Visznek. Megint visznek.
Zavaros kék lé felettem az ég,
s a meleg szeptemberi napfény melegéből
semmi sem jut a sebtében rám vetett, gyűrött lepedő alá.
... Lehet, nem is szeretném.
Húz az álom maga felé
erős inas kezével, s amint megfog, nem enged.
Lehunyom szemem vibrál a fény,
sárgán izzik szemhéjam alatt,
akár gyomromból nemrég a feltörő hányadék.
Letesznek. Zökken a hordágy, a hang
valahonnan jön, rám csap, nem értem mit mond, aztán odébbáll,
- „… meglehet, nem érti már... ”-
rántja magához tudatom hirtelen a szót,
majd kilöki daccal: Hess! Nem kell!
Ring ágyam megint... árnytalan alak lebben szemem előtt,
magas falak zuhannak hangtalan, s mielőtt
kiáltanék, a fájdalom görcse lecsap, megszaggat, majd
eltompul és elégedetten a komor semmibe vész.
… Sehol sem vagyok,... csak jó nagyon.
- Mit akarsz itt? - Mondd nagyanyám?
Ne nézd! Láztól izzadt ruhám,
s te ott az ágy végén / vajon ki vagy...? /... ne sírj!
Oly ostoba a talány, hangom, tudom, mégis hallanád...
Hagyjatok!... menni… elmenni akarok!
De nem tudok....
--------------------------------------------------------------------------
Lemorzsolódtak a hónapok. Jönnek - mennek a látogatók,
üres rendben sorjáznak immár a gondolatok, s csak a monoton
makacs dobbanás,: dam… da-dam… egyedül, … nagyon,
nagyon egyedül vagyok.
A fájdalom ismét kíméletlen, rám lel, éles borotva, korcs
kutyaként ádáz dühvel orvul, lopva mar belém.
Azt mondják az orvosok…. szépen gyógyulok.
/ Ha tudnák.... lám mégis, mégis
itt maradtam. /
Megjegyzés: (Egy kamaszkori szalmonella fertőzés margójára...)