, énszerintem az ügyvédúr sugallatára tette.
— Pál, szerintem ezek össze fognak jönni.
— Á nem.
— Majd meglátja.
— Ön tudja, én nem vagyok bent. Legalábbis kevesebbet, mint önök. – mondta Pál.
— Megyek, mert főzni kell.
— Miért nem szólt, vittem volna be mindent, ami kell! – nyálaskodott a ker-tész.
— Ennyi friss levegő nekem is kell!
— Igaz Gizike, igaz. – és látta Gizike, hogy Pál már megint a gondolataival van elfoglalva, ezért már többet nem szólt neki. – elindult a villa felé, kezé-ben a friss zöldségekkel.
— Eközben Pálnak eszébe jutott egy mondat, amit Gizike mondott.
— Hát ez az, én kevesebbet vagyok bent bárkinél. Ezért nem voltam bent a tűz idején! Á, de mégsem lehet felgyújtani az egész házat, kár lenne ezért az asszonyért. Na persze a szükség törvényt bont. Mindenféleképpen meg kell halnia a kisasszonynak. Kerül, amibe kerül, nem érdekel.
— Én is találkoztam Gizikével akkor, de Pállal nem foglalkoztunk, még nem sejtettük, mit forgat a fejében.
— Jó reggelt Gizike néni, hogy van ma reggel?
— Köszönöm jól, és ön?
— Csak nyugodtan, tessék tegezni úgy, mint régen. A korkülönbség ugyan annyi, tehát nem változott semmi.
— Dehogy nem.
— Akkor még gyerek volt, most meg egy felnőtt nő, ráadásul a munkaadóm lett.
— Vagyok, aki vagyok, nincs jelentősége. Nem kell ennyire bonyolítani.
— Igen Melinda, de akkor tegezzen vissza ön is.
— Jó Gizike megpróbálom, igaz nem lesz könnyű, elvégre idősebb, és én már megszoktam, hogy magázom.
— Már megint a korom.
— Ne értsen félre, nem az ötvenes számmal van bajom, hanem azzal hogy eljött ez a kór, és én vagyok ötvenéves.
— Pedig nyugodtan letagadhat… nál akár tíz évet is Gizike.
— És akkor negyven éves leszek?
— Nem ugye? Akkor meg mi értelme lenne?
— Az ötven az ötven akkor is, ha letagadom. Az hogy nem veszünk róla tu-domást, és megpróbálunk fiatalosak maradni, azt lehet.
— És ha ötvenévesen negyvennek nézünk ki, bátran mondjuk ki az ötvenet. Akkor van mit irigyelni. De ha ötvenévesen hatvannak néz ki valaki, és még abból is le akar tagadni tíz évet, ami úgy sem sikerül, az már marhaság. Soha nem értettem azokat a nőket, akik szégyellik a korukat. Isten őrizz kimonda-ni, hogy hány évesek, mert meg sértődnek.
— De megyek, mert nem lesz ebéd, ha itt filozofálok, és nem akarom az első nap éheztetni. Van valami kívánsága? Mit készítsek önnek? Neked. Látod, nekem sem könnyű téged letegezni. Hiába, a hosszú évek alatt, megszok-tam, hogy aki fizet a munkámért, azaz úr. De majdcsak megszokjuk vala-hogy.
— Akkor mit készítsek neked?
— Nekem is jó az, ami a többieknek, ne tegyen, illetve ne tegyél kivételt.
— Én valami édességre gondoltam, valami finomra.
— Nem kérek semmit, de azért köszönöm.
— Azért ha bármit megóhajtasz, csak szólj.
— Szólok Gizike. – milyen kedvesek velem mindannyian. Alig hiszik, hogy legyen valami kívánságom, hogy teljesíthessék. A kertészúr is biztos alig hit-te, hogy szóljak neki. Gondolom már nehezen tudta elviselni a kert állapotát. Pocsékul néz ki ez biztos. Egy kertésznek ez kész tragédia. A jövő hét végé-re biztos jobban fog kinézni.
— Kisasszony. Bátorkodom… – tördelte Oszkár bácsi a kezét, mint aki isten tudja, miféle bűnt akar bevallani.
— Ne bátorkodjon Oszkár bácsi, mondja, ha valami baja van. Nem kell ekko-ra hűhó.
— Csak azt akartam mondani, az ügyvédúr megkért hogy szóljak, ha rá ér legyen szíves menjen be az irodába. A nagybátyja irodájába. Illetve az ön irodájába… Nem is tudom, mit beszélek.
— Mert mindent túl bonyolít, ez azért van.
— Megyek.
— Bocsánat, az édesanyja nem jön ide, csak azért kérdezem, mert akkor az ő jelenlétére is számítunk. Gondolok itt az étkezés, hálószoba ilyen dolgok.
— Oszkár bácsi, maga pontosan tudja, hogy nem jöhet. Mióta szabad, hogy úgy mondjam faggatni a „ház úrnőjét”? Talán a nagybátyámat is így faggat-ta?
— Hisz én a tíz százalékát sem tudom annak amit ön tud, és még maga akar kifaggatni, még többet akar tudni. Szét fogja vetni a fejét ez a sok tudás.
— Ezek a fránya inasok már csak ilyenek. Mindent szeretnek tudni, ami a házban történik.
— Ne haragudjon kisasszony.
— Semmi baj, de mondtam, hogy beszélek róla, ha úgy gondolom.
— Na, menjünk, ne várassuk az ügyvédurat.
— Mit óhajt Zoltán, miért hívatott?
— Kérettem.
— Hogy aláírja az okmányokat.
— Nem várhatnánk még egy kicsit? Tulajdonképpen még azt sem tudom, hogy mit akarok.
— Várhatunk, de minek? Később is azt tesz vele, amit akar.
— Jó, aláírom azokat a nyavalyás papírokat. De nem csak az egy hónap le-teltével kellett volna aláírni? – próbáltam kibúvót keresni, de tisztában vol-tam vele, hogy semmi értelme sincs, mert vagy aláírom és itt maradok, vagy nem és akkor elmegyek.
— Nem, egyszerűen, ha nem tartja be a szabályokat…
— De ezt hagyjuk, nem tartom valószínűnek.
— Különben is, ha aláírta, el is fogadta a feltételeket.
— Értem. – leültem az asztalhoz, átolvastam, majd aláírtam az iratokat, de bár ne tettem volna, mert abban a pillanatban, amint a nevemet odabiggyesz-tettem az utolsó oldalra, megszólalt Zoltán.
— Akkor én akár mehetek is. Egyelőre nekem itt nincs dolgom. – megijed-tem! Még a végén elmegy… Itt kell tartanom legalább ebédre. Mit fogok ma-gammal kezdeni, megbolondulok itt egyedül. Ezért gyorsan megkérdeztem.
— Hova siet? Azt mondta ma nincs több dolga. – néztem rá kérdőn.
— Igen, de ha akar az ember, akkor találhat magának tennivalót. – láttam raj-ta, hogy szívesen maradna, csak nem talál indokot, ezért segítettem neki.
— De még itt is van tennivaló. – felragyogott a szeme, majd megkérdezte.
— Igen? És mi lenne az?
— Például megbeszélni azt, hogy fogunk a továbbiakban együtt működni.
— Ezen azért még gondolkodjon Melinda. – úgy látszik gyengének találta a kifogásomat, köszönt és indult volna, de én még tettem egy utolsó próbát, hogy itt tartsam.
— Csak nem akar itt hagyni?
— Egyedül?
— Azt sem tudnám, mihez kezdjek. – gondolkodott egy kicsit, majd mondta.
— Ezzel azt akarja mondani, hogy számít rám, mint ügyvéd a továbbiakban is? – ezaz, gondoltam, úgy néz ki sikerül itt tartanom. Gyorsan válaszoltam, addig ütöttem a vasat, amíg meleg.
— Igen, mint ügyvéd és mint, barát is.
— Rendben van, de akkor sem lehetek itt örökké.
— Azért még az ebédet igazán megvárhatja.
— Nem akarok…
— Egyáltalán nem zavar. – dehogy zavart, nyugodtan maradhatott volna es-tig is… Vagy akár éjszakára… Bolond gondolatok. Meg zavarodtam? Kérdez-tem magamtól. És nem is sejtettem, hogy bizony nem is egy közös éjszaka áll előttünk. Na, nem úgy!
— Tulajdonképpen nagyon örülök hogy meghívott, semmi kedvem nem lett volna elmenni.
— Nekem sem lett volna jó, ha elmegy.
— Nagyon egyedül éreztem volna magam.
— Soha nem fogom megérteni a nagybátyámat, hogy tudta leélni az életét így, így elzárva a külvilágtól, se szomszéd, semmi ami a külvilággal össze-kötné.
— Az ön bácsikája, nagyon is össze volt kötve a külvilággal, mindent tudott, amit tudnia kellett.
— Én nem úgy értem. Az, ha valaki üzletileg érintkezik valakivel, az, muszáj érintkezés. Én arra gondolok, ha unatkozom, átugrok az egyik szomszédhoz, és kibeszéljük a másikat.
— És ha már mindegyiket kibeszélte, akkor hova megy?
— Tudja, mit akarok mondani.
— Igen tudom.
— Menjünk, nézzük meg kész van-e az ebéd. – de már jött Gizike, mint aki megérezte, hogy mit is akarunk, és mondta.
— Melinda, ha úgy gondoljátok, jöhettek ebédelni.
— Éppen oda indultunk Gizike. – mondtam nagy örömmel, ami biztosan lát-szott rajtam mert Gizike kacsintott, majd mondta.
— Oszkár a teraszon terített meg, olyan jól oda süt a nap.
— Nagyszerű! – kimentünk a teraszra, ahol már Oszkár tüsténkedett, leül-tünk és Gizike hozta is a tálat. Alika, aki egy nagytestű kutya volt, éppen az útjában állt. Figyelmeztetni akartam őt, de látta, és odébb küldte.
— Alika menj innét!
— Ez a kutya állandóan láb alatt van. Leteszem a tálat, és bezárom.
— Hagyd csak Gizike, csak jut neki is egy pár falat.
— Nem rég kapott enni, de kinézi az emberek szájából a falatot.
— Csak egy kutya, még az emberek között is van szemtelen, és az tudatos. A kutyánál életösztön.
— De ez a nagy behemót ágaskodás nélkül levesz az asztalról bármit.
— Majd vigyázunk Gizike.
— Oké.
— Te vagy a főnök… Akarom mondani a ház úrnője… Vagy mi.
— Ne tedd ezt velem Gizike. Erre semmi szükség.
— Nem akartalak megsérteni, de valakinek kell lenned.
— Igen kell.
— Melinda vagyok.
— Úgy tudom, ebben egyeztünk meg.
— De együnk, mert kihűl minden.
— Jó étvágyat!
— Gizike máskor hozzanak ki maguknak is terítéket.
— Én nem szeretek egyedül enni mint a nagybátyám, sőt már most hozza-nak ki, persze csak akkor, ha nincs ellenükre.
— A nagybátyával is együtt étkeztünk, különösen az utolsó időkben.
— Mit tesz az egyedüllét, még a leggorombább ember is keresi a társaságot. Amikor még itt voltunk, ilyenről szó sem lehetett. Nem hiszem, hogy megen-gedte volna, hogy oda üljenek az asztalához.
— De Garbóczi úr nem volt goromba ember, csak azért nem ültünk akkor az asztalhoz, mert abban az időben mindig volt valamilyen vendége. Reggel meg mi nem értünk rá, és nem is akartunk vele enni, neki reggel jobb volt egyedül. Újságot olvasott, megnézte a naptárát, hogy mit kell aznap elintéz-nie. Semmi szükség nem volt akkor ott ránk. De azért este, igaz hogy ritkán, de előfordult hogy együtt vacsoráztunk.
— Én annakidején nem azt láttam.
— Te még akkor nem sokat láthattál. – mondta Gizike határozottan, és lát-tam rajta, hogy kész megvédeni a nagybátyámat.
— Dehogynem! Még ha nem is az apámat hozom fel példának, hanem azo-kat az embereket, akiket abban az időben zavart el, amikor még itt voltunk.
— Az nem teljesen úgy volt, ahogy te gondolod.
— Kicsi voltam, de azért annyira nem hogy ne emlékeznék a dologra.
— Nem nézett ő senkit és semmit. Mindenkiben csak a rosszat kereste, Mindenkit akkor és ott bántott, ahol tudott. Nem hiszem, hogy valakinek is szimpatikus lett volna.
— Például nekem, nekünk, a szolgáknak. Azért több mint húsz évig kibírtuk mellette. Te Melinda csak azt láttad, amikor a nagybátyád veszekedett azok-kal az emberekkel, azon a napon amikor felmondott nekik.
— De azt, hogy előtte mennyit tűrt, azt nem tudod, nem tudhatod. Máskü-lönben Pál volt az, aki panaszkodott a munkájukra.
— Pál panaszkodott, miért?
— Apám és anyám sokszor beszéltek arról, hogy bánik az emberekkel… – és rájöttem, ez nem bizonyíték. De Gizike folytatta.
— Igen, ő panaszkodott.
— Arról is beszélt az apja, hogy minden másnap leitták magukat. Vagyis az egyik nap részegek voltak, a másik nap másnaposak. Szerinted az ilyen em-berek hogy tudnak dolgozni? Van valami értelme a munkájuknak? És az, hogy az apád védte őket az azért lehetett, mert ő hozta ide őket. És tartozott nekik, az is biztos.
— Ugyan mivel tartozott volna?
— Még az elbocsátásuk után is jártak vissza, persze titokban, és biztos va-gyok benne, hogy az apád pénzt is adott nekik.
— Pénzt? Hisz neki sem volt, ezt honnan veszed Gizike?
— Mert láttam. Ilyen egyszerű.
— Szerintem ebédeljünk. – szólalt meg az ügyvédúr, mert már sokallotta az információt, amit Gizike elmondott.
— Zoltán, ha ön nem mond semmit, legalább hagyja, hogy más beszéljen.
— Vegye úgy hogy nem szóltam, én csak azért hogy nyugodtan ebédeljünk. – nem kérdeztem többet, mert láttam Zoltánon, hogy nagyon feszeng a szé-ken. Ezután már nem sokat beszélgettünk, legalábbis, a nagybátyámmal kapcsolatos dolgokról nem. Megebédeltünk, és én fontosnak tartottam meg-köszönni Gizikének, az ebédet.
— Nagyszerű volt minden Gizike.
— Evvel én is egyetértek, nagyon jó volt minden.
— Maga Zoltán?
— Ön akkor is jónak találta az ételt, és agyon dicsérte, amikor Garbóczi úr direkt kitolt magával, és főzetett velem valami irtóztatóan rosszat.
— Emlékszem rá, az tényleg pocsék volt.
— De maga azt is dicsérte.
— Nem akartam senkit megbántani, azt hittem valami nem jött össze magá-nak. Mert ugye már azelőtt ettem a főztjéből, nem is egyszer, és akkor jó volt.
— Hogy volt ez?
— Mi volt? – kérdeztem kíváncsian.
— Elmondhatom ügyvédúr?
— Miért ne. Nincs abban semmi szégyellni való.
— Ez úgy volt, körülbelül negyedszer jött az ügyvéd úr, és előtte mindent csak dicsért, meg dicsért.
— Garbóczi úr kitalálta hogy vicceljük meg. Mit fog mondani, ha valami rossz étellel kínáljuk meg. De még az arcizma sem rándult, úgy dicsérte a főztömet, mint máskor, pedig a kutya nem ette meg, képzelheted milyen rossz volt. – kacagott egy jót, majd megkérdezte.
— Nem kér senki?
— Jóllakott mindenki?
— Hozom a kávét. – ezzel beviharzott, kuncogva.
— El sem tudtam volna képzelni a nagybátyámról, hogy kitaláljon ilyen tré-fát. – mondtam meglepetten.
— Megviccelte ő az ügyfeleit is, persze az ésszerűség határain belül – mondta Zoltán, és ő is mosolygott, biztos eszébe jutott valamelyik húzása a bácsikámnak. Eközben jött Gizike a kávéval, és még látszott az arcán, hogy bent jót mulatott az elhangzottakon, majd mint aki már mindent elfelejtett, mondta.
— Itt a finom kávé.
— Hoztam tejet is. Igaz hogy itt senki nem issza tejjel, de arra gondoltam, te Melinda talán úgy kéred. Garbóczi úr mindenkit leszoktatott arról, hogy tejet tegyen a kávéjába. Azt mondta, ha tejeskávét akarok inni, akkor főzetek ma-gával és kérek hozzá kiflit is.
— Úgy hogy mi tej nélkül isszuk. Nem múlt el nyomtalanul ez a közel hu-szonkét év, amit itt töltöttünk.
— De én tejjel kérem. Én nem voltam itt a leszoktatás idején.
— Zoltán ön kér?
— Nem én sem kérek.
— Magát is sikerült leszoktatnia?
— Nem-nem, én azelőtt sem, sőt még cukrot sem kérek.
— Nem elég keserű az élet? Legalább a kávé legyen édes.
— Ezen a kis keserűségen már igazán nem fog múlni a boldogság. De te Melinda tegyél bele, amennyi jólesik.
— Teszek is, miért ne tennék? – és ekkor elbújt a nap, olyan hideg szél kez-dett el fújni, amilyet még januárban is ritkán tapasztal az ember. Majdnem felborította az asztalt mindenestől. Gizike meg is jegyezte.
— De hideg szél lett hirtelen, inkább menjünk be. Mit szólnak hozzá? – de választ nem várt, fogta is a kávéskancsót, tudta úgy sem lesz ellenvetés.
— Igaza van Gizike, menjünk, segítek. – mondtam.
— Á, nem kell. Csak mindenki fogja meg a maga csészéjét, a többit viszem én. – mondta Gizike.
— De én már fogtam is a cukortartót, még mellé tettem a tárcára Zoltán csé-széjét, de közben lesodortam az enyémet az asztalról.
— Hoppá!
— Na eggyel kevesebb csészét kell bevinni, eltörtem az egyiket! De ügyet-len vagyok. – néztem a csésze darabjait a kövön, és tudtam, azért sodortam le, mert Zoltánnal egy csészét találtunk megfogni, és ettől meglepődtem, de nem is meglepődés volt ez, inkább olyan remegésféle. Hogy mi idézhette elő?
— Ugyan hagyja Melinda, majd feltörlöm. – és már indult is be a törlőért.
— Nem kell törődni a takarítással hölgyeim.
— Alika elvégzi. – mondta Zoltán, mintha az olyan természetes lenne, hogy a kutya takarít, majd hozzátette.
— Legközelebb már cigarettázni fog, és utána a drogozás. Hogy hova fog ez vezetni?
— A sírba! – mondta Gizike, aki közben megérkezett a felmosóval.
— Jaj Gizike ne mondjon már ilyet, szegény kutya, fellefetyel egy kis kávét, mi meg már temetjük is. – rám nézett, majd mondta.
— Menjünk, mielőtt megfagyunk.
— Miért nyüszít ez a kutya? – nézett Zoltán aggodalmasan a kutyára.
— Jönne ő is be a melegre. – mondtam, de a válaszom nem elégítette ki Zol-tánt.
— Nem, ennek valami baja van…
— Persze! Látja, hogy megyünk be. Szereti, ha vannak körülötte, ennyi az egész. Biztos megunta már, hogy egész télen kevesebbet volt vele foglal-kozva. – mondta Gizike.
— Jöjjön Zoltán, menjünk. – mondtam, de még ő visszanézett a kutyára, és hozzátette.
— Nem szokott így viselkedni…
— Azért még nem a nyaralás évszaka van. – jegyezte meg Gizike, majd megkérdezte tőlem, tölthet e kávét.
— Nem, nem kérek, legalább jobban fogok aludni, mint ma éjjel. – majd Zol-tán felé fordultam, mert kérdezni akartam tőle valamit, de ő megelőzött.
— Melinda, most hogy megittuk a kávét, és ha kedve van, kihasználhatnánk azt, hogy itt maradtam, és megnézhetnénk, hogy mi van a Garbóczi úr pán-célszekrényébe. ***
— Miért kell magának mindig elrontani a kedvemet Zoltán?
— Egyáltalán nem a kedvét akarom elrontani, de egyszer ezen is túl kell lenni.
— De nem lehetne várni egy-két napot?
— Lehet. Akár egy hetet is. Én azt hittem minél hamarabb meg akar tudni mindent. Ön nyaggatott folyton hogy mondjam el, amit tudok.
— Igaza van, ne haragudjon. És tulajdonképpen, mi van abban a páncél-szekrényben?
— Hogy mi van benne, iratok az örökséggel kapcsolatos iratok.
— Más, semmi?
— Úgy tudom, nincs.
— Akkor igazán rá ér, majd megnézzük később. – azért odáztam el az iratok megtekintését, gondoltam, ha legközelebb megint el akar menni Zoltán, ak-kor fogom neki mondani, nézzük meg, azokat az iratokat. Ezt jól kitaláltam, de nem kellett megvalósítanom. Ebben a pillanatban, kopogtak az ajtón, majd a szabad, szó után, a kertész lépett be, és szorongva mondta.
— Elnézést, nem akarok zavarni de, van egy kis baj.
— És mi az a kis baj Pál. – kérdeztem mosolyogva, mert örültem, hogy ennyi rossz után, volt egy kis jó is a délelőtt folyamán.
— Hogy is mondjam… – gyűrögette a sapkáját, és olyan ember benyomását keltette, mint aki mondani is akar valamit meg nem is, mint aki már megbán-ta, hogy egyáltalán ide jött.
— Mondja már Pál, mondja. – noszogatta Zoltán, mert látta, hogy Pál tétová-zik, de végül kinyögte.
— Az, hogy Alika kimúlt.
— Hogy-hogy kimúlt? Mi baja lett ilyen hirtelen. Talán elütötte egy autó? – kérdeztem csodálkozva.
— Dolgoztam a kertben, és megtaláltam az egyik bokor alatt. Először azt hit-tem, oda bújt megenni valamit, de nem, meg volt már dögölve. Arra gondol-tam, meg akarják nézni. Vagy eltemethetem?
— De mitől múlhatott ki? – kérdezte Zoltán.
— Hisz az előbb még itt lefetyelte a kávét.
— Ez az Melinda a kávé! Mondtam én, hogy furcsán viselkedik a kutya! – ez-zel a kijelentésével, teljesen elrontotta, a kedvünket. Síri csend lett, amit Gi-zike tört meg.
— A kávé nem lehet, mi is ittunk.
— Ez igaz Gizike, de mi nem ittunk hozzá tejet. Csak egy csészébe volt, csak a Melinda csészéjében volt tej, ami leesett, és azt nyalta fel a kutya.
— Azt akarja ezzel mondani hogy a tej mérgezett volt?
— Igen Melinda, minden jel arra mutat hogy a tejben méreg volt.
— Vagy is, úgy gondolja, hogy meg akartak ölni?
— Inkább még nem mondok semmit, de ki kell hívni a rendőrséget. Telefo-nálok. És Pál, a kutyát hagyja ott, ahol van. Illetve hozza ki a kertből valami ládában, vagy zsákban. De ne nyúljon hozzá, kitudja, mit adtak be neki, ha beadtak egyáltalán. Húzzon kesztyűt.
— Rendben, kihozom. – És Pál megint gondolkodóba esett. Persze, ez csak így utólag visszaemlékezve állapítottam meg. Akkor nem tűnt fel.
— Vajon kinek áll még érdekében megölni a bigét? Úgy látom, van, aki meg-teszi helyettem. De ki? Ki a fene lehet az? Okosabb, mint én, ő már lépett, és ha nem esik le a csésze, akkor a cseppasszony már nem él. Hoppá! És ha kiderül, hogy nekem is érdekemben áll megölni? Mi van, ha az illető tudja ezt, és már tett is lépéseket annak érdekében, hogy rám terelődjön a gyanú. Még a végén azért fogok börtönbe kerülni, amit el sem követtem! Meg kell tudnom, hogy ki akarta megölni a csajszit, mert a börtönből már bajos lesz. Akkor már késő lesz gondolkodni rajta.
— Mind gondolkodóba estünk, Zoltán erőteljes hangjára lettem figyelmes, amint hívta a rendőrséget.
— Halló! Rendőrség? Jó napot. Itt Alföldi Zoltán ügyvéd. Kovács hadnagy-gyal szeretnék beszélni. – várt egy darabig, majd amikor bejelentkezett a hadnagy úr folytatta. Felügyelő úr, szeretném, ha kijönne a Garbóczi villába. Erős a gyanúm hogy gyilkossági kísérlet történt. Fél óra múlva? Köszönöm! – letette a telefon kagylót, majd felém fordult és mondta.
— Fél óra múlva itt lesz a rendőrség, addig várnunk kell.
— De vajon ki és miért akart megölni? Nem hiszem én ezt. Szerintem a ku-tya egyszerűen csak meghalt, és kész. Nekem nincsenek ellenségeim, éle-tem során, megpróbáltam mindenkivel a legjobb viszonyt kialakítani, és úgy érzem, hogy ez sikerült is. Igaz, voltak az iskolában nézeteltérések köztem, és a diáktársaim között, de ez, nem ok a megölésemre. Gondolom ebben egyetértünk, igazam van, Zoltán.
— Bár úgy lenne Melinda, hogy a kutya, csak egyszerűen kimúlt. Én örülnék a legjobban. – mindannyian elgondolkoztunk, majd pár perc múlva, én tör-tem meg a csendet.
— De honnan tudta az illető hogy a tejbe kell tenni a mérget? Bárki megihat-ta volna. – pattant ki belőlem a felismerés, és úgy gondoltam, hogy ez en-gem igazol, abban, hogy a kutya nem méregállttal múlt ki. De Zoltán erre is tudott magyarázatot, ki is fejtette a véleményét.
— Valaki nagyon sokat tud és ismerős a házban. A mérget csak közvetlenül a gyilkosság előtt tehette bele a tejbe, és utána mindent el is kellett volna tüntetnie. Lehet hogy túl adagolta a mérget, mert túl hamar múlt ki a kutya. Nem lett volna ideje mindent „rendben” hagyni maga után a gyilkosnak. De nem biztos, mert ha önnel történik a baj, ki figyelt volna másra. Csak arra összpontosítottunk volna, hogy mi baja van, mi történt önnel. Nem hiszem, hogy bárki először arra gondolt volna, hogy gyilkosság történt, és lehet, az emberrel később végez a méreg, mivel nagyobb a súlya mint egy kutyának. Gondolom én. – a gondolat menetbe Gizike is beleszólt, és elmondta a véle-ményét.
— Igen ügyvédúr, de Alika nem egy tacskó volt. Szerintem volt olyan súly-ban, mint Melinda.
— Ez is igaz. – mondta az ügyvéd úr, majd kinézett az üvegajtón, és mondta.
— Már jön is egy rendőrautó. Hamar ideértek. – egy negyvenöt év körüli, és egy fiatalabb rendőr lépett be az ajtón, levették a sapkájukat és úgy köszön-töttek minket.
— Jó napot kívánok.
— Jó napot.
— Jó napot. – köszöntünk vissza mi is. Az idősebb odalépett, kezet fogott Zoltánnal, ki megjegyezte.
— Jó napot őrmesterúr, hamar ideértek.
— URH-zott a hadnagyúr, hogy jöjjek ide, és biztosítsam a helyszínt, és hogy senki ne hagyhassa el a villát, mert ha tényleg gyilkossági kísérlet tör-tént, mindenkit ki kell hallgatnunk.
— Állunk rendelkezésükre. – mondta Zoltán. Majd a rendőr urak kihúzták magukat, látszott rajtuk, hogy büszkén viselik az egyenruhát, (azért vannak ilyenek) és mondták.
— Engedjék meg, hogy bemutatkozzunk, Gáspár András őrmester, és a tár-sam. Zsíros Győző, szintén őrmester. – természetesen én is bemutatkoztam.
— Garbóczi Melinda. Hogy is mondjam…
— A tulajdonos, én, pedig Alföldi Zoltán, a kisasszony ügyvédje. – Zoltán még bemutatta a többieket, és csak utána kezdtünk beszélni a történtekről.
— Meg tudná mondani kisasszony, hogy hányan tartózkodnak a házban?
— Nézzük csak… – mondtam határozatlanul, de Zoltán kisegített.
— Talán majd én, válaszolok. – mondta és közben rám nézett.
— A kisasszony csak tegnap költözött ide.
— Csak tegnap, de ahhoz elég hosszú idő, hogy már ártogassak valakinek. – mondtam, kifele nézve az ablakon, és arra gondoltam, milyen jó lenne ki-menni, hazamenni, és folytatni azt az életemet, ami pár nappal ezelőtt véget ért.
— Ezek szerint önt akarták megölni? – kérdezte az őrmester úr tőlem.
— Minden jel erre mutat. – mondtam határozatlanul.
— És miből gondolja, hogy meg akarták ölni a kisasszonyt, ügyvédúr?
— Nos, kérem. – gondolkozott Zoltán egy darabig, majd mondta.
— A teraszon ebédeltünk, mert nagyon jó idő volt. Beszélgettünk, még egy kicsit viccelődtünk is, szóval, lehet mondani azt, hogy jól éreztük magunkat. De mire a kávéra került a sor, elbújt a nap, és fújni kezdett a szél, hideg lett. Úgy döntöttünk, hogy bent fogyasztjuk el a kávét, de mivel már Gizike kihoz-ta, így vissza kellett, vinni, a házba mindent. Mindannyian megfogtuk a csé-szénket, és indultunk be. És ekkor Melinda kisasszony lesodorta a saját csé-széjét, így a kávé természetesen kiömlött, amit a kutya felnyalt. Felnyalta, hát felnyalta ez még nem nagydolog, de, én már akkor észre vettem, hogy fur-csán viselkedik a kutya. Nyüszített, de szerintem úgy, mint akinek fáj valami-je. Gizike szerint csak be akart jönni velünk a házba, de nekem lett igazam, mert nemsokára jött Pál a kertész, és közölte, hogy Alika kimúlt. Így hívták a kutyát, Alika.
— És ezek után önök nem itták meg a kávét? – mondta az őrmester úgy, mint aki már meg is oldotta az ügyet. Mert ugye, gondolta, ha nem ittuk meg a kávét, miből gondoljuk, hogy a kutyát megmérgezték, és azt honnan vesz-szük, hogy csak engem akartak megölni. De Zoltán elvette az örömét.
— De, megittuk a kávét, Gizike, Oszkár és én. Melinda kisasszony nem kért másikat. Még szerencse… – tette hozzá csendesen.
— Azt akarja mondani, hogy a kutya a kávétól múlt ki, de önöknek semmi bajuk nem lett? Ezt nem értem…
— Ha az ön helyébe lennék én, sem érteném, de mindjárt megmagyarázom. – mondta, és gondolkodni kezdett, hogy tudná a legegyszerűbben megértet-ni az őrmesterrel a teóriáját, végül egyszerűen csak annyit mondott.
— Mert úgy gondolom, hogy a tejben volt a méreg. – várta az őrmester re-akcióját, és nem is csalódott a rendőrben.
— És önök nem kértek tejet a kávéba, de a kisasszony viszont igen.
— Úgy van, és ezért szerencse hogy utána már nem kért kávét. – az őrmes-terúr gondolkozott egy darabig, ránk nézett, majd mondta.
— De ezt valakinek tudnia kellett, hogy csak a kisasszony issza majd tejjel a kávéját.
— Biztos, hogy valaki olyan tette, aki ismeri a szokásainkat, legalább is azt, hogy mi nem tejjel fogjuk inni. Ezért én arra gondolok, hogy csak is valame-lyik ismerősünk tehette, vagy, ha nem, akkor azt, aki elkövette, felvilágosítot-ta a megbízója. – egy perc csend után az őrmester rámutatott az asztalon lé-vő kancsóra, majd megkérdezte.
— Ez az a tejes edény, amiben a méreg van, ha van benne egyáltalán?
— Igen, ez az. – mondta az ügyvédúr, és még hozzá tette.
— Ha a feltételezésünk igaz, akkor ebben mérgezett a tej, és ez egy bizonyí-ték, és a kutya is kint van, nem hagytam eltemetni.
— Helyesen tette. – mondta az őrmesterúr, majd hátra fordult, mert háttal ült a kijáratnak, és ő is, és mi is hallottunk egy autót zúgni. Az őrmester jött rá hamarabb, hogy ki jöhetett, igaz neki könnyű volt, mert megismerte az autót.
— Úgy látom megérkezett a hadnagyúr, majd ő folytatja a kihallgatást. – az autó megállt a villa előtt, kiszállt belőle egy negyven év körüli, jólöltözött fér-fi civil ruhában, és elindult a bejárat felé. Csengetett, majd belépett az ajtón.
— Jó napot hölgyeim és uraim. – megvárta, amíg fogadjuk a köszönést, majd folytatta.
— Kovács hadnagy vagyok. Üdvözlöm ügyvédúr. – köszönt külön Zoltán-nak, ismerték egymást jól.
— Viszont hadnagyúr. – fogadta az üdvözlést Zoltán. Hellyel kínáltuk, majd megkérdeztük a vendégeinket, fogyasztanának-e valamit.
— Köszönjük, nem kérünk semmit. – válaszolta a hadnagyúr.
— Talán mondják el, miből gondolják hogy gyilkossági kísérlet történt. – kérdezte.
— Az őrmesterúrnak már elmondtuk, de természetesen az ön kíváncsiságát is kielégítjük… – az ügyvédúr elmondta a hadnagyúrnak is a történteket, majd hozzátette.
— Hát, ebből gondolom én, hogy meg akarták ölni a kisasszonyt. – A had-nagyúr elgondolkozott, és rövid idő múlva az őrmester felé fordult, majd mondta.
— Őrmesterúr gondoskodjon róla, hogy a kutyatetem, és a tej az edénnyel együtt a szakértőhöz kerüljön.
— Azonnal intézkedem hadnagyúr. – mondta az őrmester, és hozzálátott a parancs teljesítéséhez.
— Mondják csak, mindenki itt van a házban, aki ide tartozik? – kérdezte tő-lünk a hadnagyúr.
— Igen. – válaszoltam én, de már megbántam, mert ugyan honnan tudnám én, hogy itt van-e mindenki. És igazam lett, mert Zoltán rögtön meg is cáfolta az állításomat.
— Nem Melinda, a sofőr három napja elment szabadságra, családi gondokra hivatkozott. Holnap fog vissza jönni, legalábbis eddig még így van.
— És azt tudják, hogy hova ment? – kérdezte a hadnagyúr.
— Szabolcsba, egy kis faluba, a nevét nem tudom. Azt hiszem, nem mondta meg.
— Nem kell megmondani, egy sofőrnek, hogy hol lehet megtalálni, ha szük-ség lenne rá? – kérdezte a hadnagy.
— Nem, vagyis nem kérdeztük, amióta Garbócziúr meghalt, már csak Gizi-kével járt bevásárolni, vagy ha a személyzet valamelyik tagjának akadt vala-mi gondja, és be kellett menni a közeli faluba, vagy a városba. De ez, ritkán fordult elő.
— Értem. Ügyvédúr, ön szerint kinek állhat érdekében megölni a kisasz-szonyt?
— Senkit nem tudok. – válaszolta rövid gondolkozás után Zoltán.
— Van valaki, aki annyira haragszik önre, hogy meg is tudná ölni, kisasz-szony? – fordult felém kérdőn a hadnagyúr.
— Nem. Tudtommal senkinek nem ártottam. – mondtam határozottan.
— Tehát se, a kisasszony se ön nem tud senkit ügyvédúr?
— Név szerint nem, de Garbócziúr felhívta a figyelmemet, hogy nagyon vi-gyázzak a kisasszonyra, lehet, hogy veszélyben lesz, ha ideköltözik. Ő lehet hogy tudta, de ő már nem él.
— A személyzetről mi a véleménye? – kérdezte rövid gondolkozás után a hadnagy.
— Évtizedek óta itt vannak. Egyáltalán nem tudom elképzelni egyikükről sem, hogy bárkinek az életére törjenek. Igaz én csak három éve ismerem őket.
— Értem. Egyelőre várjuk meg az eredményt, hogy mérgezés történt-e, és csak utána kezdjünk el bárkit is gyanúsítani. De az elmondottakból arra lehet következtetni, hogy a kutya nem végelgyengülésben pusztult el, hanem hoz-zá segítették.
— Én is úgy gondolom hadnagyúr.
— Ez borzasztó. Pár órája vagyok itt, és már meg akarnak ölni. De miért? Nem kell nekem a Garbóczi vagyon. Inkább legyek szegény, de ne keljen ret-tegnem senkitől. Elmegyek, nem érdekel semmi. – mondtam, magamból ki-kelve.
— De elgondolkozott ügyvédúr. – jegyezte meg a hadnagy.
— Csak azon elmélkedettem hadnagyúr, hogy jó ötlet lenne, ha a kisasz-szony elmenne, de szerintem, nem jó, sőt, kifejezetten rossz ötletnek tartom.
— Miért Zoltán? – kérdeztem.
— Mert önt nem a vagyon miatt akarják megölni. Emlékezzen csak, ha önt bármi baj éri, az államé minden. Tehát ha meghal, abból anyagi haszna csak az államnak van, és az államot mégsem gyanúsíthatjuk. Tehát, ha valami bosszúról van szó, az illető megkeresi, bárhova is megy.
— Ez így igaz! – mondta a hadnagyúr, és még hozzátette.
— Ne aggódjon kisasszony, ha tényleg így van, mindent megteszünk, hogy megvédjük.
— Köszönöm hadnagyúr, de hogy fognak megvédeni, ha nem tudják kitől?
— Iderendelek egy őrt, majd az vigyáz önre. – mondta határozottan.
— Ugyan hadnagyúr, ha valaki meg akar ölni, húsz rendőr sem tud megvé-deni. Állandóan a rendőr sem lehet mellettem. Ha alszom, ha fürdöm, ezeket a dolgokat szeretem egyedül tenni.
— Igaz, de az ön életére nem egy profi gyilkos támadt, ha támadt, mert ugye ez még nem biztos, és egy amatőr gyilkos a rendőr láttán bátortalanabb lesz.
— De mégis, nem lenne jobb, ha elmennék valahova? Egy olyan helyre, ahol senki nem tudja, hogy ki vagyok? – próbáltam meggyőzni őket, és magamat, pedig tudtam, hogy igazuk van.
— Semmi esetre sem. Ha valahol egyedül lesz, és a gyilkosa megtalálja, ak-kor mi, hogy tudjuk megvédeni? Pillanatnyilag ez a villa az egyetlen hely, ahol meg tudjuk védeni, és a „gyilkost” is el tudjuk kapni.
— Szóval áldozzam fel magam, hogy önök el tudják kapni ezt az ámokfutót?
— Dehogy kell feláldoznia magát, pontosan így tudjuk megszabadítani attól a tehertől, hogy egy életen keresztül bujkálnia keljen, mert ha nem lesz meg ez az „ámokfutó”, akkor mindig rettegnie kell, amíg él soha nem lesz bizton-ságban.
— Lehet, hogy igaza van…
— Biztos kisasszony, biztos… – mondta megnyugodva a hadnagyúr, mert sikerült meggyőzniük, majd ismét a tárgyra tért.
— Önök négyen voltak itt, amikor az eset történt?
— Igen. Csak mi voltunk itt.
— És ön hölgyem, ön is itt volt? – fordult Gizikéhez.
— Szólítson Gizikének. Igen, itt voltam, de nekem dolgom volt, így én ki-be járkáltam. Felszolgáltam, majd hordtam vissza, ami már nem kellett. Igen. Mindig kellett valamit kihozni. Voltam bent vagy kétszer, háromszor az ebéd alatt.
— Én is voltam bent egyszer az ebéd alatt, azelőtt meg bent tartózkodtam.
— Önt, hogy hívják? – szólalt meg Oszkár is.
— Oszkárnak. Én vagyok az úgynevezett inas.
— Gondolom, nem láttak senkit, aki nem a villához tartozik, vagy ha itt is dolgozik, semmi keresni valója nem volt bent.
— Mindenki bejöhet, amikor csak jónak tartja. – mondta Gizike.
— Pál is be szokott jönni, melegedni, akár a konyhába is, és közben beszél-getünk. Laci a sofőr, ha nincs dolga, sokszor még főzni is segít. Ez így volt akkor is, amikor még Garbóczi úr élt. Mi olyanok vagyunk, mint egy család. – magyarázta el Gizike a hadnagyúrnak azt, amit ő természetesnek tartott.
— És kizártnak tartja, hogy ebből a családból valaki alakoskodik? Úgy ér-tem, lehet, hogy valaki nem is olyan családtag, mint amilyennek hiszik. – kérdezte a hadnagyúr, de már sejtette a választ.
— Én teljesen. Nem tudok feltételezni senkiről semmi rosszat. Ez képtelen-ség.
— Rendben van Gizike, köszönöm. Ezek szerint ott tartunk, hogy senki nem gyanús, és mégis mindenki az. Nos hölgyeim és uraim, holnap már többet fogunk tudni. Egyelőre nekem mennem kell, majd holnap jelentkezem, amint a szakértő megtud valamit. Viszontlátásra. Ja, igen, az őrmesterúr itt marad éjszakára. Ha bármi furcsát észlelnek, szóljanak neki bátran, ő majd tudja, mit kell tenni. – ezzel a hadnagyúr elment, ott hagyva minket, főni a saját le-vünkben. Egészen sötétedésig beszéltünk az esetről, de nem jutottunk előbbre az ügyben. Nem tudtuk ki, és, hogy egyáltalán, miért akarnak meg-ölni.
— Sötétedik… – mondtam, és közben arra gondoltam, vajon most mit csi-nálhat az anyám.
— Igen, és az idő is hűvös. Már délután sem volt valami jó idő, de most már kifejezetten rossz. Pláne úgy hogy a szél is fúj. Nem baj Melinda, majd csak eljön a jó idő is. Azért már benne vagyunk a tavaszban. Még egy-két nap rossz idő, és jön a nyár. – jegyezte meg Zoltán.
— Ha megélem a nyarat… – mondtam elkeseredetten, csak úgy, inkább ma-gamnak.
— Meg éli. Miért ne élné meg? – mondta Zoltán.
— Miért, a mostani helyzetben úgy néz ki, hogy minden esélyem meg van rá. Bármikor végezhet velem valaki. Hiába van itt az őrmester, ön szerint meg fog tudni védeni? – és akkor jutott eszembe, hogy az őrmester kint fa-gyoskodik az autóban.
— Be kellene hívni, megfagy odakint az autóban.
— Nem hiszem, hogy bejöhet, attól függ, milyen parancsot kapott.
— Ha én bent vagyok, és engem kell megvédenie, akkor jobb, ha ő is bent van nem? Szerintem így reális. Megtenné, hogy behívja az őrmesterurat Zol-tán?
— Természetesen, megyek és behívom, bár nem szívesen hagyom magára. – mondta ezt olyan ábrázattal, mint aki mindjárt elpityeredik.
— Ugyan, egy perc. És különben, belátni ezen a nagy ablakon. – vigasztal-tam. Mert nem volt elég bajom, még Zoltánt is pátyolgatnom kellett.
— Jó, megyek, behívom. – behúzta a fejét a vállai közé, felhajtotta a kabátja gallérját és kiment. Az ablakból láttam, ahogy beszélgetnek, mert az egész villa ki volt világítva. Oszkár bácsi gondoskodott róla.
— Őrmesterúr a kisasszony kéri, hogy jöjjön be a házba, mert meg talál fagyni, és azt nem venné a lelkére. Esetleg megihatna egy kávét.
— De csak tej nélkül. – mondta az őrmester, de abban a pillanatban, ahogy kimondta, olyan képet vágott, mint akinek a foga fáj.
— Bocsánat ez nem volt ide való. Higgye el nem viccelni akartam, de tény-leg csak cukorral iszom. Örömömben, hogy egy kicsit átmelegedhetek, meg-felejtkeztem magamról. Még egyszer elnézését kérem ügyvédúr.
— Semmi baj… Ugorjon ki az autóból és jöjjön. Ellehet a hallban egész éj-szaka. A kisasszony már úgy sem jön ki ma.
— De nekem kint kell őrködnöm, így kaptam parancsba.
— Nem a kisasszonyt kell megvédenie?
— Dehogynem, azért vagyok itt.
— De ő bent van… Kintről akarja megvédeni?
— Ez logikus ügyvédúr, de először beszélek a felettesemmel.
— Beszélje meg, de mindenféleképpen jöjjön be melegedni, és inni egy tej-nélküli kávét.
— Bemegyek. Jól fog esni, köszönöm.
— Miért nem jön be az őrmester? – kérdeztem, amikor láttam, hogy Zoltán egyedül lépett be az ajtón.
— Először megbeszéli a felettesével.
— Mit beszél meg, azt hogy iszik egy kávét?
— Nem, azt hogy bejön a hallban éjszakára. Engedélyt kell kérnie. Az egyen-ruhásoknál ez már csak így van. De melegedni, és meginni valamit, minden-féleképpen bejön. – a válasza valamennyire megnyugtatott.
— Hány óra van Zoltán? – kérdeztem, nem is azért mintha annyira érdekelt volna, csak, hogy kérdezzek valamit.
— Negyed kilenc. Miért kérdi? Álmos Melinda?
— Dehogy vagyok álmos. Még otthon sem szoktam ilyenkor lefeküdni nyu-godt körülmények között, nem még itt, azzal a tudattal, ha lefekszem, lehet, hogy nem kelek fel többé.
— Azért még semmi nem biztos, lehet hogy Alika tényleg csak kimúlt, és csak én fogtam fel a dolgot ilyen gyászosan.
— Lehet, de azért én már ott tartok, hogy elfogadjam a verzióját. Tényleg, és mi van akkor, ha valóban csak a kutyát akarták megmérgezni, és nem en-gem? Azt hogy fogja megállapítani a szakértő, ha esetleg már előbb meg-mérgezték? – mondtam némi örömmel a hangomban. De Zoltán hamar elvet-te a kedvemet.
— Megfelejtkezik a kancsóról, és benne a tejről. Azt is megvizsgálja a szak-értő, és ha talál mérget, akkor semmi kétség. De ha nem, akkor fölösleges ijedséget okoztam önnek.
— Örülnék a felesleges ijedségnek, bár úgy lenne.
— Én is megnyugodnék, higgye el Melinda. – Nyílt az ajtó, és az őrmester lépett be.
— Elnézést kérek, nem zavarok?
— Nem zavar őrmesterúr, dehogy zavar. Foglaljon helyet. Oszkár bácsi hoz-zon az őrmesterúrnak, amit óhajt.
— Mit hozhatok uram?
— Egy kávét kérnék, – felénk fordult, majd mondta. Ha nem zavartam meg önöket a beszélgetésben, mert akkor inkább kimegyek.
— Dehogy zavar, hisz akkor nem hívjuk be. Pontosan a mérgezésről beszél-gettünk, és ezt nyugodtan halhatja. És ha olyanról akarunk beszélni, amit nem halhat, van ebbe a villába elég szoba. – közben behozta Oszkár bácsi a kávét.
— Itt a finom kávé. Kér bele… Őőő… – kérdezte volna a jó öreg, hogy kér-e bele tejet az őrmesterúr, de nem merte kimondani. Szerencséjére, a rendőr tudta mit akar kérdezni, és válaszolt.
— Nem kérek köszönöm.
— Nocsak, Oszkár bácsi, – szóltam közbe – hiányzik a szókincséből valame-lyik szó, például a tej.
— Tudja Melinda kisasszony, beteg vagyok a gondolattól, ha emlékeztetnem kell a délutáni esetre. – mondta savanyú ábrázattal az öregúr.
— Igen, szegény Alika. – mondtam én.
— Ő is, de ha nem Alika? A nagyobb baj az, lett volna. Baj? Katasztrófa! Alig hittem hogy ide költözzön Melinda kisasszony. Úgy elterveztem, hogy el fogom kényeztetni, mindent megteszek annak érdekében, hogy jól érezze magát. Ez sikerült… Kilehet az a bitang, aki ilyet mer tenni! ? – kiabált magá-ból kikelve Oszkár bácsi.
— Ne bosszankodjon már annyit Oszkár bácsi, azzal úgy sem lesz jobb. – vigasztaltam őt is. Úgy látszik, hogy nekem kell mindenkit vigasztalni. Osz-kár még folytatta a háborgást.
— Nem lesz jobb, nem lesz jobb! Ki tudnám tekerni a nyakát az illetőnek!
— És utána menne a börtönbe?
— Elmennék… Elmennék, ha tudnám, hogy sikerült megszabadítanom ettől az állattól. De hogy ki a fenének ártogathat? Hisz még olyan fiatal.
— Az unokatestvéreim még fiatalabbak voltak, mégis ártogattak valakinek – hirtelen előbújt az őrmesterúrból a rendőr, rögtön meg is kérdezte
— Bocsánat… Már történt ilyen eset a családban?
— Igen, régebben. – válaszolt Zoltán.
— Mi is volt az, ügyvédúr?
— Tudja őrmesterúr ez már régi ügy. Sok évvel ezelőtt, hogy is mondjam, megölték Garbóczi úr két gyerekét.
— Azok az esetek is mérgezések voltak?
— Nem, autóbaleset. Nagyon úgy néz ki, hogy elrontották a féket, és mind a két Garbóczi leszármazott meghalt.
— Ez azért nem semmi…
— Hát nem… Nagy tragédia volt ez a családnak, Garbócziné átvitt értelem-ben bele is halt.
— Átvitt értelemben, ez mit jelent?
— Nem evett, nem ivott, csak a sok gyógyszert szedte, és annyira legyen-gült a szervezete, hogy belehalt.
— És a két testvért biztos, hogy megölték?
— Biztos, ki lett vizsgálva.
— A tettest vagy tetteseket megtalálták a kollégák?
— Soha nem derült ki hivatalosan, hogy ki tette.
— Hivatalosan nem, de önök sejtik?
— Más a sejtés, és más a megállapítás. Senkit nem lehet vádolni alaptala-nul.
— Értem… Ezek szerint úgy gondolja, hogy a mostani „gyilkossági kísér-let”, esetleg visszavezethető a két testvér meggyilkolásához?
— Ezt én így nem állítanám. Egy több évvel ezelőtti esetet, nem biztos, hogy össze kell hozni a jelenlegivel. De lehet. Csak azt nem tudom, hogy mi mó-don.
— Ügyvédúr… Konkrétan kérdezem. Nem lehet, az hogy most akarja valaki megbosszulni a testvérek halálát?
— Erre nem tudok válaszolni. Fogalmam sincs, hogy valaki bosszút akarna állni bármiért is. Hiszen akinek érdekében állt volna, nem él. Nem, nem tudok senkit, akinek érdekében állna a gyilkosság.
— Zoltán, nyugodtan mondja el, amit tud, addig én felmegyek a szobámba. – és már álltam volna fel, de Zoltán megfogta a karomat, és mondta.
— De Melinda, higgye el, hogy ilyenről, mint bosszú, semmit nem tudok.
— De azt tudja, hogy kiölte meg az unokatestvéreimet, csak előttem, nem akarja megmondani.
— Azt is csak sejtem, nem tudom. Semmi nincs bebizonyítva. Mint említet-tem, Garbóczi úr tudta, de ő már ugye nem tudja elmondani.
— És honnan sejti, amit sejt, és Garbóczi úr honnan tudta, amit tudott? – kérdezte az őrmester.
— Nézze őrmesterúr, ez egy olyan dolog, amit nem lehet csak úgy kimon-dani. – úgy gondoltam, megint közbe kell szólnom.
— A nagybátyámtól, tőle tudja.
— Valóban Garbóczi úrtól tudja? – kérdezte az őrmester.
— Nos, igen, tőle.
— Ez azért most már elég gyenge hírforrás, nem gondolja?
— Ha azt vesszük igen, de mint már mondtam, én nem akarok senkit vádol-ni. – hallgattam a beszélgetést, Zoltán és az őrmester között, és azon gon-dolkoztam, bizonyíték nélkül vádolják a szüleimet. Mit vádolják, vádoljuk. Meg is jegyeztem.
— Zoltán, képes volt vádolni a szüleimet, csupán szóbeszéd alapján? Ezt nem gondoltam volna. Nagyon félre ismertem magát.
— Nézze Melinda, a nagybátyja állította, hogy bizonyítéka van arról, hogy haltak meg a gyerekei. Azt is mondta, hogy a rendelkezésemre bocsátja a bi-zonyítékokat, de a hirtelen halála ebben megakadályozta. A korházban a nő-vérekkel hívatott is magához, de sajnos későn érkeztem, mert éppen tárgya-lásom volt. Csak annyit tudott üzenni velük, hogy nézzek szét a villában, mert nem olyan, mint amilyennek látszik. De ezt nem értettem, nem tudtam ezzel mit akart közölni.
— Kisasszony, itt nem lett vádolva senki. – szólt közbe az őrmesterúr – mi-ből gondolja, hogy a szüleit össze lehet hozni, az unokatestvérei meggyilko-lásával? Valaki talán mondott magának ilyet ezelőtt?
— Konkrétan nem őrmesterúr, de ezt éreztették velem.
— Ki, kik éreztették önnel?
— Az ügyvédúr, és a szolgálók.
— Melinda, erre a megállapításra egyedül jött rá, ezt önnek senki nem su-gallta, sőt még csak nem is beszéltünk róla. Vagy valamelyik alkalmazottja mondott valamit, amiből azt a következtetést vonhatta le, hogy az apja a gyilkosa a Garbóczi testvéreknek?
— Nem, csak céloztak rá.
— Hogy érti azt, hogy céloztunk rá?
— Azzal hogy megpiszkálták a féket. Pénzt adott az apám a kidobott mun-kásoknak. És… És igen, az anyám viselkedése… Sokban hozzá járult ahhoz, hogy azt higgyem az apám volt a tettes.
— Ügyvédúr, – fordult ismét Zoltán felé az őrmester.
— Azért mondja el, amit tud, még ha csak feltételezésen is alapszik a mon-danivalója. Na nem nekem, majd holnap a hadnagyúrnak. Nem lehet tudni, hogy nem e valóság az, amit Garbóczi úr elmondott önnek, de legalább is egy része. Valamit biztos tudott, ha a végrendeletében is kitért arra, ha Me-linda kisasszonyt valami baj érné… Valaminek lennie kellett a múltban, és sajnos már Garbócziúr is már csak a múlt.
— Nem szívesen, de el fogom mondani úgy, ahogy nekem előadta a megbí-zóm. Igaz, ő azt mondta senkinek, sem mondhatom el, de ez már vérre megy, és ilyen esetben nem titkolódzhatok. – nézett rám, bocsánatkérően, és biztos megpróbáltam elnyomni egy ásítást, vagy csak ő hitte úgy, mert megkérdez-te.
— Kisasszony, ön álmos?
— Jaj dehogy vagyok álmos Zoltán, – mondtam –jobb nekem így önökkel, így nem félek annyira. Még ha maga le is fekszik, én akkor is itt maradok az őrmesterúrral.
— Nem, maradok én is, jobb, ha együtt vagyunk. De ha önök úgy gondolják Oszkár, önök menjenek és feküdjenek le.
— Én megyek, én csak egy inas vagyok. Nem hiszem, hogy rám pályázna valaki. És ön Gizike?
— Én rám sem, hiszen, én meg csak egy házvezetőnő vagyok. De ha kell, ébren maradok, ha esetleg megéheznének, vagy megszomjaznának.
— Csak menjenek nyugodtan, önöknek holnap is dolguk van, mi meg akkor fekszünk le, amikor akarunk. Nincs egyéb dolgunk, mint várni a dolgok ala-kulására. – és akkor eszembe jutott, van itt még akinek dolga van holnap.
— Zoltán önnek is dolga van holnap nem?
— Van egy tárgyalásom, de nem veszélyes. Vagy két óra hosszára elme-gyek, de sietni fogok, hogy minél hamarabb visszaérjek.
— Azért csak végezze rendesen a dolgát, nehogy egy ártatlan embert zárja-nak börtönbe. Legalább itt a hallban pihenjen le egy kicsit. Az őrmesterúrnak úgy sem szabad aludni, majd ő vigyáz rám.
— Természetesen nem szabad aludnom, az hiányozna, hogy ön őrizne en-gem. Megtudnák a feletteseim, lenne nekem nemulass. Én azért vagyok, itt hogy önt védjem, ébren!
— Akkor legalább lesz kivel beszélgetnem, úgy hogy Zoltán, ha elálmoso-dik, csak nyugodtan dőljön le.
— Jó, majd ha úgy érzem, ledőlök.
— Az éjszaka, jelentéktelennek tűnő beszélgetéssel telt el, hol én, hol pedig Zoltán hunyta le a szemét pár percre, de mindig felriadtunk valamire. Emlék-szem, egyszer arra riadtam, hogy Alika ugat, de amint felocsúdtam, rájöttem, valamelyik kóbor kutya lehetett. Csak az őrmester nem hunyta le a szemét, ha úgy érezte, hogy álmosodik, kiment a friss levegőre, pár percre. Amikor elkezdett világosodni, megjegyeztem.
— Hajnalodik. És ön Zoltán még mindig nem pihent semmit.
— Jól elbeszélgettünk, nem voltam álmos. – mondta, pedig látszott rajta, hogy nyugodt körülmények között, tudna durmolni pár órát.
— De még van időm egy-két órát pihenni, ha annyira akarok.
— Ön tudja. – mondtam és még hozzá tettem.
— De ha most elalszik, aludhat több mint, két óra hosszat.
— És egy perc múlva már hallottuk az egyenletes szuszogást. Meg is je-gyeztem.
— Csak elaludt az ügyvédúr. Szerencse hogy tegnap itt volt velem a villá-ban, nem is tudom, hogy mihez kezdtem volna nélküle. Annyival talán neki is jobb, hogy nem fáradt el annyira.
— Hét óra. Jöhetne már a hadnagyúr.
— Jönni fog hölgyem, jönni fog. Különösen akkor fog sietni, ha kiderült, hogy az ügyvédúrnak igaza van.
— De ha a szakértő még nem készítette el az ellenőrzést?
— Biztos megcsinálta éjszaka. Nekünk minél előbb eredmény kell. Máskü-lönben nem tudunk tovább lépni.
— Ezek szerint, ha később jön a hadnagyúr a vártnál, az, nekem jó?
— Így is lehet mondani. Persze bármi közbe jöhet, valami mindig adódhat, amit el kell intézni.
— Persze, hisz nem csak az én ügyemmel kell foglalkozni önöknek. Sajnos van bőven dolga a rendőrségnek.
— Az ön ügyével kapcsolatban is intézkedhet, lehet, hogy olyan adathoz ju-tott, amit ellenőrizni kell sürgősen, és akkor már később jön. De ne aggód-jon, az éjszaka elmúlt, nappal csak könnyebb lesz.
— Miért lenne könnyebb? Tegnap is nappal akartak megölni… És tudja, aki meg akar ölni, az átaludta az éjszakát. Ő kipihente magát. Frisserővel újra neki láthat. De ha nem ma, akkor holnap. Holnapra már olyan fáradtak le-szünk, ha megint nem alszunk éjszaka, hogy azt sem fogjuk észre venni, hogy az életemre törnek.
— Az nem úgy van, ha jön a váltás, én hazamegyek és alszom. Estére megint kipihent leszek.
— Legalább egy ember lesz közöttünk, aki éber, mert én biztos nem leszek az, és az ügyvédúrtól sem várhatom el, hogy állandóan velem legyen. Neki is dolga van, nem hanyagolhatja el a munkáját miattam!
— Ne aggódjon miattam Melinda. – szólalt meg Zoltán álmos szemekkel.
— Ez az ügy is a munkám része, és ha a bíróságra kell mennem, oda elme-gyek, a többi nem halaszthatatlan ügy. – kelt fel fektéből, és indult a fürdő-szoba felé, de én még megjegyeztem.
— Nagyon kedves öntől Zoltán, hogy így gondolkodik, de tudom, hogy ez nem így van. Tudom, hogy egy ügyvédnek nem csak annyi a dolga hogy bemegy a bíróságra, egy-két órára. Sokkal bonyolultabb a feladata. Nem aludt még egy órát sem.
— Jó reggelt kisasszony, jó reggelt uraim. – jött Oszkár bácsi frissen a szo-bája felől, pedig ő is kevesebbet alszik a kelleténél az utóbbi napokban.
— Jó reggelt Oszkár bácsi. – mondtam.
— Jó reggelt. – köszönt Zoltán a fürdőszoba felé mentében, és az őrmester-úr is viszonozta a köszönést.
— Hozhatok valamit önöknek? – kérdezte az öregúr.
— Talán, kávét Oszkár bácsi, azt hozhat.
— Máris főzetek Gizikével, és utána megyek, megnézem milyen idő lesz. Ta-lán ma is kilehet ülni egy kicsit, ha nem is reggelizni, de talán ebédelni. – ki-ment, de nemsokára jött is vissza.
— Milyen idő van Oszkár bácsi?
— Csípős… De még korán van, még javulhat. Kezd sütni a nap, igaz hogy nagyon gyéren, de kezd. De nem is ez a lényeg, kint van öt ember, és azt mondják, ma reggelre lettek ide kéretve Pál által, a kerti munkára.
— Tudok róla, megbeszéltük a kertészúrral.
— Igen, de ők Pált várják. Már fél nyolc elmúlt, és ők hét órától várják, hogy valaki megmondja, mit kell tenniük.
— De akkor miért nem jöttek be?
— Ezek egyszerű falusi emberek, ha megmondják nekik, mit kell tenni, meg-teszik. Máskülönben biztos azt hitték, hogy még mindenki alszik a házban.
— Rosszul hitték, nagyon rosszul. Adjanak nekik enni, inni és kerítsék elő Pált.
— Azonnal, kisasszony, máris intézkedem.
— Oszkár bácsi ne mondja már nekem állandóan azt, hogy kisasszony,
— És akkor hogy szólítsam?
— Egyszerűen csak Melinda. Tudja, én vagyok az, aki annyit bosszantotta magát. Nem emlékszik?
— Megértettem, Melinda kisasszony.
— Oszkár bácsi maga javíthatatlan. Csak Me-lin-da…
— Rendben van kis… Őőő. Melinda, de akkor ön se bácsizzon. Megegyez-tünk?
— Megegyeztünk!
— Akkor én megyek is, meg keresem Pált.
— Hova mehetett el a kertész. Megfelejtkezett volna arról, hogy ide hívta az embereket? – kérdezte, csak úgy magától Zoltán. Én rögtön ráharaptam a szavaira, és mondtam.
— Vagy már úgy elszokott a munkától, hogy már nehezére esik hozzá fog-nia.
— Á Melinda dehogy. Többet dolgozott ő ebben a kertben, mint hinné. Ha nem tudna mindent, hogy mi hol van, egy hét alatt nem tudná rendbe tenni. – Közben Gizike behozta a kávét, és ezt mondta.
— El sem mozdultam a tűzhelytől, amíg le nem főtt, le sem vettem róla a szemem, úgy hogy ha megint baj lesz, csak én tehettem. – majd Oszkár bá-csi jött be, és az ő kacifántos beszédével előadta.
— Bocsássanak meg a rossz hírért, de most már nem csak Alika fog hiá-nyozni az ebédnél, hanem a kertészúr is. – közben tördelte a kezét, nézett jobbra-balra, nem tudta eldönteni miként folytassa, ezért segítettem neki.
— Ezt hogy érti? Jaj Oszkár bácsi, maga mindent úgy ki tud forgatni. Miért nem lehet valamit egyszerűen elmondani? – nem is vette figyelembe, hogy megint lebácsiztam, csak mondta.
— Ez egyszerűen volt elmondva Melinda. De nagyon egyszerűen pedig, meghalt Pál a kertész.
— Hogyhogy meghalt? És hogy? Mikor? Még tegnap semmi baja nem volt. Baleset érte? – Kérdeztem, de már sejtettem, hogy valami nagy baj történt. Majdnem biztos voltam benne, hogy neki is az életére törtek, mint nekem, de nála sikerrel jártak.
— Bent van a kuckójában, olyan mintha aludna. Lehet, hogy ennyit szántak neki az égiek. Elég idős volt már.
— Megmutatná nekem, hogy hol van? – kérdezte az őrmesterúr.
— Persze, miért ne mutatnám meg? Jöjjön őrmesterúr.
— Merre van? – kérdezte, de már indult is kifelé.
— Erre a szerszámos felé. – mutatta az utat Oszkár. – Ő ott élt, nem a villá-ban. Maga után takarított, csak enni járt be, és néha beszélgetni. Még ha az úr kért is tőle valamit, ő jött ki hozzá, legtöbbször.
— Rendben van, látom. Kérem, ne jöjjenek közelebb! Lehet hogy gyilkosság történt, és nem akarom, hogy az esetleges nyomokat eltapossuk, vagy valaki valamit elmozdítson. Maradjon minden így, ahogy van, amíg a kollégák ide-érnek.
— Gondolja, hogy meggyilkolták? – kérdeztem elszorult torokkal.
— Nem tudom kisasszony, úgy néz ki, mint aki alszik, elég idős volt ahhoz, hogy meghaljon, de nem hiszem. Igaz, haltak már meg tőle fiatalabbak is ter-mészetes halállal.
— De úgy nézett ki, mint aki sohasem akar meghalni. Olyan fiatalos volt. Éppen tegnap bíztam meg, hogy tegye rendbe a kertet. És úgy láttam, örül, hogy hozzáláthat. Mert biztosan bántotta az önérzetét, ahogy most kinéz.
— Hát, ő már nem fogja rendbe tenni az, biztos. Kár érte, jó ember volt. Olyan csendes… Senkinek sem tudott volna ártani tudatosan. – fejezte ki Oszkár hangosan az érzelmeit.
— Telefonálnom kell. – mondta az őrmester. – Ne menjen senki be a helyi-ségbe. Kérem önöket, legyenek türelemmel.
— Nem kell bemennie, nálam van a mobiltelefonom, parancsoljon.
— Köszönöm ügyvédúr. Milyen kár hogy tegnap engedtem a csábításnak, és bementem a villába.
— Nehogy magát hibáztassa, errefelé úgy sem járt volna. Meg nem is na-gyon kiabált segítségért, ahogy nézem.
— De, lehet, hogy mégis hallottam volna valamit.
— Nem úgy néz ki, mint aki nagy zajt csapott mikor harcolt az életéért. Nem volt itt semmi zaj. Vagy csendesen halt meg magától, vagy csendesen ölték meg. Sőt, még az is lehet hogy ismerte a gyilkosát.
— Azért még az nem biztos, hogy meggyilkolták. Várjuk ki a végét. Na mindegy én telefonálok. Halló. Itt Gáspár András őrmester, kérném Kovács hadnagyot. Nincs bent? Elindult a Garbóczi villába. Értem köszönöm. Már ide tart a hadnagyúr, itt lesz nemsokára.
— Szegény Pál. Azért furcsa nem? Tegnap Alika, ma a kertész, holnap ki? – Mondtam, úgy félhangosan, akkor még nem tudtam, hogy ő is azon volt, hogy meghaljak. Az őrmesterúr bezárta az ajtót kulcsra, ahol a kertész volt, természetesen vigyázva az esetleges újlenyomatokra, és visszamentünk a villába. Mivel én mentem, jött az őrmesterúr is. Két helyen nem tudott lenni, és úgy ítélte meg, fontosabb az élő, mint a holt. Vártuk a hadnagyurat, és a helyszínelőket. Nemsokára meg is érkeztek.
— Jó napot hölgyeim és uraim, hallom megint baj van. Ki az illető? – kér-dezte a hadnagyúr.
— A kertész. – mondta Zoltán. Nem tudjuk, hogy halt meg, tegnap még lát-szatra semmi baja nem volt. Ide rendelte az embereket a faluból hogy rendbe teszik a kertet, de már a munkát nem tudta kiadni nekik. Nem is tűnt volna fel olyan hamar a dolog, ha az emberek nem álltak volna itt a ház előtt munkára várva.
— Szóval fel sem tűnt volna a hiánya egy darabig?
— Nem. – szólalt meg Gizike, mivel úgy érezte, ő tudja legjobban elmondani azt, hogy miért is nem hiányzott volna a kertész, legalábbis, délig.
— Ez hogy lehet? Gizike, ugye? – kérdezte a hadnagy.
— Igen hadnagyúr. Szóval azért nem tűnt volna fel Pál hiánya, mert csak ebédelni szokott. Nem minden nap jött be délelőtt a villába, csak ha igen hi-deg volt, vagy ha beszélgetni támadt kedve. Olyan kinti ember volt. Még ha nem is volt dolga, akkor is szeretett kint lenni.
— Értem… Tehát nem volt rendszer az életében. Akkor jött be, amikor kedve tartotta.
— Pontosan, ahogy mondja hadnagyúr. – felelte Gizike.
— Nem volt a legalkalmasabb pillanat, de muszáj volt megkérdeznem, szé-gyellem, de nekem ez volt a legfontosabb.
— Tud már a kutyáról valamit hadnagyúr?
— Igen tudok, és nem jó hírt fogok közölni. A kutya méreg által múlt ki.
— És nem lehet, hogy valaki egyszerűen csak megmérgezte?
— Nem valószínű, mert a tejben ugyanazt a mérget mutatta ki a szakértő, és ez nem lehet véletlen.
— Tehát valóban meg akartak ölni, úgy gondolja hadnagyúr?
— Minden jel erre utal, sajnos… Ügyvédúr, szeretnék önnel négyszemközt beszélni.
— Talán menjünk be az irodába, ha Melinda megengedi?
— Ugyan Zoltán persze hogy megengedem. Sőt, ha lehet én is, mennék, le-het?
— Én úgy vettem észre, hogy az ügyvédúr együtt akar működni a rendőr-séggel, de, csak ha ön nincs ott. Valamiért feszélyezi az ön jelenléte. Ezért jobb lenne, ha kimaradna ebből a beszélgetésből. Talán így könnyebben előbbre jutunk. Ezért ha megbocsát…
— Csak menjenek… Pedig kíváncsi lettem volna mit fog mondani Zoltán. De ha előttem nem, hát nem.
— Jöjjön ügyvédúr!
— Megyek… – és elindultak az iroda felé.
— Még mindig nem értem miért kell titkolódzni? – kérdeztem Oszkár bácsi-tól.
— Megvan annak az oka kisasszony.
— Ugyan Oszkár! Milyen ok, meg akarnak ölni és ön, az okokról beszél? Jo-gom van megtudni, hogy miért akarnak megölni, nem?
— Joga van. De higgye el az ügyvédúr nem arról fog beszélni, hogy ki akar-ja megölni, mert ő sem tudja. Csak valami összefüggést próbálnak keresni, ha sikerül. – e közben az irodában.
— Ügyvédúr, hallgatom.
— Olyan sok mindent nem tudok mondani, ami a szavakat illeti, de a tarta-lom talán segít. Nos, Garbóczi úr meg volt győződve, hogy a gyerekeit, Garbóczi Gábor a testvére ölte meg. Azt hogy miért segítette, abban hogy ne kerüljön börtönbe, nem árulta el. Állítólag nem csak Garbóczi Gábor volt a tettes, ebben segítette a felesége is, Melinda kisasszony anyja. Hogy, hogy? Azt nem tudom. De Garbóczi úr azt sejtette velem, mint ha az asszony rábe-szélésére történt volna minden, de szerintem ebben ő sem volt biztos.
— Ennyi?
— Ennyi hadnagyúr, röviden. Ja igen, és a kórházba nem tudtam elmenni egy tárgyalás miatt, és csak annyit üzent a nővérek által, hogy nem olyan a villa, mint amilyennek látszik.
— Ezzel mit akart a tudtára adni önnek?
— Fogalmam sincs hadnagyúr.
— Azt megérteném, hogy eltitkolja valaki, hogy a testvére gyilkolt, de azt már nem, hogy miért teszi, ha a gyerekei az áldozatok? Ön mit gondol az egészről ügyvédúr?
— Valami olyan dolog lappang a háttérben, ami több mint a gyerekei? De mi az? Mi az, ami a gyerekei halálánál is fontosabb? Ilyet el sem tudok képzelni. Pláne úgy, ha mindent elkövet annak érdekében, hogy a gyerekei gyilkosá-nak a lánya kapja a vagyonát, ami nem kevés. Csak annyi volt a kikötése, hogy egy hónapig Melinda anyja ne jöhessen ide a villába.
— És az mire jó?
— Azért hogy a kisasszony talán rájön arra, hogy a nagybátyja nem volt olyan rossz, mint amilyennek a szülei állították. Azt mondta, ha csak arra jön rá Melinda, hogy nem voltam gazember, már megérte.
— És ebben önnek is lett volna valami szerepe?
— Nem csak nekem, az egész személyzetnek. Mindenki tud a dologról.
— Mindenki? A kertész is tudott?
— Szerintem, igen. Elmondták egymásnak, mert gondolom Garbóczi úr nem mindenkinek külön számolt be az esetről.
— Furcsa hogy Garbóczi úr a személyzetre bízta azt, amit ő az életében nem tudott megoldani. Ilyet is ritkán hall az ember.
— Igen, nem tudta megoldani hadnagyúr! Próbálta felvenni a kapcsolatot a kisasszonnyal, de az anyja mindig megakadályozta, egyszerűen nem enged-te, hogy Melinda kisasszony közelébe férkőzzünk.
— Megbízott a dolgozóiban. Mint említettem mindegyik több mint húsz éve van itt, kivéve engem.
— Ön hány éve van itt?
— Három múlt novemberben.
— Még egyszer megkérdezem, tud e valami okot, amiért a kisasszonyt meg-ölhetik?
— Fogalmam sincs, hogy miért akarnák megölni. Még csak másik örökösről sem tudok, aki esetleg ki lett tagadva, a végrendeletből. Mint már mondtam, ha a kisasszony meghalna, az államé lenne minden. De az államot ugye ki-zárhatjuk, mint gyilkost…
— Még nem tudjuk hogy a kertészt megölték-e, de felteszem a kérdést, tud-e olyan személyt, akinek érdekében állt megölni Kiss Pált, volt e haragosa?
— Nem hiszem, Nem is járt el sehova. Minden idejét a villában töltötte, eb-ből kifolyólag nem is barátkozott senkivel.
— Miből gondolja hogy nem voltak barátai?
— Ha ő nem ment sehova, hozzá sem jött senki, akkor hogy lettek volna ba-rátai?
— Így valóban nehezen. Rokonai voltak az elhunytnak?
— Voltak, de nem látogatta őket már több éve, és a rokonai sem jöttek ide.
— Teljes elszigeteltségben élt. Ilyen magának való ember volt?
— Igen, pontosan.
— Még egy kérdés? Hol tartózkodott a gyilkosság idején?
— A hallban beszélgettünk az őrmesterúrral.
— Ki volt még ott?
— Gizike és Oszkár lefeküdtek, nem tudom hány óra lehetett, Melinda kis-asszony, az őrmesterúr és én együtt voltunk reggelig.
— Kiment közben valaki?
— Oszkár és Gizike mielőtt lefeküdtek volna, hoztak be enni és inni valót, de csak a konyhából. Melinda egyáltalán nem ment sehova, én voltam az őr-mesterúrnak szólni, hogy jöjjön be. Ja igen, vécén voltam egyszer.
— Kis vagy nagydolog miatt volt a vécén?
— Csak folyékony vágyam volt, és ha elfordulok a WC-felé, visszafele sem mehetek máshova anélkül, hogy ne vettek volna észre a hallból, a szabadnyí-láson keresztül.
— Mennyi ideig volt kint, amikor szólt az őrmesterúrnak?
— Két-három perc… Hideg volt, siettem vissza a házba. Meg sem vártam az őrmesterurat, mert ő még engedélyt kért hogy bent tölthesse az éjszakát a villában. Csak kimentem, beszéltem az őrmesterúrral, és bejöttem a villába. Máshol nem voltam.
— És ez alatt az idő alatt a kisasszony biztosan a villában tartózkodott?
— Igen a hallban volt, csak addig nem láttam, amíg háttal álltam az épület-nek, mikor kértem az őrmesterurat jöjjön be. Egy perc, legfeljebb. Ő nem le-hetett a gyilkos, se oka, se lehetősége nem volt rá.
— Adhatott e valaki mérgezett ételt vagy italt a kertésznek.
— Nem tudom, ki, és mikor.
— Ki készítette el az ételét?
— Természetesen Gizike. Mindenkiét ő készíti.
— Gizikének, a szakácsnőnek lehetett indoka megölni a kertészt, nem volt köztük valami rosszul sikerült viszony, szerelmi viszony, amit Kiss Pál eset-leg meg akart szüntetni? Vagy éppen fordítva, Gizike akarta megszüntetni?
— Nem hiszem… Sőt, biztos, hogy nem. Gizike hétvégeken eljárt valahova, nem tudom hova… Nem kérdeztem soha. Ez magán ügy.
— Rendben van, egyelőre ennyi. Tudja hogy az ilyen esetekben mindenki gyanús, kérem, ne hagyja el a villát. Nem csak ön, senki.
— Szóval engem is gyanúsít?
— Természetesen… Itt volt nem?
— Itt, de nekem mi okom lett volna akár Melinda kisasszonyt, akár Pált megölni?
— Pontosan ön mondta, hogy elméletileg senkinek nem lett volna oka elkö-vetni a bűntényeket, úgyhogy, az esélyek egyenlők.
— Igen, de én csak egy ügyvéd vagyok, mi közöm lenne az egészhez?
— Esetleg Garbóczi úr iránti elkötelezettsége, sőt nem tudhatjuk esetleg nem e fizetett önnek a munkaadója. Mert fizethetett, halálán volt, a pénzt úgy sem vihette magával, miért ne adhatta volna önnek?
— Ez nevetséges kérem…
— És ha a többieket gyanúsítom, az nem nevetséges?
— Az is…
— Akkor ön szerint senki sem gyanús, aki itt volt?
— Én, nem tudom elképzelni.
— Ugye? Beláthatja, hogy nem tehetek másképpen. Mindenkit ellenőrizni fogunk és nyugodjon meg, ez a lista nem végleges. Ki fogjuk húzni belőle, az ártatlanokat. Küldje be, kérem a házvezetőnőt, vagy szakácsnőt?
— Mindkettő. Beküldöm.
— Köszönöm… ja igen! Melinda kisasszonyt kérje meg, hogy legyen a kö-zelben, őt is meg akarom hallgatni.
— Jó, szólok neki.
— Most már mehetek?
— Menjen csak.
— Furcsa… Egyszer akartak gyilkolni, másodszorra gyilkoltak is. Legalább is úgy néz ki. És indíték sehol, illetve mintha nem lenne. Pedig biztos van. Nem hiszem, hogy egy ámokfutó van a Garbóczi villában, aki minden ok nél-kül gyilkol. Biztos van valami indok, és ez az indok a múlttal kell, hogy kap-csolatban legyen. Garbóczi úr biztosan tudott valamit, ez kitűnik a végrende-letből. Igazán csatolhatott volna egy levelet hozzá, amiben leírja, hogy mire gondolt, miért kell megvédeni a kisasszonyt. Kitől, vagy kiktől?
— Elnézést hadnagyúr…
— Jöjjön be őrmester.
— Elvitték a holttestet, az orvos szerint első ránézésre akár természetes ha-lál is lehet, de nem zárja ki a mérgezést sem. Azt mondta, vannak olyan mér-gek, hogy nem lehet megállapítani száz százalékig a halál okát boncolás nél-kül.
— Köszönöm őrmester… Erős a gyanúm hogy a boncolás nem természetes halált fog megállapítani. De holnapig várnunk kell, hogy biztosak lehessünk a dolgunkban. Addig is hallgassuk ki az érintetteket a kisasszony ellen elkö-vetett gyilkossági kísérlettel kapcsolatban. Az ügyvédurat már kihallgattam, és mondhatom nagyon érdekes dolgokat mesélt, de az egészből semmit nem tud bizonyítani.
— Az hogy létezik, hogy egy ügyvéd mond valamit, és bizonyítani nem tud-ja?
— Mindent úgy mondott el, hogy csak feltevés, amit egy (most már halott) ember mondott neki.
— A kertész?
— Nem. Garbóczi úr, a villa volt tulajdonosa.
— De akkor miért ölték meg a kertészt? Mert ha ő mondott volna valamit az ügyvédúrnak, akkor elképzelhető lett volna, azért ölték meg, hogy befogják a száját.
— Szerintem Kiss Pál biztosan tudott valamit. Tulajdonképpen itt mindenki tud valamit. Ne felejtsük el, minden alkalmazott itt dolgozik, több mint húsz éve, kivétel az ügyvédúr. Ő csak bő három éve dolgozik a Garbóczi család-nak. De még így is sokat tudhat, hisz őt sok mindenbe be kellett avatni, míg a többiek esetleg csak találgattak. De nem biztos, nem tudom milyen volt a viszony az alkalmazottak és Garbóczi úr között. Erről is fogom kérdezni őket.
— Akkor én mennék, hadnagyúr.
— Rendben, menjen, és küldje be a szakácsnőt.
— Hívatott hadnagyúr?
— Igen Gizike, jöjjön be, foglaljon helyet. Kérem, mondja el, amit tud.
— Az ügyvédúr volt bent az előbb?
— Igen ő.
— Akkor ő már mindent elmondott. Én sem tudok többet.
— De én öntől szeretném hallani.
— Nem lehetne úgy, hogy inkább kérdez? – hát persze, nehogy olyat talál-jon mondani, amit az ügyvédúr esetleg elhallgatott. Mindenki többet tud, mint amennyit elmond. Én csak olyat tudok kérdezni, meg arról, amit már elmondtak nekem.
— Jól van Gizike, akkor kérdezek én…
— Csak, tessék.
— Nem zavarok?
— Várjon egy kicsit őrmester…
— Gizikét nem sokáig tartotta bent a hadnagyúr, nem tudott többet monda-ni, mint amit már amúgy is tudott.
— Köszönöm Gizike, elmehet.
— Ne haragudjon, de csak ennyit tudok… Ha még valami eszembe jut, majd jelentkezem.
— Rendben van, mondja meg Oszkárnak, hogy ne menjen messzire, mert majd őt is ki akarom hallgatni, de először beszélek az őrmesterúrral.
— Megmondom. Viszontlátásra, hadnagyúr.
— Mondja őrmester, mi újság…
— Találtunk egy búcsúlevelet a kertész szobájában.
— És mi van benne? Adja ide!
— A laborosoknál van, de tudom mi áll benne.
— Akkor mondja!
— A lényeg az, beismeri, hogy ő akarta megölni Garbóczi Melindát, mert a kisasszony apja megölte az ő lányát, Garbóczi Erzsébetet.
— Hogyhogy az ő lányát?
— Azt írja, hogy Garbóczi úr másfél éve mondta meg neki, hogy Erzsike az ő lánya, és azért ölte meg magát, mert szégyellte hogy öregségére a börtönbe kerül. Ja, és hogy megbánta, amit tett. A gyerek nem felel az apja tettéért.
— Ez így túl szép, hogy igaz legyen. Várjuk meg az orvos véleményét. Ma éjszaka ki lesz az őr?
— Én.
— Nappal is, éjszaka is?
— Ha megengedi, haza mennék egy kicsit pihenni.
— Igen, mehet, sőt, utasítom!
— Értettem, akkor megyek is.
— Kopogtak az ajtón, és az egyik munkás lépett be, és kérdezte.
— Bocsánat a zavarásért, a többiek küldtek be, hogy akkor mi menjünk el, vagy lesz valami munka?
— Szerintem nyugodtan elmehetnek, hiszen, nincs aki, irányítsa önöket. – mondtam.
— Iigen… De mi, arra gondoltunk, ha már megtettük ezt a nagy utat, csak dolgoznánk valamit, hogy ne menjünk haza üres kézzel… Gazt tudnánk irtani kertész nélkül is.
— Önök úgy gondolják, hogy ez ilyen egyszerű! Ha nem vették volna észre, meghalt egy ember! Mit gondolnak maguk hova jöttek? Azt gondolják, hogy itt egy emberélet nem számít? – mondtam méregtől fuldokolva.
— Melinda! Melinda… – szólt rám Zoltán. – Ezek az emberek nem tehetnek semmiről. Ilyen a világ, sajnos… Ezt hozta ez a nagy munkanélküliség… Ők ebből élnek. Nekik ez jutott a nagy demokráciából. A szociális segély annyi, mintha egy nagy tábortűzre rádobnánk egy kis gallyacskát. Szerintem nyu-godtan irthatják a gazt, kint, senkinek sem fognak ártogatni.
— Igen ez igaz… Ne haragudjanak, de önök nem hibásak, azért ami itt törté-nik. Dolgozzanak nyugodtan. Vagdalják ki a gazt a villa környékéről, és este jöjjenek be a pénzért. Vagy jönni akarnak holnap is?
— Szeretnénk… – mondta a férfi örömmel.
— Önök nem félnek? – kérdeztem.
— Mitől? A faluban minden hónapban meghal egy barát, vagy egy jó isme-rős. A kertész urat alig ismertük, talán ha háromszor találkoztunk.
— Kaptak enni Gizikétől?
— Kaptunk, és köszönjük. Négyen bejöttünk, az ötödik társunk nem akart bejönni, arra hivatkozott, hogy tegnap elrontotta a gyomrát, és már az étel látványától is rosszul van. A legtöbb helyen ideadják a bért, azt is úgy mint-ha a fogukat húznák. Soha nem tudtam megérteni, hogy a sokból miért saj-nálják azt a kis pluszt. Hogy tudnak az ilyenek aludni? Na de megyek, meg-mondom a többieknek a jó hírt. Fognak örülni, az, biztos.
— Nem félnek, jó nekik. – mondtam.
— Azt hiszik, hogy csak egy haláleset… Lehet, hogy meg kellene mondani nekik, az igazat.
— Azt nem ajánlanám. – mondta az őrmesterúr, ahogy jött az iroda felől.
— Miért őrmesterúr? – kérdeztem csodálkozva.
— Mert akkor beköltözne a kertbe a fél falu. Ezek az emberek elmennének, és egy órán belől a környéken mindenki tudná hogy mi történt itt. Persze jól kiszínezve adnák tovább, és mire visszaérne önökhöz a hír, már nem tudnák megállapítani, hogy ez a történet, vagy egy másikat hallanak. Szóval helye-sen döntöttek, amikor hagyták őket dolgozni. Persze úgy is elterjed a hír, de jobb, ha később történik ez meg.
— Lehet, hogy igaza van. Sőt biztos. A város sincs messze, de a falu az még közelebb van.
— Mi újság?
— Dolgozhatunk. A gazt kell kiirtani a környéken.
— Az, jó. Amúgy mi van bent?
— Semmi, ugyan mi volna?
— Valaminek kell lenni, állítólag éjszaka itt volt egy rendőr, most meg az egész őrs itt van.
— Hát az a nő bent elég furcsán viselkedett, mind, ha az apja lett volna a kertész.
— Ha-ha ha, a kertész? Azt gondolod, hogy az ilyeneknek lehet az apja egy kertész?
— No-no, fiatal barátom, úgy teszel, mintha még ilyen elő sem fordult volna. De ha még nem hallottál ilyet, az a fiatal korodnak tudható be, vagy a gyo-morrontásodnak. Mert tudd meg, igenis, voltak ilyenek, de még mennyi.
— Bizony elő fordult, már én is hallottam. – szólalt meg egy másik munkás is.
— Dolgozzunk, ezen a házon mindenütt ablak van, mindenfelől látnak. – hozzáfogtak, dolgoztak.
— Hadnagyúr, megkínálhatjuk önöket egy ebéddel? – kérdeztem. Már ha nem félnek attól, hogy valaki megmérgezi önöket.
— Nem hiszem, hogy valaki mindenkit meg akarna ölni. Különben én nem kérek, haza akarok menni, ebédelni, különben sincs egyelőre itt több dolgom ma… Legalább is remélem.
— Hát azt én is remélem, higgye el hadnagyúr. És akkor már nem marad itt senki önök közül?
— Dehogynem. Egy rendőr itt marad, estére, pedig jön vissza az őrmester-úr.
— Akkor az a rendőr, aki itt marad, ő ebédelhet?
— Ha elfogadja felőlem igen.
— Ezt úgy érti, ha elmeri fogadni?
— Higgye el kisasszony ez így, ebben a formában eszembe sem jutott.
— A hadnagyúr elment, mink egész délelőtt a kertész esetét tárgyaltuk, nem sok eredménnyel, majd egy óra körül szólt Gizike, hogy kész az étel, lehet ebédelni. Ebéd közben a téma még mindig a villabeli események voltak. Az egész nap eseménye közül, a csak annyi volt a jó, hogy Zoltán itt volt velem, és az ebéd. Gizike igazán kitett magáért, királyi lakomát készített ebben a zűrzavaros helyzetben. Úgy gondoltam jól fog esni neki, ha valaki megdicsé-ri.
— Nagyszerű volt az ebéd Gizike, köszönjük.
— Ennek igazán örülök, azt hittem, hogy csak ódzkodva fognak enni, igaz ezen nem is csodálkoztam volna.
— Azért Gizike, mert azt hitte, azt fogjuk hinni, hogy megmérgez minket?
— Háát… a tejbe sem én tettem a mérget, és mégis majdnem nagy baj lett belőle. Még szerencse hogy csak a kutya múlt ki.
— Erről a szerencséről megkérdezte Alikát is?
— Tudja hogy értem ügyvédúr, tudja nagyon jól, hogy én szerettem azt a ku-tyát, de mégis csak az volt a kisebb baj hogy ő ment el, és nem Melinda. Na most mondja, hogy nincs igazam!
— Dehogy mondom Gizike, teljesen igazat adok magának.
— Azért jó hogy visszajött Zoltán, nem tudom, mihez kezdtem volna maga nélkül.
— Muszáj volt vissza jönnöm, a hadnagyúr rám parancsolt. Csak úgy enge-dett el, hogy felhívta a bíróságot, ahol közölték vele, hogy tárgyalásom van.
— Meg sem merem kérdezni, kávét kér valaki?
— Persze hogy kérünk, nem hiszem, hogy még egyszer ugyanúgy akarna a gyilkos végezni velünk, illetve bárkivel, mint tegnap.
— És mi van akkor Zoltán, ha ő pont erre számít?
— Nem hiszem, de különben sem akar mindnyájunkkal végezni. Azért az, túlzás lenne, nem gondolja?
— Mi ezt gondoljuk, de mit gondol ő? Nem tudhatjuk…
— Nem tudhatjuk ez biztos, és éppen ezért azt javaslom, hogy menjünk egy kicsit pihenni. Használjuk ki a nappalt, és legyünk együtt.
— Igaza van, menjünk, de szerintem bemehetünk a szobánkba is. – mond-tam. Úgy gondoltam, ha magamra zárom az ajtót, csak nem lehet baj.
— Ahogy gondolja Melinda, de én a hallba leszek.
— Csak nyugodtan pihenjenek a megszokott helyükön, – mondta a rendőr – engem a hadnagyúr azzal bízott, meg hogy vigyázzak önökre, nekem ez kö-telesség. Előtte átvizsgáljuk a szobákat, majd leülök a hallban és őrködöm. Senki nem juthat be önökhöz, anélkül hogy én ne látnám. Jó lesz így?
— Természetesen jó, – mondtam, és még hozzátettem – de itt Oszkáron és Gizikén kívül nincs megszokott helye senkinek.
— Nem baj kisasszony, azért csak ott pihenjenek, ahol kedvük tartja. Egy-két órás pihenés csak akkor ér valamit, ha azt kényelmesen teszik.
— Köszönjük, megfogadjuk a tanácsát. – elindultam a lépcsőn, fel az eme-letre, és abba a szobába mentem, amelyiket Oszkár bácsi felajánlott, az este, amikor a villába jöttem. Ez volt a szobánk, amikor még a szüleimmel laktunk itt, még kiskoromban. Lefeküdtem az ágyra, és gondolkodni kezdtem. Tud-tam, muszáj aludnom… Éjszaka megint nem fogok ez biztos. Borzasztó ez az egész. Vajon ki akar megölni? És miért? Én nem ártottam senkinek… Csak a múlt köszönhet vissza ilyen ocsmány módon. Eljött az ideje hogy kérdőre vonjam az anyámat. Holnap haza megyek… Haza… hol van az már… Haza… Mindegy akkor is el kell hozzá mennem, még ha nincs is ínyemre. Vajon Zol-tán mit csinálhat most? Lehet, hogy éppen rám gondol? Ugyan, van őneki elég baja nélkülem is. A mellettem lévő szobát választotta, vajon véletlenül?
— A Melinda melletti szoba, ez kell nekem. Így közel leszek hozzá. Nagyon félek, hogy még így sem leszek elég közel, ha bajba kerül. De ha valami fur-csa hangot hallok, legalább át tudok rohanni. Úgy döntöttem, hogy nem is fekszem le, majd alszom úgy, mint az éjjel, a kanapén. Lényeg az, hogy a kö-zelében legyek. Valakinek nagyon ártogat ez a lány. De hogy kinek? Garbóczi úr, Garbóczi úr, igazán közölhette volna velem, hogy kitől kell meg-óvnom az unokahúgát. Na és az, hogy a kertészé volt a lánya? Ezt nem gon-doltam volna. Tulajdonképpen ő is elkövethette a gyilkossági kísérletet, mi-ért ne, hiszen ha tudta hogy Melinda apja ölte meg a lányát, bosszúból meg-tehette. De ha kiderül hogy a kertész nem lett öngyilkos, hanem megölték, akkor még mindig nagy a baj. Úgy néz ki, hogy ügyvéd létemre jól bele keve-redtem egy családi perpatvarba. Mindegy, már benne vagyok, sőt sikerült azt is összehoznom, hogy gyanúsított legyek. De még mindig nem jöttem rá, hogy még kinek áll érdekében ez az egész. Valamilyen bosszú, ez tény. Na de, várjunk csak… És… És ha a fiúgyermek sem… Hoppá! És ha a fiú sem volt a Garbóczi úré? Így már érthető lenne, miért nem akarta a börtönbe jut-tatni az öccsét, és akié a másik gyerek volt, az akarja megölni a lányt, és az ölte meg a kertészt is, és rá fog mindent, és arra számít, hogy lezárják a nyomozást, és utána végez a lánnyal nyugodtan. Ki jöhet még számításba? Oszkár? Nem hiszem… Igaz, tegnap még a kertészről sem hittem volna. Más ki? Ki lehet a fiú gyerek apja, ha esetleg nem Garbócziúr. Garbóczi úr vala-melyik üzletfele? A volt ügyvédje? De ő már meghalt. Mindegy, elmondom a hadnagyúrnak mire jutottam, ő talán tovább tud lépni. Mindenféleképpen meg kell tudni, hogy Garbóczi úrnak lehetett e gyereke? Majd a hadnagyúr kideríti. Szerintem ez logikus gondolatmenet. Majd kiderül… Melinda már biztosan elaludt. Nem is csodálom, hisz egész éjjel fel volt, és az előző éj-szakája sem volt felhőtlen.
— Nem tudok aludni… Ugyan miért tudnék? Már ma el kellett volna menni az anyámhoz. Persze ő honnan tudná, hogy ki akar megölni? De tud valamit ez biztos. Vajon apám és anyám tudta hogy Erzsike nem a nagybátyám lá-nya? Nem hiszem, az ember ilyet nem szívesen ver nagydobra, és különben sem voltak olyan viszonyban. Kimegyek egy kicsit az erkélyre, nem bírok bent maradni. Félek, nagyon félek… Nagyon félek, hogy még nincs vége. Va-jon tényleg a kertész akart megölni? Vagy a gyilkos rá akarja terelni a gya-nút, hogy ő szabadon mozoghasson? Csípős az idő, felveszek valamit, fá-zom. Zoltán már biztos alszik.
— Nagyon sajnálnám, ha ezt a lányt valami baj érné. Vonzódom hozzá, hatá-rozottan tetszik nekem. És ő énirántam, mit érezhet? Nem közeledhetek felé, most még nem. Korai lenne addig, amíg ki nem derül, hogy mi folyik itt.
— Mi volt ez? Melinda sikoltott? Tőle jött a hang, átmegyek… – és rohant át a szobámba, csak éppen engem nem látott sehol. Hol lehet? Nincs a szobá-ban… Nyitva van az erkélyajtó. Úristen, leesett!
— Oszkár, rendőr!
— Mi történt ügyvédúr? Miért kiabál ennyire?
— Melinda leesett az erkélyről! Gyorsan, nézzük meg, mi baja van! Gizike hívja a mentőt, az orvost!
— Hívom!
— Egyik pillanatban még álltam az erkélyen, a másikban meg zuhantam is le, és valami olyanra estem, amin ugyan megütöttem magam, de ugyanakkor azt is éreztem, hogy ez a valami süllyed alattam. Az után azt láttam, hogy ro-hannak felém a villából, körbeveszik a gallycsomót, mert már meg tudtam ál-lapítani, hogy arra estem, és Gizike kérdezte.
— Él?
— Igen, él… – felelte Zoltán és még hozzá tette. – Az eszméletét sem vesz-tette el…
— Mije fáj Melinda? Mi történt? – kérdezte Gizike.
— Valaki lelökött az erkélyről. – nyöszörögtem, és megpróbáltam kikászá-lódni a gallycsomóból. Nem ment egyedül, mert a lábam mindig beszorult a gallyak közé, de Zoltán és a rendőr segített, így sikerült.
— Az nem lehet, hogy lelökték, senki nem ment fel az emeletre. Csak ön és az ügyvédúr voltak ott. – mondta a rendőr, miközben a lábamat szabadította ki, két gally közül.
— Akkor hogy kerültem fentről le, csak nem azt akarja mondani, hogy leug-rottam? Miért tettem volna? – kérdeztem.
— Nem, dehogyis, de a lépcsőn biztos, hogy nem ment fel senki, azt láttam volna.
— Valaki akkor is meg akart ölni. Megint…
— Négy méterről lelökni valakit, nem biztos, hogy meghal. Miért kockázta-tott a merénylő? Így kiderült hogy mégsem a kertész akarta megölni Melin-dát, vagy nem csak ő. – mondta Zoltán.
— A kisasszonynak nagy szerencséje volt ügyvédúr. Gondolom arra számí-tott a gyilkos, hogy beleesik ezekbe a stipákokba, ami attól van, hogy a me-lósok levágták róla a gallyakat, amikor tisztították a kertet. És ha odébb esik a kisasszony, akkor akár öt ilyen is keresztül szúrhatta volna a testét. Pont oda esett, ahol nem volt felnövés, és még az is szerencse, hogy az össze-gyűjtött gallyra esett.
— Nemsokára itt lesz a mentő, és az orvos is.
— Köszönjük Gizike.
— Nem megyek kórházba, azt már nem! De, talán ott biztonságba lennék… Biztonságba lennék, nem tudom a rangját?
— Törzsőrmester, de ez most nem számít. – mondta a rendőr – De, vissza-térve a kérdésére, sajnos azt kell, hogy mondjam, hogy nem, nem lenne na-gyobb biztonságban, mint itt. De ha mégis, örökké nem maradhat ott. Egy-szer csak haza kell jönnie, nem?
— Haza… Szép kis otthon, ahol lépten, nyomon meg akarnak ölni.
— Igen, ebben igaza van, hívom a hadnagyurat. – és már URH-zott is.
— Az orvos megállapította, hogy az ijedségen, és kisebb horzsolásokon kí-vül semmi bajom nincs, de azért javasolta, menjek be a korházba a mentő-vel, hogy vizsgáljanak ki. Ezt én visszautasítottam. A mentő elment, mi be-mentünk a villába, és vártuk a hadnagyurat, aki nemsokára meg is jött.
— Sajnos, csak vissza kellett jönnöm. Mi történt kérem, mondjanak el min-dent. Törzsőrmesterúr, először is öntől akarom hallani a történteket.
— Mondom hadnagyúr.
— Nem-nem, nem itt. Menjünk be egy szobába, külön akarom hallani min-denkitől a történteket. Talán az a szoba megfelel, menjünk oda.
— Nem voltak bent öt percnél tovább, és már jöttek is ki. A hadnagyúr ráné-zett Zoltánra, és mondta.
— Ügyvédúr, amikor a törzsőrmester elmondta a történteket, úgy döntöttem önt hagyom utoljára, hogy kihallgassam. Azt tudnia kell, e pillanatban ön a leggyanúsabb, hisz csak ön volt az emeleten, a kisasszonyon kívül, hacsak be nem bizonyítja hogy a kisasszony leesett, vagy, leugrott az erkélyről. Az hogy leesett, előfordulhatott, de miért ugrott volna le. Önnek mi erről a vé-leménye?
— Semmi esetre sem gondolom, hogy a kisasszonynak nincs igaza. Én el-hiszem, hogy lelökték, de azt el sem tudom képzelni, ki, és hogy jutott fel az emeletre. De azért valamit mondanék hadnagyúr, ha megengedi.
— Mint mondtam, önre is sor kerül. – És sorba behívott a szobába minden-kit, még a munkások vezetőjét is, majd Zoltánra került a sor.
— Tessék, hallgatom.
— Arról van szó, amikor délután felmentünk pihenni, nem mertem elaludni pont azért, hogy tudjak figyelni, nehogy valami baj történjen Melindának, de mint tudjuk ez nem sikerült. De előtte gondolkoztam, és eszembe jutott az, mi van akkor, ha a fiú gyerek sem Garbóczi úrtól van, és mondjuk, azaz ille-tő, akié a gyerek volt, az akarja megölni a kisasszonyt. Mert ez ugye lehetsé-ges, és az ölte meg a kertészt is.
— Igen lehetséges, erre már én is gondoltam, de ha így van, hogy jutott fel az emeletre az illető? Kintről mászott fel? De akkor a kisasszony miért nem vette észre? Hiszen nem aludt. Nem olyan nagy az erkély hogy ellehessen bújni.
— Erről fogalmam sincs, de ha lehetséges lenne, Garbóczi úr orvosától meg kellene szerezni a beteglapját, és akkor megtudnánk, hogy igaz-e a feltevé-sem, mert ha igazam van, sok mindent megmagyarázna. Igaz azt nem, hogy jutott fel bárki is az emeletre.
— Még ma elmegyek a doktorúrhoz, engem is érdekel a dolog. Lehet abban valami, amit mond. Ja igen, ügyvédúr, ha visszajöttem a városból, megnéz-ném Garbóczi úr iratait. Azokat is, amelyek önnél vannak. Menjen el értük az irodájába.
— Rendben van, elmegyek értük. Mikor indulhatok?
— Akár azonnal. Minél hamarabb át akarom nézni őket, talán van valami használható információ bennük.
— Nincsenek, ismerem az egész anyagot.
— Nem baj, azért én átnézném azokat a papírokat.
— Annak semmi akadálya, elhozom.
— Akkor én megyek is. Elintézem, amit kell, majd jövök. Menjen ön is a dol-gára ügyvédúr.
— Mire visszajön, itt lesznek az iratok, hadnagyúr.
— Csak nehogy eltűnjön az iratokkal együtt.
— Nem látom értelmét, hisz nem vagyok bűnös.
— Legyen úgy, örülnék neki.
— Nem kellene egy rendőrt rendelni mellé? Minek? Nem hiszem, hogy bű-nös lenne, bízom az emberismeretemben. Csak nehogy csalódjak.
— Ezzel a gondolattal indult ki a hadnagyúr az autója felé, köszönt minden-kinek, indított, majd elment. – Gizike látta, hogy Zoltán is készül elmenni, de azért megkérdezte.
— Ön is elmegy ügyvédúr?
— Igen Gizike, megyek bizonyos iratokért, szüksége van rájuk a hadnagy-úrnak.
— De ma még visszajön ugye? Csak azért kérdezem, mert nyugodtabb va-gyok, ha ön is itt van, meg az ételt is úgy készítettem, szóval bőven.
— Visszajövök Gizike, ne aggódjon. Vacsorára biztosan visszaérek, de ha nem, majd később eszem.
— Nézze, csak ügyvédúr, jön egy autó.
— Látom. Ki lehet az?
— Én úgy látom a Majtényi doktor lánya. Vajon mit akar itt? – kérdezte Gizi-ke, inkább, csak úgy magától, majd hangosan folytatta. – Akkor sem járt ide, amikor még Garbóczi úr élt, most meg csak úgy beállít. Mit akarhat?
— Erre én is kíváncsi vagyok, megvárom. – mondta Zoltán, és neki támasz-kodott az ajtófélfának, úgy várta az érkező hölgyet. Az autó megállt a villa előtt, kiszállt belőle egy csinos fiatal lány, és mint aki mindennapos a háznál. Csak ennyit mondott.
— Jó napot. Hogy vannak? – Ezt már Gizike sem hagyta szó nélkül.
— Mi ez a hirtelen kíváncsiság? Eddig nem nagyon vette a fáradságot, hogy meglátogasson minket, sőt amióta Garbóczi úr meghalt, azóta egyszer sem volt itt. Mi ez a változás?
— Csak úgy eszembe jutottak, kíváncsi voltam, hogy telnek a napjaik. – E közben egy másik autó is jött a villa felé, a hadnagy úr jött vissza, mert kí-váncsi volt, hogy ki jön vele szembe, az úton. Leparkolt ő is, majd odajött hozzánk.
— Jó napot kisasszony. – köszönt a lánynak, bemutatkozott, majd kérdezte.
— Kovácshadnagy vagyok. Kit tisztelhetek önben?
— Ééén Majtényi Erzsébet vagyok. – mondta zavarodottan a lány.
— Majtényi, Majtényi. – gondolkozott a hadnagy. Majd mondta.
— A család orvosának a lánya?
— Igen az vagyok. – válaszolta a doktor lánya, és még hozzátette. De már megyek is, nem akarok zavarni, viszont látásra. – ezzel odaszaladt az autó-hoz, indított, és már ment is.
— De sürgős lett neki. – jegyezte meg az ügyvéd úr.
— Igen, annyira sürgős, hogy azt sem kérdezte meg, hogy én minek vagyok itt. Én úgy láttam, mintha megijedt volna tőlem. Szerintem, van valami lep-lezni valója. – mondta a hadnagy úr.
— Ez igaz hadnagyúr, valóban meglepődött, de vajon mit akarhatott?
— Lehet, hogy fogalma sincs hogy mi történt itt, de az is lehet hogy tudta, csak arra nem számított, hogy engem itt talál. – mondta a hadnagy. – És még az is lehet, hogy valaki küldte. Minden esetre furcsán viselkedett. Eljön meg-látogatni önöket, és semmit nem kérdez, csak iderohan, majd amilyen gyor-san jött, úgy távozik is.
— És ehhez hozzá kell tenni, hogy nem volt gyakori vendég a villában, sőt, amióta a Garbóczi úr meghalt egyszer sem volt itt. – jegyezte meg Zoltán.
— Ez biztos? Honnan tudja? – kérdezte a hadnagy.
— Én mondtam az ügyvédúrnak, amikor megláttam, hogy a kisasszony erre-felé tart. Az ilyen még nekem is feltűnik. – mondta Gizike.
— Na, majd utána nézünk a kisasszonynak, mert furcsának tartom az esetet. Gyanús, de nem tudom, hogy kössem össze az üggyel.
— De mi van ha… – hagyta félbe a mondatot Zoltán, mert arra gondolt, nem ostobaság-e, amit mondani akart.
— Erre én is gondoltam, hogy a doktorúré volt a Garbóczi fiú, és így a kis-asszony akár a testvére is lehetett, ezt, ha valaki tudja, akkor az Majtényi doktor. – mondta a hadnagy úr.
— És ő akar bosszút állni? De őt nem láttuk még eddig, elméletileg nem járt itt rég óta, így nehéz lett volna elkövetni a bűntényeket? – jegyezte meg Zol-tán.
— Semmi sem lehetetlen. – mondta a hadnagy úr –Majd utána nézek, hogy hol volt a bűntények időpontjában a lány, és az apja is. De akár meg is bízha-tott valakit, ez csak pénzkérdés. Ha nem is ő követte el a bűntényeket, attól még lehetett a felbujtó. Azért mondtam, hogy semmi sem lehetetlen. Este ta-lálkozunk, ügyvéd úr, menjen az iratokért. – az utolsó mondatot már az autó-ja mellől mondta, majd beült, és elhajtott. Zoltán is kiment az autójához, ő is elment.
— Minden esetre jól össze van kuszálódva minden. – gondolta a hadnagy – Kutatnom kell az összefüggéseket, biztos, hogy a két Garbóczi csemete kö-rül kell keresni a megoldást. Egyelőre úgy áll a helyzet, hogy senki mással nem lehet összefüggésbe hozni az ügyet, csak az elhunytak rokonaival, és ha valóban nem az öreg Garbóczi úré volt a két gyerek, akkor kívülállót kell keresni. Persze azért a villa lakóit sem szabad kihagyni a szórásból, igaz, egyelőre még nem tudom, milyen indokuk lenne, mi lenne a célja bármelyi-küknek azzal, ha megölnék az örököst, Melinda kisasszonyt. És még valami, meg kell látogatnom Melinda kisasszony anyját. Ha igaz az, hogy köze van a gyilkosságokhoz, ő is veszélyben van. De hova menjek először? Mi a fonto-sabb? Kiküldök egyelőre egy kollégát kisasszony anyjához, én pedig, elme-gyek Majtényi doktorhoz. De előbb telefonálok neki, megtudom, hogy otthon van-e, nem ment-e el valamelyik betegéhez…
— Elmegyek az iratokért, tudom hogy fölösleges, de ha a felügyelőúrnak kell, megkapja. De van még időm, meglátogatom Majtényi Erzsikét. Megkér-dezem tőle miért rohant el olyan hirtelen, és egyáltalán, mit akart a villában, minek jött. Lehet, hogy Majtényi úr volt a Garbóczi fiú apja, és Erzsike, mint testvér, bosszút akar állni? Talán megtudok valamit…
— Jó napot doktorúr, Kovácshadnagy vagyok. Ha megengedi, feltennék ön-nek pár kérdést.
— Jó napot hadnagyúr. Parancsoljon, kérdezzen, ha lehet, felelek önnek, amennyiben a titoktartási kötelezettségemet nem sérti.
— Ha sérti, ha nem, mindenféleképpen meg kell tudnom, amiért ide jöttem. Ha most nem mondja el, majd elmondja később ha…
— Jó, rendben van, kérdezzen, válaszolok önnek. Különben már sejtem, hogy mit akar kérdezni.
— Igen? No, haljuk, miről akarom kérdezni?
— Szerintem, Garbóczi Istvánról. Eltaláltam, hadnagyúr?
— Eltalálta. Mondja doktorúr, lehetett e gyereke Garbóczi Istvánnak?
— Elég kényes kérdés, de mivel tudom, hogy miért kérdezi, felelek rá, mert egyszer úgy is kell, és nem akarom, hogy azt mondja, én hátráltattam a nyomozást. Nem lehetett… Semmi esélye nem volt rá, még egy százalék sem.
— És esetleg, meg tudná mondani, hogy akkor kié volt a két gyerek?
— Hát, azt sajnos nem. Én nem kérdeztem, Garbóczi úr, pedig nem mondta.
— És mondja, doktorúr… Garbóczinénak is ön volt az orvosa?
— Igen az egész családnak.
— És ő sem mondott semmit, hogy kitől, vagy kiktől vannak a gyerekei?
— Sajnos ő sem, úgy voltam, mint Garbóczi úrral, ő nem mondta, én meg nem kérdeztem. Mindenesetre furcsállottam az egészet, de hát, mi közöm hozzá.
— Köszönöm, doktorúr, egyelőre ennyi lenne, higgye el, nagyon sokat segí-tett. Viszontlátásra.
— Viszontlátásra, hadnagyúr.
— Igaza volt Alföldi úrnak, valóban azért nem tett semmit Garbóczi úr, mert nem az övé volt a két gyerek, nem akarta lecsukatni az öccsét, csak testvé-rek voltak, a két gyerekhez, pedig nem fűzte semmi, csak az, hogy ő nevelte őket. Vajon szerette őket egy kicsit is? Minden esetre, az öccsét jobban, mint a gyerekeket, ez biztos. És akár a doktorúr is lehetett a fiú gyerek apja. Miért ne? Az esély megvan rá, elvégre közel volt a tűzhöz, jobban, mint bárki más. Jobban, mint a kertész. Ha így van, persze hogy tagadja. Miért ne tagadná, mert ha kiderülne, hogy ő az egyik gyerek apja, vagy mindkettőé, azonnal felkerülne a gyanúsítottak listájára. Igaz a kertész magáénak vallotta az egyik gyereket. De lehetett az egyik akár a kertészé is, ki tudja? És a doktorúr könnyen kikeverhet mérgeket, és a kertész is bizalommal volt iránta. De le-hetett a gyilkos a lány is, ha tudta a titkot. De ha az apjáé volt az egyik Garbóczi gyerek, nem hiszem, hogy otthon dicsekedett volna vele. És az sem biztos, hogy azt a levelet a kertész írta. Nem ismerte senki az írását, de még csak egy darab papírt sem találtunk, amivel összehasonlíthatnánk. Néz-zük csak mi mindent, kell ellenőriznem? El kell mennem Melinda kisasszony anyjánál, meg kell kérdeznem a Majtényi lányt, hogy mi volt ez a délutáni eset, meg kell szereznem a vérkép eredményeket. A Garbóczi gyerekekét, a kertészét, és a doktorúrét, mindezt úgy, hogy ők ne tudjanak róla. És akkor már többet fogunk tudni, mert így nagyon bizonytalan és rejtelmes ez az egész ügy. Ők? Bolondokat beszélek, hiszen már csak a doktorúr él, ő, ne tudja meg, és egyelőre másnak, sem muszáj tudni róla. Majd közlöm velük, ha itt lesz az ideje…
— Úgy látom, hogy a felügyelő úr is eljött a doktorúrhoz. Biztosan kikérdez-te, de az Erzsike autója nincs itt, tehát nem jött el az apjához. Biztosan haza ment, mert nem akart találkozni senkivel. Nem is csoda, nagyon megijedt, de vajon mitől, vagy, kitől? És miért jött a Garbóczi villába éppen ma? Mit akart megnézni, és ki küldte? És aki küldte, nem mondta el neki, hogy esetleg rendőrök is lehetnek ott. De ezt neki is illett volna tudni, ha értesült a bűnté-nyekről, mert én nem hiszem, hogy a mai világban egy ilyen tanult lány, ilyet ne tudna, hogy ez evvel jár együtt. Nem érdekes elmegyek, megkeresem a kisasszonyt, és kikérdezem. Tudom, hogy hol lakik, így előbb érhetek oda, mint a felügyelő úr. De ha ő is odajön, biztos le fog tolni, amiért beleütöm az orromat a nyomozásba, és, hogy miért nem azzal foglalkozom, amivel meg-bízott. Nem érdekes, ennyit kilehet bírni a cél érdekében, és nem is biztos, hogy mindjárt az apja után a lányt is felkeresi. Van ő neki ettől fontosabb dolga is… Gondolom én, hacsak nem tartja fontosnak megtudni az ijedség okát. Hiszen, ha nekem fontos, talán ő is úgy gondolja… Miért ne gondolhat-ná úgy. Na, itt is vagyok. Az autója itthon van, akkor biztosan Erzsike is, leg-alább is bízom benne. Becsengetek…
— Ki az?
— Alföldi Zoltán vagyok, kisasszony.
— Mit akar ügyvéd úr?
— Szeretnék egy pár kérdést feltenni önnek.
— Hivatalos ügyben jött hozzám, vagy csak úgy erre járt? Különben is, nem akarok senkivel beszélni, nem vagyok köteles válaszolni önnek. Menjen in-nen! Nem nyitok ajtót, és kész.
— Miért ilyen zaklatott, kisasszony? Bántottam én valaha önt? Én nem em-lékszem rá, de ha igen, mondja meg, biztosan csak félreértés lehetett, úgy gondolom, hogy meg tudjuk beszélni, ha beenged.
— Nem, ügyvéd úr, nem sértett meg, de nincs kedvem senkivel beszélni, ké-rem, menjen el.
— Én akár el is mehetek, de higgye el, hogy a hadnagy urat nem fogja tudni lerázni azzal, hogy nem akar vele beszélni. Ő, hivatalosan fogja felkeresni önt, és nem hiszem, hogy érdekli majd a lelkivilága. Ha valamit meg akar tudni, azt meg is fogja kérdezni, és önnek válaszolnia kell. Azért lenne jobb, ha mi ketten megbeszélnénk a dolgot, mielőtt ide érne, mert higgye el, neki is gyanús volt a viselkedése, úgyhogy jobban járna, ha tárgyalóképessé ten-né magát, és beengedne.
— Jöjjön, ügyvéd úr.
— Higgye el, nem akarok én rosszat önnek, de szeretnék választ kapni a tör-téntekre.
— Mire kíváncsi?
— Arra, hogy miért rohant el olyan ijedten a Garbóczi villából, ma délelőtt?
— Nem is tudom, olyan sok a dolgom mostanában, hogy mindenhonnan csak úgy elrohanok. Oda rohanok, elrohanok… De ezt ön is tudja, hisz ön-nek is rengeteg dolga van, ön is rohan állandóan. Ezt önnek meg kell értenie.
— Még ha én hinnék is önnek, de nem hiszek, a hadnagy úr, biztos nem fog-ja elhinni ezt a… hogy is mondjam, ezt a süket dumát.
— Süket duma? Úgy beszél velem, mintha egy, útszéli lotyó lennék. Miért gondolja, hogy süketelek? Csak önnek lehet sok dolga?
— Közel sem beszélek úgy önnel, mintha útszéli lenne. Én pusztán csak őszinte vagyok. Legyen ön is őszinte mindenben, és én azért sem fogok megharagudni, ha stricinek hív.
— Nem tudok mást mondani, ez van, és kész. Hiába faggat, ez az igazság.
— Hüm, szóval nem lehetett gyereke Garbóczi úrnak – gondolta a hadnagy – Ez persze megmagyarázza, hogy miért volt fontosabb neki, az, hogy ne de-rüljön ki, hogy a testvére megölte a mostoha gyerekeit. Ha, megölte! Elvégre erre még semmiféle bizonyítékom sincs, de úgy néz ki, hogy igaz volt a gya-núja az öreg Garbóczinak, de lehet, hogy ő nem csak gyanúsította a testvér-ét, ő tudta, hogy ő volt a vétkes a gyerekek haláláért. Még talán az is lehet, együtt tervelték ki a gyilkosságot, hogy Melinda kisasszonyra maradjon a Garbóczi vagyon, vagy is nem csak névszerinti legyen az örökös, hanem vérszerinti is. Lehet… Egyenlőre még minden elképzelhető ebben az ügyben. Na, most még ellátogatok a kisasszony anyjához, ott is megtudok talán va-lamit, majd utána elmegyek Majtényi kisasszonyhoz is, lehet, hogy ő is tud valami információval szolgálni, és akkor már tisztább lesz a kép. Itt is va-gyok… Vajon itthon van-e? Mindjárt megtudjuk, becsengetek. Hiába, talán elment valahová. Ha elment… Az csak a jobbik eset, mert tulajdonképpen, ha igaz, hogy ő is segédkezett a Garbóczi gyerekek meggyilkolásában, akkor nem csak Melinda kisasszony van életveszélyben, hanem az anyja is. De hogy tudjam meg, hogy nincs e valami baj? Be még sem törhetem az ajtót, vagy még is? De ha csak elment itthonról? És, ha haza jön, mit fog gondolni, ha meglátja a betört ajtót? Megállt egy autó… Ki lehet az? Talán éppen Garbócziné… Nem, ez a lánya.
— Éppen jókor… De azért még sincs jól, hogy elhagyta a villát, és vele együtt a rendőri őrizetet is.
— Ön itt, hadnagy úr?
— Igen kisasszony itt vagyok, de ön mit keres itt? És ha már itt van a rendőr miért nincs önnel? Én nem azért hagytam ott a törzsőrmesterurat, hogy a házat őrizze, hanem azért, hogy magát. De ha már itt van… Mondja, van ön-nél kulcs?
— Milyen kulcs?
— A házhoz… Ehhez a házhoz.
— Ó, igen van, nincs itthon az anyám?
— Nem tudom, erről szeretnék meggyőződni.
— Gondolja, hogy valami baja van?
— Talán, ha bemennénk, akkor nem kellene találgatnunk, hanem megtud-nánk.
— Igen, már nyitom is.
— Garbócziné!
— Anya!
— Nincs itthon, hol lehet?
— Talán… Fogalmam sincs, hadnagyúr.
— És ez a talán mi volt?
— Semmi, csak próbáltam kitalálni, hogy hol lehet, de olyan sok a lehető-ség, hogy fölösleges lett volna bármit is mondanom.
— Értem… Visszakísérem a villába, de kérem máskor, ha el akar valahová menni, az önt őrző rendőr legyen önnel, de az lenne a legjobb, ha egy pár napig nem menne sehova.
— És ha egy félévig nem oldja meg az ügyet, akkor egy félévig nem mehe-tek sehova?
— Bízom benne, hogy hamarabb meglesz a tettes, már sokat tudok, de még van kivel beszélnem, akiktől még megtudhatok egyet-mást. Higgye el, hogy szorul a hurok az illető nyaka körül. Kérem, jöjjön, még sok a dolgom.
— Csak végezze a dolgát, vissza tudok menni egyedül is, ugyanúgy ahogy idejöttem.
— Azt már nem! Az is elég baj, hogy ide jött egyedül, nem akarom, hogy ez megismétlődjön.
— Rendben, nem fog.
— Még jó, hogy ilyen közel van a villa, hamar oda érünk. Azért jó lett volna az anyjával beszélni. Na, mindegy először beszélek a Majtényi lánnyal, hogy is hívják őt?
— Erzsébet.
— Rendben van, akkor én elmegyek hozzá, de nem hiszem, hogy sok köze lenne a villában történtekhez. Na, majd meglátom, mire jutok vele. Jobban szerettem volna az anyjával beszélni előbb, mert ő biztosan többet tudna mondani. Ön, nem úgy gondolja?
— Nekem fogalmam sincs arról, hogy miről mennyit tud. Talán csak nem fordult meg a fejében, hogy valami közöm lehet az egészhez?
— Hogy én mit gondolok, az most még egyelőre nem lényeges, de nyugod-jon meg, nem azért kérdeztem öntől, hogy mit gondol, mert gyanúsítom, csak az jutott az eszembe, talán eszébe jutott valami, azon kívül, amit el-mondott.
— De hadnagy úr, elfelejti, hogy én voltam a célpontja a „merénylőnek”. Vagy azt gondolja, hogy megrendeztem az egészet? De miért tenném? Hi-szen az enyém minden, minden, amit a nagybátyám itt hagyott ebben a vi-lágban. Még csak vetélkednem sem kell senkivel, annak adok, akinek akarok, sőt én el sem akartam fogadni az örökséget, mert azt hittem, hogy csak egy rozoga épület, amit a nagybátyám rám hagyott. És higgye el, az anyám is azt hitte, látni kellett volna az arcát, amikor közöltem vele a tényt, ha akarom, gazdag lehetek. Na, ami igaz, az igaz azért volt egy-két különös megjegyzé-se.
— Ne ijedjen meg kisasszony, én nem akarom gyanúsítani, csak arra gon-dolok, hogy véletlenül nem hallott e valamit, pontosabban, nem emlékszik e valamire, az apja, és az anyja beszélgetéseiből, vagy talán a vitáiból olyan dolgokra, ami esetleg előbbre vinné a nyomozást. Például olyan különös megjegyzések is érdekelnek, amit az előbb említett.
— Mire gondol?
— Azokra a különös megjegyzésekre, az anyja részéről.
— Ne haragudjon meg hadnagy úr, de egyelőre nem mondanék az anyám el-len semmit, mert mi van, ha tévedett az öreg Garbóczi, és tévesen ítéljük meg az anyám szerepét ebben az ügyben, és ha valami olyat találok monda-ni, amit én nem jól értelmeztem, és kikiáltom gyilkosnak, és kiderül, hogy nem igaz, akkor hogy fogok az anyám szemébe nézni?
— Rendben van, én ezt tiszteletbe tartom, de, tudnia kell, hogy azaz illető, aki az ön életére tört, azokat akarja megölni, akiknek valamilyen köze van a Garbóczi gyerekek halálához. Ugye ön az egyik, akinek köze van hozzá, és ezt a köze van hozzá-t, tudja, hogy értem.
— Nekem? Nekem miért lenne közöm az ők halálukhoz?
— Mondjuk, mert nem ők örököltek, hanem ön, és ha az igaz, amit a nagy-bátyja mondott az ügyvéd úrnak, már ami az apját és az anyját illeti, ugye tudja, hogy miről beszélek, akkor nem csak ön, hanem az anyja is nagy ve-szélyben van. És ha meggyilkolják bármelyiküket, akkor már késő lesz azon gondolkodni, hogy elmondja, vagy ne mondja el, amit tud. Mert kétségtelen, hogy mindenki mellé nem tudunk rendőrt állítani, különösen akkor nem, ha nem tudjuk, hogy ki mellé is állítsuk azt a rendőrt. Az lenne a legjobb, ha megtalálnám az anyját, és ő is a villában tartózkodna, de ez ugye nem lehet-séges, mert a nagybátyja végrendeletileg megtiltotta.
— Az engem nem érdekel, mert ha elvesztem a vagyont, hát elvesztem. De, ha kiderülne, hogy az anyámat azért ölték meg, mert a végrendelet miatt nem engedtem be a villába, vagyis, előnyben részesítettem a pénzt, mint az anyámat, és ráadásul, még az is kiderülne, hogy ártatlan, akkor az én életem mit érne? Úgyhogy, ha gondolja, hozza oda az anyámat, és bárkit, aki ve-szélyben van, és itt a villában könnyebben meg tudja védeni. Higgye el, nem érdekel az örökség, én ebbe csak úgy bele csöppentem. Nekem jó volt, úgy ahogy volt, nem vágytam én soha többre az elégnél.
— Rendben, megkeresem az anyját, és megpróbálom idehozni. Ha nem, majd később elmegyek hozzá, talán akkor már otthon lesz. Addig is felkere-sem a Majtényi lányt. Viszontlátásra, kisasszony.
— Viszontlátásra, hadnagyúr.
— Szeretném itt találni, ha visszajövök. Rendben?
— Igen, hadnagy úr itt leszek.
— Gabalyodnak a szálak, nagyon gabalyodnak. De azért már nem annyira kuszák, mint tegnap, és talán sikerül minél hamarabb kibogozni, mielőtt még újabb gyilkosság történik. Mert ugye, mint kiderült, a kertésszel ugyanaz a méreg végzett, mint amivel Melinda kisasszonyt akarták megölni. Ez nem le-het véletlen, tehát megmérgezték. De miért? Hogy a gyanú rá terelődjön? De akkor a gyilkosnak várnia kellett volna, és nem még aznap megkísérelni egy gyilkosságot, Melinda kisasszony ellen, mert így hiába terelte a gyanút a ker-tészre. Mert ha a gyilkos nem lép, akkor azt hihette volna mindenki, hogy a kertész azzal a méreggel ölte meg magát, amelyikkel a kisasszonyt akarta a másvilágra küldeni. Az egyik Garbóczi gyerek a kertészé, de kié a másik? Ezt jó lenne megtudni, mert akkor csak annak az embernek a rokonságát kellene közelebbről megvizsgálni, mert több mint valószínű, hogy a gyilkost köztük kellene keresni… nocsak, az nem az ügyvéd úr autója? Mit keres itt? Mégis csak köze van… Nem, nem. Inkább kedve támadt egy kis magánnyomozásra. Majd rendre utasítom! Még az ajtót sem zárták be.
— Jó napot! Én arra számítottam, hogy a kisasszony itthon találom, de ön mit keres itt ügyvéd úr? Nem azt beszéltük meg, hogy elmegy az iratokért, és siet vissza a villába? Gyanúba akarja magát keverni, még jobban? Közlöm önnel, hogy ez sikerült. Eddig is a gyanúsítottak között volt, de most sikerült feljebb tornásznia magát a ranglétrán.
— Úgy! Szóval ő is gyanúsított! – kelt ki magából a Majtényi lány. Úgy jött ide, mint aki vezeti a nyomozást, mintha a rendőrség nem bírna megbirkózni az üggyel, és szükségük lenne az ügyvéd úr tanácsaira. Ha tudom, be sem engedem. Ügyvéd úr, ön becsapott engem. Legyen szíves, hagyja el a háza-mat, mert ha nem távozik azonnal, feljelentem!
— Jó, megyek. De biztos vagyok benne, hogy… de az ügyvéd nem tudta be-fejezni a mondatot, mert a hadnagy a szavába vágott.
— Ügyvéd úr, még mielőtt felelőtlen kijelentéseket tenne ügyvéd létére, ké-rem, távozzon, és tegye azt, amivel megbíztam magát, vagyis, menjen az ira-tokért, és vigye el a Garbóczi villába.
— Bocsánat, igaza van hadnagy úr. Viszontlátásra, és ne haragudjon kis-asszony, elvesztettem a fejem.
— Nem is tudom minek kellett nekem ide jönnöm? – gondolta az ügyvéd – most a hadnagy úr azt hiszi, hogy tényleg közöm van a gyilkossághoz, és a merénylethez, amit Melinda ellen követtek el. Most már mindegy, bemegyek az iratokért az irodába, és elviszem a villába. Igaz, azokban semmit sem fog találni a hadnagy úr, ami előbbre vinné a nyomozást, és lehet, hogy ezek után azt fogja hinni, hogy eldugtam azokat, amelyik az ügyhöz kapcsolódik. Sietek, nehogy amíg én össze-vissza mászkálok, valami baj érje Melindát. Vonzódom hozzá, nagyon is. És ő? Ő vajon érez e valamit irántam? Azért, ez a pár nap kevés volt arra, hogy érezzen valamit is irántam, különösen így, hogy céltáblájává vált egy gyilkosnak. Hogy gondolhatom azt, hogy azzal foglalkozzék, vagyis, szóval felejtsük el a vonzódásomat, addig, amíg le nem zárul ez az ügy, amíg a gyilkos kézre nem kerül. Itt is vagyok, felmegyek a papírokért. – de az iroda ajtó előtt lemerevedett, mert olyat látott, amire még álmában, sem mert volna gondolni. – hüm, ez az ajtó úgy néz ki, mint ame-lyiket felfeszítettek. Ide betört valaki, de vajon mit akart elvinni? Telefonálok a hadnagy úrnak… ajjaj, azt fogja gondolni, hogy én törtem fel az irodámat, hogy eltüntessek valamilyen fontos iratot. Megint bajba kerültem. Ha nem mondanám el? De ha rájön, akkor még nagyobb bajba kerülök. És miért ne jönne rá? Hisz bárki észreveheti, az ajtón hogy feszegetve van.
— Jó estét kolléga. – köszönt rá az egyik ügyvéd a másik irodából. – Látom, észrevette, a felfeszített zárat. Körülbelül húsz perce láttam meg, és ugye nem baj, de kihívtam a rendőrséget?
— Dehogy baj, sőt, nagyon örülök. – és mindjárt az jutott eszébe, hogy így bizonyítva van, hogy nem ő tört be az irodába, mert talán éppen akkor volt, Majtényi Erzsébetnél.
— Akkor jó. – mondta a másik ügyvéd. – Gondolom, megvárja őket. Én min-den esetre haza megyek.
— Nem hiszem, hogy jó ötlet.
— Igaza van, úgy is megkeresnek, hiszen én vettem észre, hogy betörtek, és én hívtam ki a rendőröket. Na jó, maradok, pedig sok dolgom lenne, fel kell készülni a holnapi tárgyalásra. Nem nagy ügy, de akkor is munkát igényel, és én már ilyenkor otthon szeretek dolgozni. Nem baj, majd felkészülök itt. Az irodámban leszek, ha keresnek.
— Hova mehetnék? – töprengett Melinda anyja – Meg akartak ölni… Meg akartak ölni! A villába nem mehetek, összevesztem Melindával és a végren-deletben is, megtiltotta, az a vén mocsok. Vén mocsok? És én, én nem va-gyok az? Gábor, a testvére, nem volt az? Az a vén mocsok védett minket még akkor is, amikor a családját úgy mond, elpusztítottuk. Mert nem csak a két gyereket öltük meg, hanem a feleségét is. Igaz, őt nem közvetlenül mi, hanem elemésztette magát a két gyerek halála miatt. Vagyis mégis csak mi öltük meg őt is… De miért nyitották rám a gázt? És ki? Arra számítottak, ha haza megyek, feloltom a villanyt, és akkor, bumm, felrobbanok a házzal, de megéreztem a gázszagot, és nem nyúltam a kapcsolóhoz. De ki a fene lehet, aki meg akar ölni? És most itt állok, és nincs hova mennem. Illetve lenne, csak nem merek haza menni. Csak nem a vén Garbóczi fizetett le valakit, hogy öljön meg, ha ő már meghalt. Lehet. Lehetséges, hogy még csak vélet-lenül se terelődjék rá a gyanú. Úgy gondolta, hogy halála után megfizet min-denért. De megtehette volna ezt életében is, ha nem is megöl minket, de tönkre tehette volna a testvérét azzal, hogy a börtönbe juttatja, és akkor be-fellegzett volna az egész családnak. Mert ugye akkor mi lett volna Melindá-val? Én képtelen lettem volna a legjobb iskolába járatni. Sőt, még így is a nagybátyja fizette az iskolát, ha nem is mind, de javarészt. És a kapcsolatai, mert mondjuk meg az őszintét, abban az időben Melinda nem volt a legjobb tanuló. Tehát kellett a protekció ahhoz, hogy bejusson abba az iskolába. Rendőrök… Mit akarhatnak? – amint igazoltatták Garbóczinét, az egyik rendőr máris felhívta a hadnagyot.
— Megtaláltuk, hadnagy úr, Garbóczinét.
— Adja át neki az URH-T.
— Jó estét asszonyom. – köszönt bele az URH-ba a hadnagy. Már mindenütt kerestük.
— Jó estét… – köszönt vissza Garbócziné. Majd kérdezte. Kerestek? És ha kerestek, akkor miért? Mit követtem el rendőr urak?
— Semmit asszonyom, legalábbis remélem. Ide kellene jönnie a Garbóczi villába, a kollégáimmal.
— Nem! Oda nem megyek! Oda nem mehetek…
— Pedig a hadnagy úr szerint nagyon fontos lenne, hogy oda menjünk. – szólt közbe az egyik rendőr.
— És vajon miért lenne olyan fontos?
— Ezt jobb lenne, ha ő közölné önnel, ott a villában.
— Nem, akkor sem mehetek oda, nem tehetem, mindent tönkre tennék. Nem szeretnék ártani a lányomnak.
— Erőszakkal nem vihetjük oda, de mielőtt elmenne, kérem, beszéljen még a hadnagy úrral.
— Ugyan minek? Nem látom semmi értelmét.
— De kérem, a kedvemért. – már-már könyörgött a rendőr.
— Jó, adja vissza azt a beszélőt, beszélek vele, tulajdonképpen úgy is van neki mondanivalóm.
— Hadnagy úr, adom Garbóczinét, kérem, beszéljen vele még egyszer, mert nem akar a villába jönni velem.
— Asszonyom, kérem, jöjjön a rendőrökkel a villába, nem kertelek, lehet, hogy életveszélyben van, lehet, hogy meg akarják gyilkolni, és itt a villába, nagyobb biztonságba lenne.
— Igen, hadnagy úr, valaki meg akar ölni, már megpróbálta, ki nyitotta a gázt a házamba, de észre vettem, mielőtt felkapcsoltam volna a villanyt.
— Na, pontosan azért kell idejönnie.
— Nem tehetem, meg van tiltva. És… és a lányommal sem vagyok most, hogy is mondjam, a legjobb viszonyban.
— Éppen a lánya mondta, hogy hívjuk ide, nem érdekli az örökség, nem venné a lelkére, ha ön, vagy bárki más meghalna a vagyon miatt.
— Biztos, hogy ezt mondta?
— Higgyen nekem, kérem, miért csapnám be?
— Jó, rendben van, oda megyek.
— Köszönöm a megértését, várjuk.
— Eljön, hadnagy úr? – kérdeztem, pedig már tudtam, hogy ide jön.
— Igen, kisasszony. Ide kísérik a kollégák. Mondta az anyja, hogy nincsenek jóban, persze ezt én tudtam, illetve sejtettem, csak annyit tudtam biztosan, hogy nem jöhet ide, mert a nagybátyja így hagyta meg a végrendeletében. Ha szabad megkérdeznem, miért vesztek össze az anyjával?
— Bonyolult história ez hadnagy úr. Ezt így elmondani…
— Hosszú? Nem baj, ráérek.
— Nem olyan hosszú, illetve, de mért ne mondhatnám el, úgyis megígértem a házbelieknek, így legalább ők is halják. Ezzel még tartozom nekik. Nos, azért vesztem össze az anyámmal, mert nem tudta elviselni azt, hogy egy hónapig itt leszek a villában nélküle, és, hogy teletömik a fejemet mindennel, vagyis ő attól fél, hogy megtudok egyet-mást, amit esetleg nem kellene meg tudnom. Mondta, hogy szerinte nem is kell betartani ezt az úgynevezett fej-mosó egy hónapot, de én ragaszkodtam hozzá, mert én tudni akarok min-dent, amit lehetséges, kerüljön bármibe is. De azért arra nem számítottam, hogy ilyen sokba kerül, hogy még az életemre is törnek. És akkor még ott van a mások élete is. Például a kertész… Ő adta a legtöbbet ebben az ügy-ben.
— És Alika. Jó, tudom, ő csak egy kutya. – mondta Gizike, de még hozzátet-te.
— Szóval tudják hogy értem.
— Igen Gizike, csak egy kutya, de ez a kutya megmentette az életemet, mert ha akkor nem nyalja fel a kávét, nem tudtuk volna meg, hogy meg akarnak ölni, és lehet, hogy már nem is élnék, mert nem lennének itt a hadnagyúr-ék, és ki lennék szolgáltatva a gyilkosnak.
— A gyilkost ez nem riasztja vissza, amit bizonyít az, hogy a törzsőrmester itt volt a hallban, és attól függetlenül megkísérelték másodszor is megölni, és senkin nem múlott, hogy ez nem sikerült, csupán a véletlennek köszönhe-tő. – jegyezte meg a hadnagy, de alig mondta el a mondókáját, bejött az egyik rendőr és mondta.
— Hadnagy úr jöjjön ki az autóhoz, URH-n keresik.
— Hadnagy úr, megint én vagyok.
— Mondja őrmester.
— URH-n kaptuk a jelentést, hogy betörtek, Alföldi ügyvéd úr irodájába. Az ügyvéd úr szerint, már ahogy meg tudja állapítani ilyen rövid idő alatt, nem vittek el semmit, ő azt mondja azért, mert nem is volt mit elvinni, ami össze-függ a Garbóczi üggyel. Mert ő meg van róla győződve, hogy azért törtek be az irodájába, hogy hátha találnak valamilyen kompromittáló iratot. De azt ál-lítja, hogy ilyen ott nem volt, ezt megmondta a hadnagyúrnak is. Azt kérdezik a kollégák, hogy engedjék el, vagy vigyék a rendőrségre kihallgatni.
— Kísérjék ide, a Garbóczi villába, és hozza magával a papírokat. De egye-nesen ide, sehova nem tehet kitérőt. Elegem van a magán akcióiból.
— Mi történt? – kérdeztem, amikor bejött a hadnagy úr.
— Betörtek az ügyvéd úr irodájába. – válaszolta a hadnagy.
— Mert nem azt csinálta amit hagytam, hanem magánakciózik.
— Miféle magán akciókról beszél. Az ügyvéd úr is gyanúsított?
— Nem, az ügyvéd úr nem gyanúsított, legalábbis még most nem az. De, ha továbbra is megy a maga feje után, könnyen bajba keverheti magát. Mindig talál magának valamit, valami okot, amivel fel tud bosszantani.
— Hadnagy úr, megjött Garbóczi né. – szólt be az egyik rendőr az ajtón.
— Köszönöm, őrmester, küldje be.
— Nem mer bejönni. Nem hiszi el, hogy a lánya megengedte, hogy ide jöj-jön, úgy véli, ön találta ki ezt azért, hogy ide csalja, hogy ki tudja hallgatni.
— Mondja meg neki, ha ki akarom hallgatni, nem kell, hogy idecsaljam, bevi-tethettem volna a rendőrségre is. Úgyhogy, jöjjön be! Ne kéresse magát, ha már eddig eljutott.
— De, ha nem akar?
— Győzze meg.
— Hogyan?
— Ez az ön dolga.
— Majd én ki megyek és behívom – mondtam.
— Köszönöm, Melinda kisasszony, nagyon hálás vagyok érte. Semmi ked-vem nem lett volna ahhoz, hogy vitába bocsátkozzam az anyjával. Lehet, hogy egy félóráig is győzködhettem volna.
— Semmiség, ennyit igazán megtehetek önöknek azért, hogy éjszakákat vir-rasztanak miattam.
— Ez a munkánk, ha nem itt, akkor máshol. – és ekkor belépett az ajtón az anyám.
— Jó estét. Szerbusz lányom.
— Csak bemert jönni, Garbócziné?
— Igen, hallottam, hogy a lányom be akar hívni, ezért adtam rá a fejemet.
— Jó napot asszonyom, régen láttam.
— Én is önt, Gizike.
— Semmit nem változott ez alatt a pár év alatt, szinte ugyan úgy néz ki, mint amikor elmentek innen.
— Szinte, de csak szinte… Nagyon fáradt vagyok, nem mehetnék be vala-hova, hogy ledőljek egy órácskát?
— Láttam az anyám szemében valami huncutságot, biztosan azt gondolta, hogy a pihenést imitálva, összeszedi a gondolatait.
— Dehogy nem. Természetesen, ha Melinda kisasszony egyet ért velem. – mondta Oszkár bácsi.
— Ó, persze. Oszkár bácsi, kísérje fel az anyámat valamelyik szobába.
— Azonnal Melinda kisassz… Máris.
— De, Garbócziné. – szólalt meg a hadnagy úr. – Minél hamarabb fel szeret-nék önnek tenni egy pár kérdést, ezért ha kipihente magát, kérem, keressen meg.
— Tudtam én, hogy nem pusztán jó akaratból hoztak ide. Ide hozatott, hogy ki tudjon hallgatni, pedig én semmit nem tudok. Csak azt, hogy valaki a há-zamba járt, kinyitotta a gázt, hogy felrobbantson.
— Nem értem, ezek után mi a furcsa abban, ha fel akarok tenni néhány kér-dést? Ha nem foglalkoznék az üggyel, akkor az volna a baja. Máskülönben, én összefüggést látok az ön elleni, és az itteni gyilkossági kísérletekben, na és a kertész meggyilkolásában.
— Nem értem? – döbbent meg anyám. Milyen gyilkossági kísérletről beszél hadnagy úr?
— Igaz, ön még nem tudja. A lányát akarták megölni, már kétszer is, és a kertészt, meg is ölték.
— Akkor azért van itt ön. Ez borzasztó! A lányomat, de miért?
— Azon vagyok, hogy kiderítsem.
— Eddig is rosszul éreztem magam, de most, most… Megyek, lefekszem. Még ma beszélhet velem, hadnagy úr.
— Jöjjön, asszonyom, megmutatom a szobáját.
— Köszönöm Oszkár, menjünk.
— A hír hallatára teljesen letört lett az anyám, fel is ment pihenni, de mint később kiderült, gondolkodott, és elhatározta magát. A letörtségét Gizike is észrevette, amit szóvá is tett.
— Teljesen letört ez az asszony, ami nem is csoda, hisz a lányát akarták megölni. Minden anya így reagálna.
— De jut eszembe, még mielőtt elfelejteném, az emberek, akik a kertben irt-ják a gazt, behoztak egy kulcsot.
— Miféle kulcsot Gizike? – kérdeztem.
— Én nem tudom, csak annyit mondtak, hogy a kertben a kisajtóból vették ki, ahol ma irtották a bokrot.
— És ott van valamilyen ajtó?
— Én nem tudom, nem szoktam arra járni. Mert akkora hatalmas bokor volt, hogy ha belekeveredtem volna, még mindig benne kóvályognék.
— Ennyire hatalmas bokor tudott kifejlődni az óta, amióta meghalt Garbóczi úr? – kérdezte a hadnagy.
— Nem, nem. Már akkor is meg volt, amikor még az úr élt, sőt, én itt vagyok húsz éve, de az már akkor is meg volt, és már akkor is hatalmas volt.
— És miért nem lett kivágva. Már csak azért kérdezem, ha nekem ilyen vil-lám lenne, nem tűrnék meg ilyen nagy gazt.
— Ezt én is furcsállottam, – mondta Gizike – mert mindent olyan rendbe tar-tatott Garbóczi úr, de ezt a bokrot kifejezetten megtiltotta, hogy kivágja bár-ki. Azért mondom, hogy bárki, mert ha betette a lábát valamilyen kertészse-géd, mindjárt azzal akart jó pontot szerezni Garbócziúrnál, hogy ki akarta ir-tani a bokrot. Meg is tette volna, de mindig meg kellett kérdezni, hogy hova vigyék azt az irdatlan sok gallyat, ami lesz, ha kivágja a bozótot. És akkor ér-te őket a hidegzuhany. Az úr elővette a kertészt, hogy ha idehívja ezeket az embereket, miért nem ügyel rájuk. Miért hagyja, hogy kivágják a bokrot? Két alkalom után már a kertész azzal kezdte minden új embernek, hogy a bokor-hoz hozzá nyúlni tilos. De még így is volt, aki megkerülte, és csak megkér-dezte Garbóczi úrtól, hogy kivághatja-e. Nem fért a fejükbe, miért kellene meghagyni egy ilyen dzsungelt.
— És ön ezek szerint nem tudja, hol van az a kisajtó? – kérdezte a hadnagy.
— Nem, egyáltalán nem. – mondta Gizike – Nem szoktam arra járni. A zöld-séges a másik irányban van, a villa háta mögött.
— És ki tudna engem oda vezetni?
— Akár én is. Odavezetni oda tudom, mert tudom, hogy hol van az a bokor, csak ritkán járok arra.
— Meg én is oda tudom vezetni. – mondtam. Gyerekkoromban játszottunk ott. Bújócskáztunk az unokatestvéreimmel. Egyszer rászedtek, hogy bújjak bele a bokorba, és nem tudtam kijönni belőle. Az unokabátyám direkt rám akasztott négy-öt tüskés gallyat. Úgy megijedtem, hogy elkezdtem torkom szakadtából ordítani, ezt az ordítást szó szerint értse. Jól emlékszem, pont te jöttél ki először, Gizike, és én olyan hálás voltam. Azt hiszem, akkor szerette-lek meg igazán. Azt hittem, hogy soha nem tudok kiszabadulni, mert az uno-katestvéreim azt mondták, hogy ők bizony nem szólnak senkinek, majd va-lamikor megtalálják a csontvázamat. Azután jött a nagybátyám is, kivettetek a gallyak közül, és a nagybátyám mind a hármunkat megbüntetett. Vagyis elvert minket. Csorgott belőlem a vér a tüskéktől, meg plusz a verés, de nem bántam, mert kapott a két testvér is, és azt nekem olyan jó volt látni, de olyan jó. Hát ilyen kalandom volt nekem a bokorral, hadnagy úr. Úgy hogy én is oda tudom vezetni önt, mellesleg, nincs messze, de ott most nagyon sötét van.
— Nem baj, viszünk lámpát. Vagy, autóval nem lehet oda menni? Mert akkor meg van oldva a lámpakérdés.
— Á nem. Fák vannak arra, nem fér el az autó.
— Akkor, Gizike, kerítsen lámpákat, ha megkérhetem.
— Megyek, hadnagy úr.
— Ön emlékszik arra, hogy hol van ez az ajtó, kisasszony? – kérdezte a hadnagyúr.
— Fogalmam sincs, hogy hol lehet, – mondtam – én nem emlékszem rá. Pe-dig annak idején bebarangoltam a kertet széltébe-hosszába. Igaz, miután megtörtént az incidens, arra gondolok, miután szinte bezárt magába a bokor, kerültem azt a környéket, mindig rossz érzésem támadt, ha arra kellett men-nem.
— Ez érthető. Nem baj, majd kimegyünk, és megnézzük, mi is az a kisajtó, lehet, hogy csak egy régi, beomlott pince. – mondta a hadnagy úr.
— Igen… De az is lehet, hogy azért nem hagyta kivágni azt a gazt a nagybá-tyám, hogy álcázza azt az ajtót. Nem gondolja, hadnagy úr?
— Végül is lehetséges, különben mi értelme lenne az egésznek. – nyílt az aj-tó, bejött egy rendőr, és mondta.
— Hadnagy úr, meghozták az ügyvédurat a kollégák.
— Jó estét, hadnagy úr, jó estét mindenkinek. – köszönt Zoltán, mint aki most van itt először.
— Ügyvéd úr, meg van elégedve magával?
— Mire gondol?
— Csak arra, amíg ön nyomozósdit játszott, addig lehet, hogy elvittek az irodájából, valamilyen fontos iratot.
— Nem vittek el semmit, és semmiféle iratot. A páncélszekrényt nem törték fel, nem tudták feltörni, úgy vélem, hogy nem profi volt, vagy voltak. Itt van a páncélszekrény tartalma. Már az irodámban átadtam a rendőröknek, sőt, én csak kinyitottam az ajtaját, és mondtam a kollégáinak, hogy ők vegyék ki, ami benne van, nehogy az legyen, hogy valamit elemeltem belőle.
— Ügyes, ügyvéd úr nagyon ügyes. Mellesleg lehet, jól tette, hogy nem mindjárt az irodába ment, mert kitudja, mi történt volna, ha meglepi a betö-rőt. Lehet, hogy talán meg is öli önt.
— Ez eddig eszembe sem jutott. De lehet, ha mindjárt oda megyek, elkapom a szemetet!
— Az lehet. Ha bír vele. És ha nem? Ki tudja ki az, és milyen erőben van. És akkor még mindig ott van az, hogy azon kívül, hogy betört az irodájába, mást egyelőre nem tudtunk volna rábizonyítani.
— Az lehet, de legalább tudtuk volna, hogy ki az illető, vagy esetleg csak megbízták, és ha elmondjuk, hogy miben segédkezik, inkább vallott volna, minthogy belekeveredjen egy gyilkossági ügybe.
— Ez is előfordulhatott volna, de én még mindig azt mondom, hogy jobb volt így. Inkább később derítsem ki, hogy ki a tettes, mint hamarabb, de több áldozattal. – Gizike jött be a hallba.
— Jó estét ügyvéd úr.
— Jó estét Gizike. – a köszönés után a hadnagyúrhoz fordult, majd mondta.
— Itt vannak a lámpák, hadnagy úr.
— Jó, akkor menjünk. – mondta a hadnagy.
— Milyen lámpák? – kérdezte Zoltán. – És minek ez a sok lámpa?
— Csak jöjjön, ha van kedve, majd közben elmondom. Nem biztos, hogy ér-dekes, de utána járunk. Az van, hogy a munkások találtak egy ajtót, benne a kulccsal, a kulcsot behozták, mi pedig most megyünk megkeresni a hozzá-való ajtót.
— És, hol azaz ajtó?
— Állítólag a villa háta mögött, volt egy nagy bokor, azt most kivágták, és ott valahol, de hogy hol, azt senki nem tudja, se Oszkár, se Gizike, senki. Il-letve a bokorirtók, ők tudják, de ők már haza mentek.
— Itt vagyunk. Vigyázzanak, nehogy elessenek. Tudják, a stipákok, amibe Melindát majdnem belelökték. – mondta Gizike, holott neki kellett volna a legjobban vigyáznia. – meg is jegyeztem.
— Rendben Gizike, de maga is vigyázzon, hisz ön vezet minket.
— Én ezen a falon nem látok semmiféle ajtót, és önök? – kérdezte Gizike.
— Nem, én sem. – mondta az ügyvéd úr, majd még hozzátette. – Ez egy kő-fal, még csak egy lyukat sem látok rajta, nem még egy ajtót. Mit szól hozzá, Hadnagy úr?
— Hogy mit szólok hozzá? Én sem látok semmi szokatlant. Oly annyira, hogy merem állítani, hogy ezen a kőfalon nincs semmiféle ajtó. Valamit biz-tosan félre értett Gizike.
— Nekem azt mondták az emberek, hogy ott volt az ajtóban a kulcs, ahol a bokrot kivágták. Hát a bokor itt volt, innen vágták ki.
— Így nem jutunk semmire, – mondta a hadnagy. – majd holnap megkérdez-zük azokat az embereket arról az ajtóról, most pedig menjünk vissza a villá-ba, mert csak azt fogjuk elérni, hogy mind megfázunk.
— Azért valaminek csak kell lenni, máskülönben honnan vették a kulcsot azok az emberek. – szolt Zoltán, és még egyszer átvizsgálta lámpájával a kő-falat.
— Biztosan igaza van, ezért fogjuk őket megkérdezni holnap, de most lát-hatja ügyvéd úr, hogy semmire nem jutottunk.
— Nem, ez így igaz. Engem nagyon izgat, alig várom, hogy reggel legyen. De miért nem hozatja ide most, azokat az embereket?
— Mert szerintem, reggelig várhat a dolog, ügyvéd úr.
— Nem kellene mindnyájukat, csak egyet. – próbálkozott még egyszer, Zol-tán, de a hadnagy, hajthatatlan maradt.
— Mondom, reggelig várhat. Én is azt gondolom, amit ön, szerintem is van jelentősége annak az „ajtónak”, de sem az ajtó nem szalad el, sem pedig az emberek.
— Jó, megértettem. Várunk reggelig. – nyugodott bele, az ügyvéd úr. köz-ben visszaértünk a villába, jólesett a meleg, hideg volt kint. Alighogy beér-tünk, Gizike mindjárt a feladatára koncentrált. Hiába, vérbeli házvezetőnő.
— Megyek, hozok be valami meleg italt, majd utána, készítek vacsorát. Ve-lünk eszik, hadnagy úr? – az jutott az eszembe, hogy engem meg sem kér-dez, hogy meg akarok-e hívni valakit egyáltalán. Látszott, hogy az ilyen ügyekben mindig ő döntött. Vagyis, szabadkezet kapott attól a „goromba” nagybátyámtól.
— Nem akarok zavarni. – mondta a hadnagy.
— Egyáltalán nem zavar, sőt, ürülnék neki, ha velünk tartana. Ahol van öt-nek étel, ott akad a hatodiknak is. – tettem hozzá, de csak azért, hogy kise-gítsem Gizikét.
— Ebben az esetben köszönöm, mert még nem áll szándékomban elmenni, még várok, és ki kérdezem az anyját, talán tud valami okosat mondani ne-kem.
— Itt vagyok, – szólalt meg anyám a lépcső tetejéről – állok rendelkezésére, hadnagy úr.
— Hamar kipihente magát.
— Semmit nem aludtam. Azt hittem, úgy el fogok aludni, hogy egy óráig fognak költögetni mire életet vernek belém. Lehet, hogy úgy lett volna, ha ön nem mondja el az itt történteket. Nagyon felzaklattak az itteni események. Ál-landóan az, járt a fejemben, ki lehet az, aki meg akarja ölni az én lányomat.
— Éppen ezért fontos, hogy válaszoljon a kérdéseimre, és ha valamit tud, de nem kérdezem, kérem, mondja el a lánya érdekében.
— Megteszem, nekem mindennél fontosabb a lányom, ezért nem fogok el-hallgatni semmit.
— Nagyszerű! Akkor talán menjünk be egy üres szobába, ahol nyugodtan tudunk beszélni egymással. Oszkár, tudna nekünk egy szobát, ahova elvo-nulhatunk Garbóczinéval, hogy kikérdezhessem?
— Természetesen, jöjjenek velem.
— Kíváncsi lennék, mit mond az anyám a hadnagyúrnak. – fordultam Zol-tánhoz.
— Szerintem, amit tud, mindent el fog mondani, mert rá jött arra, hogy se-gítheti a nyomozást, és így megvédheti önt.
— Úgy néz ki, mégis igaz, amit a nagybátyám állított, mármint az, hogy a szüleimnek a keze benne volt az unokatestvéreim halálába.
— Igen úgy néz ki, nagyon sajnálom, ezt nem akartuk, csak azt, hogy a nagybátyáról megváltozzon a véleménye, hogy ne tartsa rosszabbnak, mint amilyen volt valójában.
— Hagyja, Zoltán. Ezt a forgatókönyvet nem ön írja, legalábbis, most már nem.
— Sajnos ez igaz.
— De tudja, Zoltán, engem nagyon izgat valami.
— És mi lenne az?
— Vajon milyen ajtót találtak az emberek?
— Higgye el Melinda, hogy én is nagyon kíváncsi vagyok rá, de ezt csak holnap fogjuk megtudni. Valamit kombinálok, de még nem merem kimonda-ni, mert félek, hogy egy oltári nagy hülyeség.
— Nem baj, azért csak ossza meg velem.
— Nem lehet, ma már ügyvéd létemre elkövettem egy baklövést, nem aka-rom, hogy ráadásul még hülyének is nézzenek. Mert a végén még híre megy, és akkor visszaadhatom az ügyvédi diplomámat.
— Jó, akkor kombinálok én maga helyet is. Szerintem, azt akarja mondani, hogy ha létezik, azaz ajtó, azon keresztül be lehet jutni a villába.
— Ezek szerint, mégsem olyan hülyeség, amit kigondoltam?
— Szerintem nem. De ez a hadnagyúrnak hogy-hogy nem jutott eszébe?
— Eszébe jutott egészen biztos, csak ő óvatosabb, mint mi, nem akar feles-legesen állást foglalni olyan dologban, amiben nem biztos, és neki van iga-za. Máskülönben, miért tartotta volna fontosnak, hogy kimenjen megnézni sötétben, azt az ajtót.
— Mi nem bírjuk megállni, hogy ki ne mondjuk azt, amit gondolunk.
— Én, nem bírom megállni. Én, mondtam ki, ön nem.
— Nem mondtam ki, de tudta, hogy mit akarok mondani.
— Ez igaz, éppen ezért nem is biztos, hogy olyan nagy hülyeség. – ekkor ki-nyílt, azaz ajtó, amelyiken nemrég bement a hadnagyúr, és az anyám. Az anyám? Én most egy megtört öregasszonyt láttam kijönni abból a szobából. Hallottam, amint a hadnagyúr mondta.
— Köszönöm Garbócziné, sokat segített, de tudja, hogy ez egy beismerő vallomás volt?
— Igen, tudom. És most ugye letartóztat?
— Nem tehetek mást. Jöjjön, menjünk ki, és utasítom a kollégákat, ők majd bekísérik a rendőrségre.
— Sajnálni fogom a lányát, de nem tehetek mást.
— Igen, ez nekem is kellemetlen lesz, de higgye el, már nagyon bántott a lelkiismeret, még ha nem is látszott.
— Törzsőrmester!
— Igen, hadnagyúr.
— Kísérje Garbóczinét a rendőrségre, le van tartóztatva Bilincset, csak kint tegye rá.
— Értettem.
— Letartóztatták az anyámat? – kérdeztem, ahogy szinte szaladtam, anyám felé.
— Igen kisasszony, kénytelen voltam megtenni.
— Tehát mégis igaz, amit a nagybátyám állított? – kérdeztem az anyám felé fordulva, de a hadnagyúr válaszolt a kérdésemre.
— Igaz, sajnos igaz, kisasszony. – majd kivitték az anyámat, és még a had-nagyúr hozzátette.
— És a nagyobb bűnt az anyja követte el, vagy csak a férjét védi. Attól tar-tok, ez már soha nem fog kiderülni, ha csak, az anyja nem dönt másképp. Pedig így az ítélet sokkal súlyosabb lesz. Mondtam neki, ha a férje volt a fő-bűnös, mondja el, neki már úgy is mindegy, de hajthatatlan volt. Szerette a férjét, még halála után sem akarja bántani. Pedig neki egyszerűbb lenne, sok asszony rá kenne mindent a férjére, csak hogy ő megússza a legkevesebb büntetéssel. Ő nem ilyen.
— Kész a vacsora, teríthetek? – lépett be ebben a drámai pillanatban Gizike. Látta, hogy nem a legjobb pillanatban jött, már fordult volna vissza, de én felemeltem a kezem, és mondtam.
— Terítsen Gizike.
— Ha megengedik, én mégis csak inkább elmennék, még akadt egy kis dol-gom. – mondta a hadnagyúr.
— De azt mondta hadnagy úr, hogy még marad. – erősködtem.
— Igen, de már az anyját kihallgattam, így most egyelőre itt nincs dolgom. Természetesen az egyik kolléga itt marad, amíg az őrmesterúr ide nem ér. Jó éjszakát, holnap találkozunk. Ja igen, a munkások várjanak meg itt a ház előtt, és ügyvéd úr, semmi magán akció!
— Nem lesz magán akció, hadnagyúr, megígérem.
— Kár, hogy nem találtuk meg azt az ajtót, – gondolkodott útközben a had-nagy – mert ha kiderülne, hogy azon keresztül be lehet jutni az épületbe, ak-kor az megmagyarázná azt az esetet, amikor Melinda kisasszonyt lelökték az erkélyről. Ha, fel lehet jutni, ha egyáltalán be lehet jutni a villába. Majd hol-nap kiderül. Majd a melósok megmutatják azt az ajtót. Addig is, szólok a rá-dión az őrmesternek, hogy mindenki a hallba tartózkodjon. De lehet, hogy még bent lesz a rendőrségen, és majd ott elmondom neki, miért kell, hogy ne menjenek be a szobába aludni. Azt is közlöm vele, hogy ez csak egy felte-vés, tehát nem biztos, hogy van egy olyan bejárat, amit senki sem tud, hogy létezik. Az ügyvédúr is biztos sejti, hogy miért lett volna fontos tisztázni ezt az ajtókérdést. Nagy a szorongás a villában, biztos ezekről a dolgokról be-szélgetnek most is.
— Vajon mi fog még kiderülni ebben az ügyben. A kertész meghalt, az anyámat letartóztatták, engem már kétszer meg akartak gyilkolni, mi jöhet még Zoltán? Ugye még ön sem számított ilyen dolgokra?
— Nem, egyáltalán nem. Én csak arra számítottam, hogy meg kell győznöm arról… Arról, amit most már tud, és mindent kövessek el, annak érdekében, hogy fogadja el, amit a nagybátyja a végrendeletében hagyott. Még csak meg sem fordult a fejemben, hogy ilyen ügybe keveredek, és még gyanúsí-tott is vagyok. Igaz, ezt magamnak köszönhetem.
— De, ha bebizonyosodik, hogy létezik az a rejtekajtó, mert ugye, ha van, akkor rejtekajtó, hiszen senki nem tudja, hogy hol van, és hova vezet, akkor az egyik gyanútól megszabadul, és az nem kevés, sőt, szerintem már akkor a hadnagyúr nem is fogja önt gyanúsítani. Szerintem már most sem gyanúsítja jobban, mint bár ki mást, és nem is gyanúsította.
— Lehet, majd holnap minden kiderül, remélem. – Ekkor csengettek, és Oszkár beengedte az őrmesterurat.
— Jó estét, már itt is vagyok.
— Iszik egy meleg teát őrmester? – kérdezte Gizike.
— Köszönöm, jól fog esni.
— Töltök önnek. – e-közben, a másik rendőr köszönt, majd távozott.
— Majd én töltök, csak menjen Gizike, és végezze a dolgát, ha van, ha nincs, akkor pihenjen, vagy akár le is fekhet.
— Éppen a lefekvéssel kapcsolatban akarok mondani valamit, kérem, hall-gassanak meg.
— Mondja őrmester?
— Tehát, ha mód és lehetőség van rá, próbálják meg itt, a hallban megolda-ni a pihenést. Nem én találtam ki, a hadnagyúr kéri önöket erre.
— Igen, és nem tudja, hogy miért? – kérdeztem.
— Nem mondhatom el, sajnálom.
— Tehát, ön tudja?
— Nem tudom, mivel a hadnagyúr is, csak sejti.
— Akkor elárulok egy titkot, mi is tudjuk. Illetve csak sejtjük. A titkos bejárat miatt van, jól mondom?
— Nem mondhatok semmit.
— Mi sem mehetünk a szobánkba, Oszkárral? – kérdezte Gizike.
— Ez csak egy kérés, – mondta az őrmester – de örülnék, ha nem menné-nek. Maradjanak önök is itt, egy-két órát itt is lehet aludni, és ha majd vége lesz ennek, majd nyugodtan pihenhetnek ott, ahol akarnak.
— Jó, megértettük, őrmesterúr.
— Az éjszaka csendesen telt el, beszélgettünk, néha el-elszundítottunk, de alapjában véve nem történt semmi. Reggel lett, és mindnyájan megnyugod-tunk, hogy megúsztuk az éjszakát, nem törtek az életünkre. Amint kivilágo-sodott megkérdeztem.
— Milyen időnk lesz ma, Oszkár? Mit állapít meg, ha kinéz az ablakon. Tud-ja, ön az én időjósom?
— Szerintem jó. Jön fel a nap, ami remény arra, hogy kellemes, tavaszias idő lesz. De ez nem csoda, hisz tavasz van.
— Ez az, tavasz van, éppen ezért, a jó időből, nagyon hamar lehet rossz.
— Igaz, Melinda, de a tavasz után csak a nyár következik.
— Én most megelégednék egy kiadós, éjszakai alvással is. Úgy igazán, ágyban, párnák között. Kitudja hány napot, kell még a hallban eltöltenünk. A gyilkos meg nevet rajtunk, ha tudja, hogy itt nyomorgunk, mert félünk tőle.
— Majd csak sikerül megoldani a hadnagyúrnak ezeket a bűntényeket, és akkor majd megnyugodhatunk, és mindenki ott lehet, ott alhat, ahol akar.
— Úgy látom, megjöttek a munkások.
— Hívja be őket Gizike, mégsem lehet, hogy kint álldogáljanak ebben a hi-degben.
— Megszokták ők ezt az időjárást is, épp úgy, mint a rekkenő hőséget. Ne-kik, muszáj hozzászokni, mert máskülönben éhen halnának.
— Azért más, amikor dolgozik valaki, vagy csak úgy álldogál. Hívja be őket a konyhába, és kínálja meg őket valamivel. Biztos jól fog nekik esni a meleg étel, ital és mondja meg nekik, ne menjenek sehova, a konyhában várják meg a hadnagyurat, mert beszélni akar velük.
— Megmondom, Melinda.
— Talán meg kellene kérdezni őket, hogy milyen ajtót találtak. Megyek is, hátha megtudok valamit.
— Maga csak ne menjen sehova, Zoltán. Elfelejtette, mit mondott a had-nagyúr? Csak semmi magánakció, emlékszik. Megint bajba akarja magát ke-verni?
— Ugyan, mi baj lehet abból, ha elbeszélgetek az emberekkel?
— Abból még semmi baj nem lenne, de ön nem elégedne meg annyival, mert, ha megmondják, hogy, hol azaz ajtó, biztosan kimenne, ha vezet vala-hova, bemenne, és a hadnagyúr meg letartóztatná. Hiányzik ez magának? Miért akar mindenáron a feketelista élére törni? Nincs már így is éppen elég baja?
— Igaza van, éppen elég bajom van, de szeretném minél hamarabb elkapni azt a gazembert. Nekem az olyan rossz, hogy szenvedni látom, mert én…
— Mert ön? – már azt hittem olyat mond, ami nekem is tetszett volna, de meggondolta magát.
— Nem érdekes, nincs jelentősége, most még nincs.
— Mikor lesz jelentősége, és minek?
— Kérem, hagyjuk, majd egyszer.
— Mint ha az apámat hallanám. Ő is mindig azt mondta, majd egyszer. És ez lett belőle. Gyilkosokká váltak, azért, hogy én gazdag legyek. Arra nem is gondoltak, hogy esetleg nekem jobb lett volna, ha ezt az egészet nem kellett volna átélnem. Most már biztos, hogy nem kell az örökség, és se örökség, se anyám, és se szülőiránti tisztelet. Mindenem oda lett egy pár nap alatt. Nincs semmim, és senkim. Még a faluból is el kell költöznöm, mert itt már nem fo-gok tudni élni, mert ujjal fognak rám mutogatni, ott megy az a lány, akit gyil-kosság árán akartak a szülei vagyonhoz juttatni. Most mondja meg nekem, hogy maradhatnék itt ezek után?
— Sajnos igaza van, már túl nagy a nyilvánosság, így már csak azt lehet tenni, hogy elad mindent, és elmegy minél messzebbre innen.
— Gondolja, hogy meg akarok tartani bármit, ami ide köt? És gondolja, ha nincs ilyen nagy nyilvánosság, megtartottam volna bármit is, mintha misem történt volna? Hát nem! És nagyon sajnálom, ha ilyennek gondoltak a nagy-bátyámmal.
— Nem ilyennek gondoltuk, tudtuk, ha megtudja az igazságot, biztos nem kell semmi, amit így szereztek önnek a szülei. De azt is tudtuk, ha nem intéz-zük úgy a dolgot, hogy ide jöjjön, soha nem fogja megtudni az igazságot, ez viszont a nagybátyát zavarta volna, mert amíg ön él, vén mocsoknak tartotta volna, ami ugye nem helyén való, nem lehet egy embert éveken át azért el-ítélni, amit nem követett el. A bátyja tudta, nem a legjobb ember a földön, de az nagyon fontos volt a számára, hogy az unokahúga szemében ne legyen rosszabb, mint amilyen valójában volt, mert higgye el, szerette önt. A maga módján, nagyon szerette. – ki nézett az ablakon, majd mondta – megjött a hadnagyúr.
— Jó reggelt őrmester, levegőzik? – kérdezte a kint álldogáló rendőrt.
— Igen hadnagyúr, hosszú volt ez az éjszaka. Nagyon meg tudja viselni a szervezetet, ha állandóan ugrásra készen kell állni, és lesni mindenkinek a mozdulatát, mert nem tudni, ki mikor akar elkövetni valamilyen gazságot. Meg arra is gondoltam, ha valaki gyilkolni akar, lehet, hogy én lettem volna az első, hogy utána nyugodtan végezhesse a „dolgát”.
— Van benne valami, őrmester, úgyhogy nem is baj, ha éberebb volt a szo-kottnál.
— Jó reggelt, kisasszony, önnek is, ügyvédúr.
— Jó reggelt, önnek is, hadnagyúr. – köszöntünk vissza.
— Hogy telt az éjszaka?
— Vajon, hogy telhetett. Hol az egyikünk szunyókált el egy fél órára, hol pe-dig a másikunk. Természetesen az őrmesterúr kivételével. Nem tudom, med-dig fogjuk ezt bírni.
— Higgyék el, én sem aludtam semmit. Az éjszaka felét az irodában töltöt-tem, törtem a fejem, megpróbáltam összerakni a láncszemeket, de nagyon hiányos még. Az éjszaka másik felét, pedig otthon töprengtem át. Tudom, hogy itt a megoldás a szemem előtt, de valami miatt nem látom. Jut eszem-be, megjöttek a munkások?
— Meg, a konyhában várják, hogy behívja őket. – mondtam.
— Nagyszerű, én megyek hozzájuk, beszélek velük. – és elment a konyha fe-lé. Én pedig Zoltánhoz fordultam és mondtam – Látja, éppen elkapta volna a hadnagyúr, amint megszegi az ígéretét.
— Igaza van, jó, hogy hallgattam az okos szóra.
— Jó napot, uraim. – köszönt a munkásoknak a hadnagy.
— Jó napot. – köszöntek vissza ők is.
— Azért hagytam, hogy itt várjanak meg, mert mi kimentünk az este, de nem találtunk semmiféle ajtót azon a falon, ezért szeretném, ha megmutatnák, hogy hol van.
— Azért nem találta, mert nem a falon kell keresni, hanem a földön. – mond-ta egy ősz hajú, ötven év körüli ember, majd folytatta – mi meg voltunk róla győződve, hogy akik itt laknak, tudják, milyen ajtóról van szó.
— Tehát a földön… És, hova vezet, azaz ajtó?
— Fogalmunk sincs róla.
— Azt akarja mondani, hogy találnak egy rejtekajtófélét, és nem nézik meg, hogy mi van mögötte?
— Így igaz. Annyi ablak van ezen az épületen, ki mer valamit is csinálni, ami nem a munkájához tartozik. Az egyik kollégánk mondta, nehogy bemenjünk, mert meg találnak látni, sőt, még a kulcsot sem akarta, hogy bevigyük, de én azt mondtam, ugyan mi bajom lehet belőle. Úgy gondoltam, talán megkínál-nak egy felessel, de tévedtem, biztos eszébe sem volt annak az asszonynak, aki szokott kínálni minket. Úgy tudom, hogy ő a szakácsnő.
— Igen, Gizikének hívják.
— Na, nekiadtam oda azt a kulcsot.
— Önök négyen mindig együtt vállalnak munkát?
— Nem, a kertész keresett meg minket, ő szólt nekünk, eljött a faluba embe-rekért, és minket talált.
— Azelőtt nem is ismerték egymást?
— Dehogy nem, ő például a sógorom, ez a csibész meg a bátyám fia. Ezzel a bitanggal meg együtt jártam még iskolába is, pertu barátok vagyunk.
— Így ismerik egymást, és a négyük között egy bátor ember sem volt, aki bemert volna legalább nézni ezen az ajtón?
— Nem. Annyira ellenezte a kollégánk.
— És melyikük volt az?
— Az nincs itt, valamiért nem jött ma.
— Igen? Ő is a falujukba való?
— Nem.
— Akkor?
— Fogalmunk sincs róla. Nem ismertük azelőtt. Itt találkoztunk először. De meg is gyűlt vele a bajunk, nem hiszem, hogy eddig fizikai munkával kereste a kenyerét.
— Miből gondolja?
— Mert valahogy nem tudott hozzáállni a dologhoz. Ha nem vigyázunk rá, és nem a könnyebb munkát bízzuk rá, képes lett volna magát össze-vissza vag-dalni.
— Hogy-hogy könnyebb munkát?
— Úgy, hogy mi vagdaltuk ki, amit ki kellett, ő meg hordta csomóra valame-lyikünkkel, mert mi négyen váltottuk egymást, csak ő volt állandó gallyhor-dó.
— Értem… És, egyáltalán semmit nem tudnak róla?
— Nem, semmit. Illetve a kereszt nevét, azt tudjuk. Andrásnak hívták.
— András, András…
— Jó, menjünk, és nézzük meg azt az ajtót, lehet, hogy nincs is jelentősége, de ha az lesz, amire gondolok, akkor… De majd meglátjuk. Addig nem kom-binálok. – kijött a hadnagyúr az emberekkel a konyhából, és indultak a bejá-rat felé, de Zoltán megállította őket a kérdésével.
— A kulcsot viszi, hadnagyúr?
— Itt van nálam, tegnap eltettem, mert még véletlenül kísértésbe talált volna esni.
— De nyugodtan velünk jöhet, tudom, nagyon kíváncsi rá, hogy hova vezet, azaz ajtó. Nem venném a lelkemre, ha valami baja lenne, mert nem enged-tem, hogy velünk jöjjön.
— Én is mehetek?
— Persze, kisasszony jöjjön csak. – a munkások egyenesen oda vezettek, ahol a bokor volt, és rámutatva egy kis vaslemezre mondták.
— Itt van. A bokor közepében volt.
— Talán nyissuk ki. – javasolta izgatottan Zoltán.
— A hadnagyúr odament, lehajolt, beleillesztette a zárba a kulcsot és elfor-dította, majd mondta.
— Ez nagyon könnyen elfordult, nem úgy néz ki, mint amit nem szoktak nyi-togatni. Na, nyissuk fel.
— Egy keskeny járat. Nézzük meg, hova vezet, ha vezet valahova egyáltalán. – a hadnagyúr és Zoltán bepréselték magukat a szűk nyíláson, mentek pár métert, majd a hadnagyúr mondta.
— Itt vége van.
— Szerintem már a villa alatt vagyunk, biztosan nincs vége, máskülönben miértelme lenne? – mondta Zoltán.
— Lehet, hogy valamiért nem építették tovább. – jegyezte meg a hadnagy, de az ügyvéd nem adta fel, és egyszer csak felkiáltott.
— Ez az! Ki nyílt! Mondtam én.
— Tudtam, hogy jó ötlet, ha megengedem, hogy ön is jöjjön, ügyvédúr. Már-is hasznossá tette magát, és bizonyosságot szereztem az ártatlanságáról is.
— Tudom, hadnagyúr, mert, ha tudtam volna a bejáratról, bolond lettem volna kinyitni.
— Már nem is vagyok benne biztos, hogy ártatlan. – nézett Zoltánra moso-lyogva, és még hozzátette. – mert lehet, hogy ez csel, az ön részéről. – Az ügyvéd, nagy, kerek szemekkel nézett rá.
— Na, ne ijedjen meg, – mondta a hadnagy – láttam én az izgalmat, amit csak egy olyan emberen látni, aki valami újat talál. Menjünk tovább.
— Ez a lépcső szerintem a villába vezet, és ha nem tévedek, abba a szobá-ba, ahonnan Melinda kisasszonyt lelökték az erkélyről. – mondta az ügyvéd, a hadnagy, helyeslően bólintott, majd mondta.
— Én is úgy látom, de menjünk fel, és ki fog derülni.
— Itt megint úgy néz ki, mintha vége lenne, de mi már nem dőlünk be az ilyennek. Gondolom, egyetért velem, ügyvédúr?
— Teljes mértékben. Keressük meg, amivel kilehet nyitni valami… Valamibe beleakadt a kezem. Ez lesz az, már csak azt kell megtudni, hogy működik.
— Csak próbálgassa, majdcsak összejön.
— Megvan! Nyílik! – és beléptek abba a szobába, amelyikbe, engem szállá-solt el Oszkár bácsi, még az első este, és amelyikben annakidején laktunk a szüleimmel.
— Hát ezért nem vette észre Melinda, hogy valaki a háta mögé lopódzott, mert nagyon halkan működik a rejtekajtó. Így már érthető, miért nem vette észre senki, hogy feljött valaki. Az törzsőrmester hiába őrködött a hallban, hiába figyelt mindenre, erre nem számíthatott. Ki gondolta volna akkor, sen-ki. Ez sok mindenre magyarázatot ad, arra is, hogy került a tejbe a méreg. Persze hogy közöttünk kereste a tettest hadnagyúr, és nem egy kívülállóra, gyanakodott, aki ezen a járaton ki-be mászkálhatott az épületbe.
— És milyen szerencse, hogy a kertész meggyilkolása után, nem küldték el a munkásokat, mint ahogy Melinda kisasszonynak szándékában volt.
— És milyen szerencse, hogy én nem figyeltem oda az események miatt rá-juk, mert a Garbócziúr iránti tiszteletből, nem engedtem volna hozzányúlni a bokorhoz. – mondta Gizike a szobaajtóból, mert időközben visszamentünk a villába, mert nagyon hideg volt, és nem vettünk fel semmi meleg ruhát.
— Bizony Gizike, jó hogy el volt foglalva az eseményekkel. Lehet mondani, hogy a szerencsés véletlenek sorozatának lehet köszönni, ezt a felfedezést.
— Igen, hadnagyúr, de az ügy még mindig nincs megoldva, mert nem tud-juk, hogy ki használta ezt a titkos folyosót, és amíg az illető szabadon van, kitalálhat valami más megközelítést, hogy végezzen Melindával. – mondta Zoltán.
— Ez igaz, de bízom benne, hamarosan meglesz a tettes, ugyanis van egy gyanúm.
— Talán tudja, hogy ki az elkövető?
— Még nem, de ha igaz a feltevésem, hamarosan megtudom. – mentünk le a lépcsőn, és a hadnagyúr mondta az őrmesternek.
— Őrmester, hívja be a munkásokat, sőt mindenki jöjjön a hallba. – amikor mindenki bent volt, leültünk, csak a hadnagyúr állt vagy járkált, megkérdez-te.
— Mondják csak, tudnak e valakit, aki közelebbi kapcsolatba volt Garbóczi úrral, és Andrásnak hívnak.
— Nem, az üzletfelei között nem szerepel ez a név, de az orvosát Andrásnak hívják. – mondta Zoltán, ezután a hadnagy a munkásokhoz fordult.
— Meg tudnák nekem mondani, hány éves lehetett a kollégájuk?
— Huszonöt, és harminc között, fiatalember volt.
— Akkor a doktorúr nem lehetett, ő jóval öregebb.
— Senki nem emlékszik valakire, akit Andrásnak hívnak?
— Én kettőt is tudok mondani, – szólalt meg Gizike. – egyik a doktorúr…
— Ő nem jó, fiatalabbat mondjon. – mondta a hadnagy.
— És a fia. – tette hozzá Gizike.
— A fia? Ő már jobban érdekel. Hány éves?
— Huszonhét.
— Ő már beleillik a képbe. És esetleg, azt is tudja, hol tartózkodik ez a fia-talember?
— Már nem láttam vagy három éve, úgy tudom, hogy pesten van, ott prakti-zál. Az apja mondta, nagyon ritkán jár haza a fiam, mert nagyon nélkülözhe-tetlen a munkahelyén. Ezt mondta az apja, de én tudom, ez nem fedi a való-ságot, Garbócziúr mondta nekem, hogy panaszkodott neki az orvosa, hogy összeveszett a fiával. Azt, hogy miért, én nem firtattam, ő meg többet nem mondott.
— De, lehet, hogy időközben kibékültek. Köszönöm, Gizike, sokat segített. De mondja csak, nem ismert fel senkit ezek közül az emberek közül?
— Dehogy nem! Látásból mindegyiket ismerem… Illetve, az ötödik embert csak messziről láttam, vele nem beszéltem soha. Nem jött be, én meg nem mentem ki. Nem ivott az soha semmit, nem fogadott el semmit. A kollégái mondták, ne is foglalkozzam vele, mert egy bumburnyák.
— Én úgy gondolom, csak azt hiszi, Gizike, hogy nem beszélt vele, és hogy nem ismeri.
— De miért állítanék valótlant? Miből gondolja, hogy ismerem azt az em-bert?
— Nem akarattal, azt hiszem, később rá fog jönni, hogy igazam van.
— Őrmester!
— Hadnagyúr?
— Próbálják megkeresni a fiatal doktorurat, na nem maga, szóljon be URH-n, de csak elegánsan, úriember módjára, hiszen még semmit nem tudunk, lehet, hogy rossz a nyom.
— Intézkedem, hadnagyúr.
— Ön pedig, hogy is hívják?
— Nagy Mihály, uram.
— Mihály, ha megkérhetem, bemenne a rendőrségre, és ott az ön segítsé-gével, készítenének egy fantomképet az ötödik kollégájukról.
— Á, nem volt ő kollégánk. Nem is nagyon emlékszek rá, mindig csak annyit beszéltünk, ami éppen szükséges volt. Tudja, megpróbáltunk viccelni vele, mint melós a melóssal, nem volt vevő rá, és utána már nem sokat foglalkoz-tunk vele.
— Nem baj, azért csak menjen el. De tudja mit? Menjenek mind a négyen, csak sikerül összehozni egy képet arról az emberről.
— Így telt el körülbelül két óra, azt mondhatnám, hogy a nagy semmittevés-be. A hadnagyúr kérdezett tőlünk pár dolgot, de ez inkább már csak megerő-sítés volt, és nem tartoztak az új információk közé. Tizenegy-kór jött egy rendőr, és ezt mondta a hadnagyúrnak.
— Hadnagyúr, a doktorurat nem találtuk még meg, de a fantomkép elkészült az ötödik emberről.
— Adja csak ide, és keresse meg Gizikét. – a rendőr kiment, és nemsokára Gizikével tét vissza.
— Hívatott, hadnagyúr?
— Igen. Nézze meg ezt a képet.
— Ez a doktorúr fia, András.
— Ugye mondtam, hogy ismeri az ötödik embert is.
— Itt volt ő is? Itt irtotta a gazt a többiekkel? Szerintem nem azért, mert rá volt szorulva a pénzre. Ő lenne a gyilkos?
— Ezt még nem lehet ilyen határozottan állítani, még nincs bizonyítva, de ha ő volt, be lesz.
— Nem hiszem, hogy csak azért jött ide, mert kikapcsolódás neki a fizikai munka. Azért jött ide, hogy zavartalanul járkálhasson ki-be, lehet, hogy még ki is hallgatott minket, ahogy beszéltünk, látta azt is, hogy éjszakákat vir-rasztottunk, talán még nevetett is rajtunk.
— Ha ő volt, elkapjuk. Egy biztos, az emberek mondták, hogy mindig külön dolgozott. Valami feladatot mindig kitalált, hogy egyedül maradhasson, ilyenkor megtehette, amivel gyanúsítjuk. Ott van például az „erkélyjelenet”. Az udvarról észrevehette, hogy a kisasszony kint áll az erkélyen, és arra gondolt, itt az alkalom, hiszen tudta, hogy a bokrokat kivágták, így ha lelöki Melindát, meghal, ha beleesik a stipákokba, de nem így történt, és ezért ma-radt itt. Várt a következő alkalomra, csakhogy, elérhetetlen volt a számára, mert a kisasszony mindig valaki mellett tartózkodott, és ez megmentette az életét. Nem ment a szobájába aludni, nem ment egyedül sehova, így az alka-lom váratott magára. És most, hogy az ajtót megtaláltuk, kezdett forrósodni a lába alatt a talaj, úgy érezte, ideje lelépni, de mostanra már annyi nyomot hagyott maga után, hogy már késő volt visszavonulót fújni.
— Mi mindenre képes egy ember… De miért tette?
— Mert az idősebb doktorúré volt a másik Garbóczi csemete, a fiú, így a fia-talabb doktorral, testvérek voltak. A bosszú, az, ami vezérelte.
— De én mit vétettem ennek az embernek? Hisz nem is ismerem!
— Már megbocsásson kisasszony, de a Garbóczi gyerekek mit ártottak az ön szüleinek? Természetesen nem helyeslem az elégtételnek ezt a formáját, de a tény, az attól még tény marad… Ha, kiderül, hogy az ifjabb doktor a bű-nös, lényegében meg van oldva az ügy. De, vajon az apja tudott-e a fia terve-iről? És vajon a lány tudott-e a bátyja tervéről? Na majd kiderül, remélem.
— Hadnagyúr, megtalálták az álkertészt, azt kérdezik a kollégák, a rendőr-ségre vigyék, vagy hozzák ide?
— Hozzák ide, itt akarom látni, hogy viselkedik, ha megtudja, hogy le van leplezve. Hátra viszem a titkos bejárathoz, kíváncsi vagyok, mit szól hozzá. Ha azt mondja, hogy nem járt ott, akkor majd döntenek helyette a nyomok. De egy másik rendőrautó menjen el az apjáért is, és, majd ha szólok, akkor hozzák be.
— Kezd szűkülni a kör. Úgy néz ki, ezt az ügyet megoldotta.
— Mit fog tenni ezután kisasszony, ha szabad kérdeznem? Gondolom az épületet, nem tartja meg. Nem hiszem, hogy ezek után lenne kedve itt élni.
— Nem tartom meg, és mást sem. Semmi nem kell ebből a vagyonból. Majd felajánlom valamelyik gyermekintézménynek, hagy szolgáljon valami jót, ez után a sok gonoszság után. Szerintem ez a hely tökéletes lenne valamilyen különleges iskola számára. A pénzből, a részvényekből szépen rendbe le-hetne hozni, és berendezni a célnak megfelelően.
— Azt megértem, hogy az épületen túl ad, de valamennyi pénzt megtarthat-na, ha valaki, ön megérdemelné, hisz majdnem az életével fizetett érte.
— Nem, nem tartok meg semmit, csak annyival akarok rendelkezni, hogy Gizikét, és Oszkárt tisztességesen útra tudjam bocsátani. Annyi pénzt elve-szek az örökségből. Nem szeretném, ha semmi nélkül hagynák el ezt az elát-kozott házat.
— Itt vannak a doktorurak, hadnagyúr.
— És a laboreredmények?
— Azok is.
— Jó, a fiatalabbik doktort vezessék hátra az úgynevezett kisajtóhoz, majd meglátjuk, hogy fog reagálni. Ki jön, kisasszony?
— Nem. Nem vagyok rá kíváncsi. A lényeg, hogy most már nyugodtan fogok élni. Már amennyire ezek után lehet. Nem ismerem ezt az embert, és mégis valami sajnálatot érzek iránta. A sors rávitte egy olyan bűn elkövetésére, amire semmi szükség nem volt. Biztos vagyok benne, ha a szüleim nem kö-vetik el ezt a szörnyűséget, akkor ezt az embert most nem vádolnák gyilkos-sággal, és ameddig élne, köztiszteletnek örvendene.
— Én, ha megengedi, ki mennék, hadnagyúr.
— Jöjjön ügyvédúr. Ön nélkül már mozdulni sem tudnék.
— Jó napot, doktorúr. Mit szól ehhez a helyhez?
— Úgy látom gazoltak a napokban, rá fért.
— Ön nem is járt itt?
— Nem, minek jöttem volna ide, akkor sem jártam ide sokat, amikor még Garbócziúr élt.
— Szóval, nem járt itt soha?
— Nem.
— Azok az emberek, akik a gazt irtották, mást mondanak. Ők határozottan állítják, hogy a napokban együtt dolgoztak ebben a kertben. Ott állnak abban az ablakban, és most is önt nézik, és a kollégám felemelte a kezét, ami azt je-lenti, hogy felismerték önben az ötödik társukat.
— Biztos összetévesztenek valakivel.
— Akkor ezt az ajtót sem látta soha?
— Ha nem jártam itt, nem is láthattam.
— Akkor mivel magyarázza a sáros bakancs nyomokat az ajtó mögötti fo-lyosón, ami attól a bakancstól származik, amit az ön garázsában találtunk?
— Olyan cipőt bárki vehetett ott, ahol én vettem. Új bakancs, egyszer volt a lábamon, az én kertemben.
— De a sármaradvány egyezik az itt található sárral. Ezt mivel magyarázza?
— Nincs oly messze egymástól a két terület, miért ne egyezhetne?
— És ön úgy gondolja, hogy nincs különbség az ön és az itteni föld összeté-tel között?
— Szerintem, nincs.
— Téved, van. De, ha ez ön szerint nem bizonyíték, akkor mit szól ahhoz, hogy megtaláltuk az újlenyomatát, ezen az ajtón, belülről, és a folyosó végén lévőn is, ami a villába nyílik, egész pontosan, abba a szobába, amelyiket Me-linda kisasszony tartózkodott?
— Fogalmam sincs róla, hadnagyúr.
— De nekem van. Majtényi András letartóztatom a kertész meggyilkolásáért, és Garbóczi Melinda elleni kétszeres gyilkossági kísérlet elkövetéséért. Min-dent, amit mond, felhasználható ön ellen. – itt a hadnagyúr tartott egy kis lé-lektani szünetet, majd megkérdezte. – azért egyet még áruljon el nekem, az apja tudott arról, hogy mit tervez?
— Ő nem tudott semmiről… Vagyis én sem tudtam semmiről! Mi semmit nem tudunk! Mi nem is vagyunk a legjobb viszonyban. Különben is, csak ak-kor vagyok köteles válaszolni, ha az ügyvédem is jelen van!
— Majtényiúr, én figyelmeztettem, hogy minden, amit mond felhasználható ön ellen. Nem volt köteles válaszolni. De egy biztos, csak az apjától tudhatta meg, hogy a Garbóczi fiú az ő gyereke, így önnek testvére volt. Erről az ajtó-ról is csak az apja tudhatott, mert még a szolgálók sem tudták, hogy mit rejt a bokor. A Tomori ügyvédúr, és az ön apja voltak Garbócziúr főbb bizalma-sai, amin nem is csodálkozok, hisz évtizedekig álltak a szolgálatában. Bilin-cseljék meg, és vigyék el az urat.
— Igenis, hadnagyúr.

— Itt ülök a szobámban, és azon gondolkodom, hogy van e még valami, amit meg kellene osztanom önökkel. És most eszembe jutott, hogy van. Még elmondom azt az esetet, amikor a hadnagyúr felkeresett az albérleti szo-bámban. És, miért voltam albérletben? Azt is leírom.

— Csengettek én kinyitottam az ajtót, és ott állt a hadnagyúr.
— Jó napot, hadnagyúr.
— Jó napot kisasszony. Csak azért jöttem, hogy megmondjam, apa, és fia mindent beismertek.
— Akkor már nem fenyeget az a veszély, hogy valaki bosszút akar állni raj-tam a szüleim tettéért?
— Meg van a két apa, mármint a két Garbóczi testvér apja, meg vannak a testvérek is.
— Nagyjából értek mindent, csak azt nem értem, hogy a kertészt miért kel-lett megölni?
— Ifjabb Majtényiúr elmondása szerint, azon az estén elment a kertészhez, hogy vegye fel dolgozni. Közben beszédbe elegyedtek, szó szót követett, és mind a ketten rájöttek egymás titkára. A titkuk egyezett, de nem bíztak meg egymásban. Mindketten attól féltek, hogy a másik rákeni az ő tettét, csak-hogy még a kertész gondolkozott, hogy tegye el láb alól a doktort, addig Majtényiúr már cselekedett, bele tette a még nála lévő mérget a kertész italá-ba. Arra a méregre gondolok, amivel önt is meg akarta ölni. És még a dok-torúr azt is mondta, hogy a kertésznek is szándékában állt önt megölni, mert ugye tudjuk, Garbóczi Erzsébet, pedig az ő lánya volt.
— De honnan tudta meg a doktor, hogy ki akarom tisztíttatni a kertet, hon-nan tudta, mivel bíztam meg a kertészt?
— Kisasszony, ez nagyon egyszerű, gondolkozzon csak egy kicsit.
— Hát persze, én balga! Ugyan honnan? A titkos ajtón bejött, és kihallgatott minket. És a nagybátyám is így tudta meg, hogy a szüleim ölték meg a nevelt gyerekeit, hiszen abba a szobába laktunk annakidején, ahova a titkos folyo-só vezetett. Van egy olyan érzésem, ha ez az ember nem akart volna ilye kö-zel lenni hozzám, ha nem jön ide gazt írtan, még most is szabadon kószál.
— Úgy is elkaptuk volna, előbb vagy utóbb.
— Igen, de lehet, hogy addigra a vád ellene kettős gyilkosság lett volna.
— Egyezzünk meg abban, hogy jól van ez így.
— Egyezzünk…
— És mi van a lánnyal, Erzsébettel?
— Emlékszik arra az esetre, amikor a villából olyan hirtelen elrohant?
— Igen, emlékszem.
— Akkor akarta figyelmeztetni magát, hogy veszélyben az élete, ugyanis ki hallgatta az apját és a bátyát, amint beszélnek arról, hogy önt mindenféle-képpen úgy kell megbüntetni, ahogy azt az ön szülei tették Garbóczi gyere-kekkel. De amikor megtudta, hogy én ki vagyok, elszaladt, mert azt azért nem akarta, hogy az apja, és a bátyja börtönbe kerüljön.
— Értem. Akkor tőle nem kell tartanom.
— Nem, tőle nem.
— Szegény unokatestvéreim… Illetve nem is voltak azok. Azt mondják a vér, nem válik vízzé, azért nem jöttünk ki egymással, mert nem voltunk egy vér-ből valók. Azért piszkáltak állandóan.
— Ez így nem teljesen igaz, vannak emberek, akik többre becsülnek egy jó barátot, mint egy rossz testvért. Tudja mi a különbség a testvér és a barát közt?
— Gondolom, úgy is megmondja.
— A barátot megválogathatom, a testvért meg odaszüli az anyám, mellém.
— Ez igaz, de nekem nincs testvérem.
— És barátja?
— Ha hiszi, ha nem, ez alatt a pár nap alatt szereztem igazi barátokat, Gizi-két, Oszkárt, és az ügyvédurat is a barátomnak tekinthetem. Szinte ismeret-lenül mellém álltak a bajban. Még az életüket is kockára tették miattam, ha elmennek, ha ott hagynak, megtehették volna, de nem tették, és ez nekem nagyon jól esik.
— Valaki jön, – mondtam – az ügyvédúr.
— Micsoda hatalmas csokor! – nézett rám a hadnagy, majd mondta – ügy-védúr, önnel jól járt a virágárus, nem kell egész nap ott lennie, mehet haza, ma már teljesítette a normát.
— Jó napot hadnagyúr, szerbusz Melinda, ezt neked hoztam, hova tehetem?
— Ide a kezembe, beteszem egy vázába. – és kimentem a konyhába vízért.
— Nocsak, nocsak, ez énszerintem már az udvarlás határát súrolja, vagy té-vedek? Már tegeződnek is.
— Nem téved, hadnagyúr, valóban az, aminek látszik. Tudja, addig nem akartam Melindát ezzel traktálni, amíg az ügy le nem zárult, és most, hogy börtönben van, azaz ámokfutó, úgy éreztem, hogy lépnem kell, nem szeret-ném, ha elmenne a kisasszony, anélkül, hogy tudná, mit érzek iránta.
— Szóval, szereti?
— Igen, és ha biztató választ kapnék, oda mennék, ahova ő megy. Hisz megmondta, hogy mindent itt hagy. Láthatja, még a szülői házba sem volt hajlandó visszamenni, hát még a villába. Inkább kivette ezt a kis házat bérbe, amíg mindent elrendez. Már Gizikének, és Oszkárnak, na és persze a sofőr-nek is átutaltatott egy szép összeget.
— És ön intézi az ügyeit továbbra is, gondolok itt az átruházásokra, az in-gatlanok, részvények, stb.
— Nem. Egy másik ügyvédet bízott meg ezzel. Talán nem volt megelégedve a szolgáltatásaimmal? Tényleg, miért nem engem bízott meg?
— Azért, mert te jössz velem. Most mondtad. – szóltam közbe a konyhaajtó-ból.
— De akkor te ezt már előbb tudtad, számítottál rá?
— Legalábbis, bíztam benne. – ránk nézett a hadnagyúr, mosolyogva, majd mondta.
— Nagyszerű, én akkor megyek is. Legyenek nagyon boldogok. Viszont lá-tásra, de ne így, mint most.
— Viszontlátásra hadnagyúr, mindent köszönünk, és ígérjük, ha esküvőre kerül sor, meghívjuk.

— Így szereztem én barátokat, majd később egy férjet miközben elvesztet-tem a szüleimet. Ilyen áron vált be a nagybátyám álma, vagyis, hogy ne tart-sam egy életen keresztül, „Vén trógernek” Ma már nem tartom annak, sőt, tisztelem azért a testvéri szeretetért, amit az apám iránt tanúsított. Talán egy kicsit túlzásba is vitte. Még arra is tellett ebből a nagy szeretetből, hogy az öccse lányát segítse, amiben tudja. És ő sokban tudott segíteni nekem, csak én nem tudtam, ezt is elfelejtették közölni a szüleim velem. Igaz, csak úgy tudott segíteni, hogy én vevő voltam rá, gondolok itt arra, hogy tanultam. Mert mit ér a legjobb iskola, ha a diák felelőtlen, nem akarja kihasználni a szerencséjét. Az, hogy apám, vagy anyám volt-e a főbűnös, nem derült ki. Anyám mindent úgy adott elő a bíróságon, hogy tulajdonképpen az apám el-lenezte az egészet. Hogy csak védte az apám emlékét, vagy tényleg így volt, nem tudjuk meg, mert anyám két év börtönélet után meghalt. Mindenesetre, abban biztos vagyok, hogy anyám nem értett az autókhoz, csak vezetni tud-ta. Mi lett Gizikével, Oszkárral, Lacival? Gondtalanul élnek, már ami az anya-giakat illeti, hiszen jól megnyomtam a tollat, amikor kifizettem nekik a végki-elégítést. És mindannyian egy kisvárosban lakunk, ugyanabban a városban.


— Vége

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Kaland
· Kategória: Krimi
· Írta: Prokop
· Jóváhagyta: Aimee

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 9
Regisztrált: 2
Kereső robot: 13
Összes: 24
Jelenlévők:
 · GoldDrag
 · gszabo


Page generated in 0.0445 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz